Az eredetileg Baltimore-ból való négyes (többnyire Avey Tare, Panda Bear, Geologist és Deakin - utóbbi híján e lemezért már csak egy trió felelős) zenés kiadványokkal sűrűn telehintett kilencéves pályafutása alatt mással sem próbálkozott, mint valamiféle egyensúlyt teremteni az őket inspiráló pop, folk és elektronikus zenei hagyományok és a popzene határainak tágítására késztető képzeletük között. Ennek eredményeképp hallatlanul izgalmas kísérletek sora születhetett meg: a stíluselemek vad ütköztetése, az elektronika és az akusztikus hatáskeltő elemek no és Avey Tare és Panda Bear vokáljának néha meredek összhatása nyomán olyan zenei mixtúrák jöttek létre, melyek méltatása szinte euforikus műfajnévburjánzást váltott ki a recenzensek részéről (s a játékba azután maga a zenekar is beszállt). Most utólag úgy is tűnhet, mindez csupán előjáték volt a végső mesterműhöz, ahol szépen minden a helyére került: tulajdonképpen tökéletes, több szólamban előadott éteri popdalokat hallanánk, ha nem ellenpontoznák mindezt remek érzékkel s kellő mennyiségben elhelyezett elidegenítő elektronikus effektekkel és akusztikus csattogással. Az új AC-zeneanyagnak van egyfajta egészen furcsa, "másnapos", a már közhelyes megfogalmazás szerint pszichedelikus hangulata, mintha a kései Beatles, a korai Pink Floyd, a még relatíve épelméjű Syd Barrett, a Cocteau Twins vagy valamelyik shoegazer zenekar szólna egyszerre, egymás akkordjaiba vágva - de ez persze marhaság: ez jól felismerhetően és senkivel össze nem keverhetően az Animal Collective. Három gyönyörű számmal indul az album, s csak ezután jön az igazi meglepetés: a Summertime Clothes finom 4/4-es lüktetésére még táncolni is lehet, miközben a finom recsegésekkel és nyikorgásokkal ellenpontozott, szinte éteri popdallam amúgy is az egekbe röpíti az embert. Meglepő a tapasztalat, de ebből a zenéből egyszerűen árad az optimizmus, az életöröm, s hozzá valami megkapó, hamisítatlan (de azért rafináltan kimódolt) egyszerűség - mintha az élet minden fontos momentumát sikerült volna pontosan és a lehető legtalálóbb módon zenébe önteni. De hát mit lehet csinálni: a Guy's Eyes, a Taste, a Lion In A Coma vagy a No More Runnin egyszerűen szép számok, az albumzáró Brother Sport pedig, hisszük vagy sem, tökéletes elektro-afro-brazil tánczene, mely szinte kínálja magát dj-szerű felhasználásra. Az Animal Collective pedig arra, hogy valaki végre elhívja őket hozzánk is: egy koncertet mi is igazán megérdemelnénk már.
Domino/Deep Distribution, 2009
