Lemez - Fák, virágok, napsütés - Animal Collective: Merriweather Post Pavilion

  • - minek -
  • 2009. január 22.

Zene

Alighanem kevés albumot vártak oly remegő izgalommal, mint az Animal Collective nyolcadik stúdiólemezét - s az is ritka, hogy a várakozások ily mértékben teljesüljenek, mint éppen most.

Az eredetileg Baltimore-ból való négyes (többnyire Avey Tare, Panda Bear, Geologist és Deakin - utóbbi híján e lemezért már csak egy trió felelős) zenés kiadványokkal sűrűn telehintett kilencéves pályafutása alatt mással sem próbálkozott, mint valamiféle egyensúlyt teremteni az őket inspiráló pop, folk és elektronikus zenei hagyományok és a popzene határainak tágítására késztető képzeletük között. Ennek eredményeképp hallatlanul izgalmas kísérletek sora születhetett meg: a stíluselemek vad ütköztetése, az elektronika és az akusztikus hatáskeltő elemek no és Avey Tare és Panda Bear vokáljának néha meredek összhatása nyomán olyan zenei mixtúrák jöttek létre, melyek méltatása szinte euforikus műfajnévburjánzást váltott ki a recenzensek részéről (s a játékba azután maga a zenekar is beszállt). Most utólag úgy is tűnhet, mindez csupán előjáték volt a végső mesterműhöz, ahol szépen minden a helyére került: tulajdonképpen tökéletes, több szólamban előadott éteri popdalokat hallanánk, ha nem ellenpontoznák mindezt remek érzékkel s kellő mennyiségben elhelyezett elidegenítő elektronikus effektekkel és akusztikus csattogással. Az új AC-zeneanyagnak van egyfajta egészen furcsa, "másnapos", a már közhelyes megfogalmazás szerint pszichedelikus hangulata, mintha a kései Beatles, a korai Pink Floyd, a még relatíve épelméjű Syd Barrett, a Cocteau Twins vagy valamelyik shoegazer zenekar szólna egyszerre, egymás akkordjaiba vágva - de ez persze marhaság: ez jól felismerhetően és senkivel össze nem keverhetően az Animal Collective. Három gyönyörű számmal indul az album, s csak ezután jön az igazi meglepetés: a Summertime Clothes finom 4/4-es lüktetésére még táncolni is lehet, miközben a finom recsegésekkel és nyikorgásokkal ellenpontozott, szinte éteri popdallam amúgy is az egekbe röpíti az embert. Meglepő a tapasztalat, de ebből a zenéből egyszerűen árad az optimizmus, az életöröm, s hozzá valami megkapó, hamisítatlan (de azért rafináltan kimódolt) egyszerűség - mintha az élet minden fontos momentumát sikerült volna pontosan és a lehető legtalálóbb módon zenébe önteni. De hát mit lehet csinálni: a Guy's Eyes, a Taste, a Lion In A Coma vagy a No More Runnin egyszerűen szép számok, az albumzáró Brother Sport pedig, hisszük vagy sem, tökéletes elektro-afro-brazil tánczene, mely szinte kínálja magát dj-szerű felhasználásra. Az Animal Collective pedig arra, hogy valaki végre elhívja őket hozzánk is: egy koncertet mi is igazán megérdemelnénk már.

Domino/Deep Distribution, 2009

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.