Bár az eredetileg amerikai, de mostanra már Belgiumba költözött, iszonyúan meghízott Dwid Hellion énekesen kívül színtisztán európai kölykökbõl álló Integrity annyira vette haknira a koncertet, amennyire csak lehetett, még így is tátotta a száját mindenki. Fejben gyorsan kiosztottam nekik a világ legtaplóbb zenekara címet: pontosan ezt a mogorva, tufa metalcore-t tudnám elképzelni a Rejtõ-könyvekben a kocsmai verekedések aláfestéseként; Hellion énekhangja érzékletesen reprezentálja azt a pillanatot, amikor a nagydarab kidobóember hátán eltörik az elsõ bárszék. A ráadás a Hollow, és ez még akkor is zseniális dal, ha sakálrészeg kölykök játsszák, egy megfáradt egykori hardcore-legendát kísérve.
A Converge viszont a tavalyi fiaskó után ismét bebizonyította, hogy a világ legjobbjaival állunk szemben. Hanyatt kell vágódni attól, ahogy játszanak: a robotszerû pontosság, ahogy a szanaszét tördelt, atonális témákat egymásba illesztik, megalázó, és itt végre látni és hallani is lehet mindent, nem úgy, mint az elõzõ évek pukkadásig telt Converge-klubkoncertjein. Két dolog tûnik fel rögtön: egyrészt Jake Bannon énekes teljesen olyan, mint valami emberbõrbe bújt sáska, akibe valami gonosz lelkû haverja egy komoly lövet speedballt pumpált a koncert elõtt. Másfelõl mélyebb és erõteljesebb a hangja, mint a lemezeken: a mikrofont úgy rántja kinyújtott karnyi távolságból magához minden egyes sor eltorzult fejjel abszolvált elüvöltése elõtt, hogy ha egy centimétert tévedne, örökre keresztet vethetne a metszõfogaira. Kurt Ballou gitáros pedig le sem tagadhatná Hendrix hatását az irgalmatlan csépelések közé fûzött, jellegzetes harmóniameneteivel. A ráadás a páratlan Jane Doe címadó dala: katarzis, amit a mûfaj császára, a Neurosis is csak különösen ihletett pillanataiban képes írni, természetesen hibátlanul eljátszva, a vége felé pár perces imprózással úgy negyedórányira nyújtva, aztán vége, és percekig nem tud senki megszólalni.
A38 hajó, július 28.
*****
