Neil Simon, az amerikai vígjátékírás szent örege 1988-ban, két lírai hangvételű, önéletrajzi "nagy dobás" (Broadway Bound, 1986; Lost in Yonkers, 1991) között mintegy lazításképpen írta meg bohózatát a gonoszkodó szóbeszéd és a baráti falazás mélyen emberi jelenségeiről. A darab annak idején szolidan tisztes sikert aratott a Broadway-n, a Rumors azóta is rendre fel-felbukkan az Egyesült Államok közösségi játszóhelyeinek repertoárján, s épp egy kerek esztendővel A 88. utca foglyainak nyomában most a minőségi bulvárt kísértő Centrál Színház is műsorára tűzte a Pletykafészekként magyarított kétfelvonásos bohózatot.
"Plusz két fő" - ezzel a bevált cselekménybonyolítási technikával hozza lendületbe színművét Simon, midőn biztos ütemérzékkel házaspárok sorát érkezteti a színpadra, azaz New York város alpolgármesterének 10. házassági évfordulójára. A láthatatlan vendéglátó vérző füllel fekszik valahol a díszletfal mögött, a feleség, a személyzet és az ünnepi vacsora pedig sehol: ezzel a frappírozó helyzettel kell megbirkózniuk a nyilvános botránytól rettegő, önmagukat és egymást is kímélni óhajtó férjeknek és feleségeknek. Két szereplővel indul, és nyolccal zárul tehát az első felvonás, s a darabgyártás céhes mestere a verbális és a szituációs humor kiadós elegyével göngyölíti elénk bohózatának első felét. A Puskás Tamás által rendezett előadás legalábbis olajozottnak mutatja a cselekményt, s bár a haraszt erősen zörög, a színészi csapatjáték olykor már a premier estéjén optimálisan összecsiszoltnak bizonyult. Dacára annak, hogy a szereposztást szemlélve elsőre úgy tűnt, most majd' mindenki valami mást játszik: Nagy-Kálózy Eszter tartós pánikban leledző csacska nejt, Scherer Péter menő pszichiátert, Liptai Claudia színpadi szerepet és így tovább. Mégis, a luxus látszatát felkelteni hivatott kétszintes díszletben (Fülöp Krisztina munkája) a menetrendszerű bohózati rohangálás közepette is kényelmesen megülnek a poénok, s ez határozottan üdítő élmény.
A gondok csak akkor kezdődnek, amikor elfogynak az ajtó előtt várakozó házaspárok, s ez legalább annyira Neil Simon felelőssége, mint az aktuális előadás létrehozóié. A szerző ugyanis érdemleges ötlet híján "dobja" a felvonásvéget, s így a színen sertepertélő művészeknek sincs más választásuk, mint hogy - rendezői utasításra - emelt hangerejű félperces káoszt teremtsenek a függönyhullás előtt. Az egyik szereplő ráadásul időlegesen süketté is válik, ami persze alkalmat kínál a bohózati félrehallások tömkelegének elővezetésére - egyszerre szimptomatikus és kedvapasztó módon. (Akad még aztán földre boruló eszcájg, ujjak megégetése, miegyéb.) A színvonalesést alighanem maguk a színészek is megérzik, ha másból nem, hát a figurák elmosódásából és a rendezői különötletek (mint amilyen a politikusként színre léptetett Schmied Zoltán hiszteroid moonwalkja) erőltetettségéből. A darab azután még egy utolsó lendületet vesz a Rudolf Péter által előadott "hazudj igazat!" típusú komikus-érzelgős nagymonológgal, hogy aztán újfent egy hevenyészve kidolgozott slusszpoénra ereszkedjen alá a végfüggöny.
Az összbenyomás mindazonáltal kedvező, s több színészi alakítás is formátumosnak tetszett e műgonddal ápolt bulvárfarce-ban. Előrebocsátva, hogy a játékbeli házaspárok összetartozását túlnyomórészt nem hitelesítette a színpadi látszat, a cselekményt indító Nagy-Kálózy Eszter-Simon Kornél kettős elismerésre méltó elánnal vetette bele magát a bohózati expozíció színészt próbáló feladatába, s később is meggyőzően adták szerepeiket. Nagy-Kálózy éppenséggel egészen remekül ötvözte egymással a bénult ijedtséget és a fecsegő modort. Simon Kornél ugyancsak életteli alakként rohant fel s alá, ám utóbb keresztül kellett bohóckodnia magát szerepének süketségi szcénáin, ami olykor méltatlan helyzetben mutatta a rokonszenves fiatal színészt. A játék valóságos mesterének Rudolf Péter bizonyult, aki elsőre ugyan nyakfájásos Keresztapa-imitációt hozott a színpadra, de azért már a kezdetektől uralta a bohózati terepet. Nagystílű, morc riposztokban és energikus kirohanásokban gazdag alakítása Lenny Ganz, a frissen autóbalesetet szenvedett adószakértő, férj és jó barát végmonológjának bravúros előadásával nőtt végérvényesen a mezőny fölé. A remekül poentírozott vallomásnak már-már a szentimentális vonulatát is készpénznek vettük volna, ha épp nem Liptai Claudiára hárul a feladat, hogy gesztusaival fel- és megerősítse a szavaival feleségét mintegy mellékesen újra meghódító dumagép ékesszólását. Sajnos a játékba amúgy látható lelkesedéssel beszálló Liptai mindvégig elsősorban a saját derűjére koncentrált, s a szerepformálás feladatát döntően félpercenként kivillantott alsó- és felsőcombjaira hagyta. Básti Juli és Scherer Péter, vagyis a derékfájós tévészakács Cookie meg a papucsférj és pszichiáter Ernie - öltözékben is harsányan elkülönülő - kettősét a karikaturisztikus túlrajzoltság és a bővérű kedély jellemezte, míg az utolsóként színre érkező házaspár, Schmied Zoltán és Bertalan Ágnes számára már vajmi kevés érdemi játszanivaló maradt. De hát jól tudjuk, a későn jövőknek csak a csontok jutnak - úgy látszik, még a New York-i felső tízezer asztalai körül is.
Centrál Színház, február 18.
