Mi az, be akarsz kerülni az Indexbe? - ordította a nyári melegtüntetésen egy rendőr a földre tepert kődobáló fülébe. Bodoky Tamás indexes cikksorozatának is köszönhető, hogy a magyar rendőr ma óvatosabb és kíméletesebb.
*
"Az ügyésznő idegesen hívogatta a főnökét, hogy gond van, itt van két tanú" - ez a mondat nem a 2006. októberi események egy elfogult jobboldali résztvevőjétől, hanem egy, az eseményeket dokumentáló fotóriportertől származik. Szandelszky Béla egyike annak a tizenhárom fotósnak, akik nyers és erős képeikkel illusztrálják a Túlkapások című könyvet. Bodoky Tamás (az Index főmunkatársa, aki e lap tudományos hírrovatát is szerkeszti - a szerk.) könyve ugyanis nem a puszta rendőri erőszak ábrázolásától, hanem az államgépezet azt követő reakciójának bemutatásától üt nagyot. Bodoky a jobboldali szemkilövetős narratíva sulykolása helyett éveken át precízen követi egyes, a rendőri erőszaknak áldozatul esett személyek hivatalos ügyének alakulását. Nem ő tehet róla, hogy az eseteket főleg az áldozatok szempontjából ismerhetjük meg, hanem a rendőrség, amely nem tartotta fontosnak, hogy a nyilvánosság előtt tisztázza az ellene felhozott bántalmazós vádakat.
Bodoky nem általában vizsgálja az utcákon a békés tüntetőt a hőzöngőtől megkülönböztetni nem tudó rendőrök jogtalan fellépését, hanem betonbiztos ügyeket választ ki, amelyeknél ellenőrizni tudta, hogy a panaszosok nem követtek el törvénytelenséget. Ilyen a perui állampolgáré, akit a háza elől hurcoltak el, majd a kerületi kapitányságon brutálisan bántalmaztak. Cigánynak nézhették, és ezért ott bordatörés, orrtörés járt. Egy tizennégy éves fiúnak közben a haját tépték, a részeg hajléktalan pedig megúszta egy jó kis rugdosással. Az ötgyermekes vendéglátós munkahelyéről tartott haza, amikor figyelmeztetés nélkül kilőtték a bal szemét - azóta számos retina- és egyéb szemműtéten esett át, súlyosan látáskárosodott, de az elkövetőt nem lehetett azonosítani. Egy falhoz húzódó békés férfit a földre tepertek, majd megbilincselve egy ujját eltörték. Bodoky elegánsan lép ki a 2006-os események jobbos-balos klisék szerinti értelmezéséből, és egy vállaltan elfogult emberjogi megközelítést választ. El nem ítélhető módon rosszallja, ha fogdákban meztelenre vetkőztetnek embereket, ha a biztonsági kamerák felvételei önmagukat törlik, mire a nyomozás odaér, ha a fogdanaplókból pont az a bizonyos pár perc hiányzik, ha több rendőr véresre ver valakit, majd még csak nem is küszködik a bíróság előtt az amnéziájával. Az igazán felháborító ez utóbbi: a legtöbb esetnek csak áldozata van, elkövetője nincs; a felettesek és a kollégák eskü alatt hazudták, hogy sose tapasztaltak bántalmazást, még akkor sem, ha képek és videók tucatjai tanúskodtak a véresre vert, rúgott vagy lőtt áldozatokról. Hiába indult kétszáz körüli büntetőeljárás rendőri visszaélések miatt, mindössze 39 esetben emeltek vádat, és alig van olyan eset, ahol a rendőr felettesét is elkapták volna. Akadt két tökös bíró, aki ítéletében bizonyítottnak látta, hogy a rendőrök eskü alatt hazudtak. Volt egy ügyészségi szóvivő, aki tanúkat fenyegetett, és pontosan tudta, kik a valódi elkövetők, de nem mondta meg. A bírókra a rendőri vezetés dörrent rá, hogy vegyenek vissza gyorsan, az információt visszatartó ügyész kamu fegyelmivel úszta meg.
Bodokynak egyszerre könnyű és nehéz: liberális újságíróként egyedül volt a páston, aki komolyan vette és hitelesen összerakta a valódi áldozatok történetét (vö.: hiánypótló mű), de ezért rá lehet a legjobban lőni. Mert van azért a kötetnek egy nagy hiányossága: Bodoky nem kutatja az előzményeket, nem nézi, mi történt a pesti utcákon és a rendőrségen a szeptemberi tévéostrom idején és azóta, hogyan következik egyikből a másik. Ezért egyszerre erős, hatásvadász és zavarba ejtő a Barakonyi Szabolcs által profin összerakott képi anyag is: kizárólag a fotókat nézve a legsúlyosabb rendőrterror bontakozik ki az ember előtt, miközben nem tudjuk, mi történt a kimerevített pillanat előtt, a képen látható sebesült hol járt és mit csinált.
De Bodokynak azért kellett épp a túlkapásokról írnia, mert azokat egyenruhában, a törvény, azaz mindannyiunk nevében követték el, ezért bármennyire is fáj, azok egy demokrata számára súlyosabbnak számítanak a tévészékháznál gyújtogató, őrjöngő szélsőségesek vagy a melegeket tojásokkal megalázók cselekedeteinél. Még akkor is, ha a rendőrök törvénytelen fellépése a könyv sugallatával szemben nem politikai irányításra történt, hanem sajnos része a még '89 előttről áthozott szervezeti kultúrának. Nem kell hozzá kormányfői telefon, hogy a rendőri bántalmazásos esetek elenyésző százaléka derüljön csak ki, hogy kis (5-10) százalékban kerüljön sor vádemelésre, hogy a bántalmazáson kapott rendőr a továbbiakban is szolgálhasson. Bodoky nem rágja szájba, de érzékelteti: 2006 októbere azért más, mert ott tömegesen, szervezetten, a rendőri vezetés jóváhagyására statuáltak példát az utcákon. Nem vitatja, hogy a rendőröknek kötelességük volt határozottan fellépni a gyülekezési joggal visszaélő randalírozókkal szemben, de ügyről ügyre az arányosság és jogszerűség elvét kéri számon a rendőri és egyéb szervezeten.
Hogy mérsékelt sikerrel, az nem az ő kudarca.
Index, 2008, 124 oldal, 4290 Ft
