Pedro Almodóvar is jó név - a Mindent anyámról sokak kedvenc filmje; különleges mese különleges figurákkal, nagy szeretettel és nagy empátiával hangszerelve. Samuel Adamson voltaképp egyetlen dramaturgiai változtatást eszközölt a film sztorijában - de ezzel súlyos lavinát indított el, amely azután majdnem teljesen maga alá temette az egész darabot.
A filmben egy anya történetét látjuk, akinek a tizenhét éves fiát (aki írónak készül, ezért egyfolytában jegyzetel) a szeme láttára gázolja halálra egy autó, éppen akkor, amikor színésznőideáljától, A vágy villamosában főszerepet játszó nőtől autogramot szeretne kérni. És innen, a gödör legaljáról indul el az anya, hogy föllelje a fiú apját, a transzvesztita Estebant - a félbetépett fénykép másik felét...
A színdarabban a fiú meséli el - pontosabban rendezi meg - ezt a történetet, azaz nem lehet halott; vagyis az anya egy "színház a színházban" betétben játssza el a saját történetét a halott fiúval, és azon belül egy másik színházban és másik darabban - A vágy villamosában - is föllép, és ezt is a fia rendezi. Mintha maga Almodóvar lenne színre léptetve - és akkor még a darab rendezője, Kamondi Zoltán is.
Ez bizony zavaros - és nemcsak a közönséget zavarja az értésben, hanem a látszat szerint olykor a színészeket is: mintha nem tudnák, hogy épp kit játszanak. Kivált a főszerepet, Manuelát játszó Börcsök Enikőre érvényes ez, akinek a játéka persze most is súlyos és kemény, csak érződik rajta ez a bizonyos zavar: most akkor színésznőt játszik, aki anya és elvesztette a fiát, vagy anyát, aki elvesztette a fiát, ezért ismét színésznek áll egy picit? A dramaturgiai és színészi zavarodottság a vége felé látszik oldódni, amikor ráadásul egy másik színdarab is "színre lép" (García Lorca Vérnásza), és mindenestül fölülemelkedünk a követhetőségen vagy követhetetlenségen. Feladjuk.
Kamondi sok színházi közelivel dolgozik - ebben segítségére van Árvai György díszlete: számos "színpad a színpadon", tologatható, bedíszletezett kis fülkék. Hátulról és oldalról közlekednek be a nagyobb térbe - s hogy ez a nagyobb tér is létezik, arról a színpad jobb szélén némileg erőltetetten jelen lenni igyekvő "rendező" tudósít. Holott ő valójában Esteban, a "halott" fiú, és a nagyon is élő rendező, aki az anyját rendezi. Varju Kálmán a rendező szerepében klisékben utazik - de Estebanként igen jó. Ráadásul már az előadás legelején az, amikor is hosszasan farkasszemet néz velünk, küzd a megszólalással, és nézővé avat bennünket.
A jelenetek inkább snittek: éles váltások teszik szaggatottá az alakításokat. Ez egyébként nem árt nekik: a feltűnés-eltűnés ritmusa "nézőbarát". A kisebb szerepekben egy-egy domináns vonással operál a színész. Majsai-Nyilas Tünde, aki az ünnepelt díva árnyékban élő szeretőjét, színpadi partnerét, a drogos Ninát játssza, a hisztériát használja leginkább. Tornyi Ildikó Rosa nővére a szerep bizarr zsúfoltságát (a szegények jótevője terhes lesz egy AIDS-es transzvesztitától - Esteban apjától egyébként -, majd a szülésbe bele is hal) természetes egyszerűséggel emeli ki.
A sikeres, ám persze boldogtalan sztárt, Humát alakító Hegyi Barbara akkor a legjobb, amikor a Börcsökkel közös jelenetekben mutatja a szerep életét. Kevésbé hiteles a belső körök feltárásában, a Ninához fűződő szerelmi szenvedély megmutatásában, pedig ez a figura kiszolgáltatottságának kulcsa.
Börcsök Enikő jogos zavaráról fentebb írtam - de fontosabb ám ennél az, hogy megint előadás-szervező erővé válik az általa játszott anyafigura a keresés, az eltökélt kockáztatás révén; ha figyel a közönség a szinte félrevetett mondatokra, félfordulatban mutatott gesztusokra, megtudhatja, hogyan dönt minden pillanatban az, akinek muszáj követnie belső törvényeit, ha minduntalan ráfázik, akkor is.
Epres Attila Agradót játssza - Manuela barátja ő, szintén transzvesztita, mint volt szerelme, Lola-Esteban, aki amúgy rondán elhagyta. Agrado nemcsak megéli és vállalja, de erős öniróniával mutogatja is saját létformájának kliséit: a transzvesztita panaszai című többrészes monológja a szilikonmell árától a farok méretéig alapos tájékoztatást nyújt. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Epres Attila külseje és játéka mentes minden karikatúra-paródia jellegtől - előttünk egy emberi méltóságába kapaszkodó, nehéz sorsú, szeretetre méltó figura áll. Szép, gazdag alakítás.
Pesti Színház, március 6.
