koncert - Converge

  • - vincze -
  • 2008. augusztus 7.

Zene

Bár az eredetileg amerikai, de mostanra már Belgiumba költözött, iszonyúan meghízott Dwid Hellion énekesen kívül színtisztán európai kölykökből álló Integrity annyira vette haknira a koncertet, amennyire csak lehetett, még így is tátotta a száját mindenki. Fejben gyorsan kiosztottam nekik a világ legtaplóbb zenekara címet: pontosan ezt a mogorva, tufa metalcore-t tudnám elképzelni a Rejtő-könyvekben a kocsmai verekedések aláfestéseként; Hellion énekhangja érzékletesen reprezentálja azt a pillanatot, amikor a nagydarab kidobóember hátán eltörik az első bárszék.

Bár az eredetileg amerikai, de mostanra már Belgiumba költözött, iszonyúan meghízott Dwid Hellion énekesen kívül színtisztán európai kölykökbõl álló Integrity annyira vette haknira a koncertet, amennyire csak lehetett, még így is tátotta a száját mindenki. Fejben gyorsan kiosztottam nekik a világ legtaplóbb zenekara címet: pontosan ezt a mogorva, tufa metalcore-t tudnám elképzelni a Rejtõ-könyvekben a kocsmai verekedések aláfestéseként; Hellion énekhangja érzékletesen reprezentálja azt a pillanatot, amikor a nagydarab kidobóember hátán eltörik az elsõ bárszék. A ráadás a Hollow, és ez még akkor is zseniális dal, ha sakálrészeg kölykök játsszák, egy megfáradt egykori hardcore-legendát kísérve.

A Converge viszont a tavalyi fiaskó után ismét bebizonyította, hogy a világ legjobbjaival állunk szemben. Hanyatt kell vágódni attól, ahogy játszanak: a robotszerû pontosság, ahogy a szanaszét tördelt, atonális témákat egymásba illesztik, megalázó, és itt végre látni és hallani is lehet mindent, nem úgy, mint az elõzõ évek pukkadásig telt Converge-klubkoncertjein. Két dolog tûnik fel rögtön: egyrészt Jake Bannon énekes teljesen olyan, mint valami emberbõrbe bújt sáska, akibe valami gonosz lelkû haverja egy komoly lövet speedballt pumpált a koncert elõtt. Másfelõl mélyebb és erõteljesebb a hangja, mint a lemezeken: a mikrofont úgy rántja kinyújtott karnyi távolságból magához minden egyes sor eltorzult fejjel abszolvált elüvöltése elõtt, hogy ha egy centimétert tévedne, örökre keresztet vethetne a metszõfogaira. Kurt Ballou gitáros pedig le sem tagadhatná Hendrix hatását az irgalmatlan csépelések közé fûzött, jellegzetes harmóniameneteivel. A ráadás a páratlan Jane Doe címadó dala: katarzis, amit a mûfaj császára, a Neurosis is csak különösen ihletett pillanataiban képes írni, természetesen hibátlanul eljátszva, a vége felé pár perces imprózással úgy negyedórányira nyújtva, aztán vége, és percekig nem tud senki megszólalni.

A38 hajó, július 28.

*****

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.