A még mindig csak 20 éves ír-horvát származású új-zélandi énekesnő (eredeti nevén: Ella Marija Lani Yelich-O’Connor) jelenleg a popzene koronázatlan királynője. Voltaképpen egy tündérmese, hogyan vált még tinédzserként szupersztárrá, hiszen 2013-as Pure Heroine albuma (pontosabban az azon is szereplő Royals) révén kétszeres Grammy-díjasnak mondhatja magát. A négy évvel ezelőtti, sok tekintetben megelőlegezett elismerés elsősorban persze annak szólt, miként képes valaki ennyire fiatalon, ilyen gazdagon tálalt, minden szempontból érett popzenét játszani, ennyire erős dalokat írni, és ilyen elemi erővel és változatos eszközökkel előadni. Most viszont itt a második album.
A beszédes című Melodrama az egyöntetű és csak kissé túlzó megítélés szerint az énekesnő magánéleti töréseit, kudarcos kapcsolatait elaborálja üdítően tanulságos és élvezetes modorban. A keserűséget játékossággal oldja, miközben valósággal tobzódik a felhasznált műfajok, zenei hatáselemek és megszólalási módok kavalkádjában. Számokon belül is képes tónust váltani, az egészen mély rekedtes-reszelőstől a szinte Kate Bush-féle regiszterekben, magasságokban szárnyalóig. Lorde maga többször is hivatkozott egyik kedvenc előadójára, Grimes-ra, akitől sokat tanult a hang tudatos használatáról, de valószínűleg nem csak ő ihlette, hogy ilyen ügyesen váltson dalokon belül szerepet és nézőpontot, s hogy ezt miként illusztrálja saját folyton változó hangjával. Példaképével szemben (aki a tavalyi Art Angels albumán a szerelmes dal műfaját is kiforgatta a sarkából) Lorde marad a kaptafánál, és a szív fájdalmairól énekel, ami jól is áll neki. Ám vele kapcsolatban jobb, ha elfelejtjük a műfaji sablonokat: a néha jól táncolható, máskor balladisztikus, többnyire elektropop-, neoszintipop-számokban több a csavar, mint egy IKEA-bútorban. A Green Light óriási klubslágerével indít, és az album lendülete később sem torpan meg. A Flume-mal közösen összerakott The Louvre-ban külön csemege a szintiwave-es lecsengés, a Hard Feelingsben néha mintha a NIN húzná a talpalávalót, a Loveless felütésével egyenesen a The Art of Noise-t idézi meg. Lorde és alkotótársai (a nevesebb közreműködők mellett leginkább Jack Antonoff vezető producer) pedig nagyon jó érzékkel passzítják egymáshoz a poptörténetileg is jól alátámasztott zenei elemeket. A kudarcos kapcsolatok utáni magány témáját kétségtelenül ügyesen és szellemesen pertraktáló dalok a lemez második felére sem vesztik el erejüket, sőt, pont a Writer in the Dark vagy a Perfect Places finomabb tónusaival lesz az album csaknem konceptuálisan teljes, kerek egész.
Universal 2017
