A magam részéről most felülvizsgálnám, aztán felül is írnám azt az állítást, amelyet oly sokan írtunk és mondtunk Esterházy Péter színpadra került művei kapcsán: Esterházy nem tud (esetleg nem akar) drámát írni. Azt szoktuk írni-mondani, hogy szövegei színpadra került epikus cuccok az Esterházy-oeuvre tágas halmazából, töredékek, bekezdések, reflexiók erre-arra, leginkább tán önmagukra. Ezt meg is hagyhatjuk igaznak; és ettől még lehet dráma.
Az Én vagyok a Te című előadás, amelyet Gothár Péter rendezésében láttunk a Nemzeti Színház Gobbi Hilda nevű stúdiójában (ikerbemutató a nagyszínpadi Mohácsi-darabbal és -rendezéssel, össze is tartoznak szorosan, bár ezt alighanem a véletlen rendezte így), például dráma. Még a "miről szól?" idejétmúltnak tetsző kérdésére is válaszol, bár nem a sztori a lényeg, ahogy a III. Richárdban sem. De azért elmondom: van sztori. Van egy középkorú férfi, aki előttünk végzi be az életét, amelyről előtte még elmond ezt-azt. Van egy asszony, változó alakban, királynő és házmester, de legfőképp színésznő. Van egy cselédféleség, sugárzó és kőkemény fiatal nő. Mindüknek jelen idejű történelmi emlékezete van, ezért aztán számukra minden jelen idejű storytelling: a Wesselényi-összeesküvés, Zrínyi, Stuart és Erzsébet. A Királynő és az Úr az öregedés számtalan lelki és fizikai nyavalyája közepette reflektál mindenre, Amál "jó-rossz" monológja (melyben még a Nem vénnek való vidék is fölkerül a "jók" listájára) szép leltár, akárcsak az eredetije: Lázár Kati mondta Gothár Péter Idő van című filmjében.
És van egy fiú, a gyerek, számos probléma oka és tárgya. "Nincs az életnek medre", panaszolja az apjának, vagy inkább vádolja őt, a legilletékesebbet, ugye. Ennek pedig ölés és halás a vége; az Esterházynál állandónak mondható toposz, az apa-fiú kapcsolat igazán tragikus véget ér. Tragikus már az is, hogy a Fiú - mintha más útja nem lenne - transzparens(en gonosz) eszmékben lel otthonra: Martens-bakancs, fekete katonás ruha.
Körkörös konfliktushalmaz.
A férfi - az Úr, hiszen a Biblia első parancsolata az apropó - kertes házban lakik, ezért havat kell lapátolnia, ha esik; fáj a dereka (ülőfoglalkozás!), aztán még öregszik is, a rák is megtámadja, és meg is hal, és nem támad föl. ' nem.
Az Urat Znamenák István játszsza; telitalálat, mondjuk az ilyen szereposztásra: ha Esterházynál Úr, maga az Isten, tegyük föl, akkor Gothárnál Znamenák, az ő flott, zsigeri Esterházy-intonációjával, hogy deklamációt ne mondjak véletlenül. Úgy tud a dereka felé nyúlni óvatosan, hogy abban egy élet küzdelme (a derékfájással) van benne, és ettől aztán minden mozdulat a megemelt/megtolt hólapáttal megemelt történet, nem beszélve a hólapát (és hólapátolás) anatómiájáról és filozófiájáról, hiszen olyan belső összefüggések tapasztják össze ezeket, amilyenekről Arisztotelész álmodott az ő Poétikájában: élet, derék, hólapát hármas egysége. Znamenák játéka egyszerre színes és monokróm, amennyiben igazán változatos témák, személyek és fordulatok közt csapongva képes sziklaszilárdan összetartani ezt a rezignációban, öniróniában és természetesen önreflexióban tapicskoló Urat, aki biztosan áll a lábán - egy lebegő, bizonytalan dobogón.
Mert Gothár díszletének kiemelt eleme egy függesztett dobogó - tudjuk, hogy megmozdul valamikor -, amelyre lépcsőn kell fölközlekedni. Valahol odafönt vagyunk, elvégre; de ennél van még följebb, látjuk majd a végén, hiszen hó fogja borítani, föntről érkező. De addig itt lebzsel a Királynő - történelmi korokon átívelő figuráját Molnár Piroska frenetikus játéka tartja a kortársi jelenben, vagyis a mindenkorban. Az Úrról beszél és saját magáról, egyszerre mindkettőről; iszik is, szidalmaz is, ezt persze csak finoman, narrálva. Mindenki elbeszél, magamagát és mást is - a prózás fogás jól érzi magát a drámában is, örök fintor a szereplő ajka szélén. Molnár Piroska Királynőjét agyoncsapja az Úr - hólapáttal, mert Isten nem ver bottal; de előtte még elmeséli magát, kívülről (hogy mindig behúzza a hasát a ruhapróbán) és belülről (élete legszebb reggelét). Kapcsolata az Úrral kifürkészhetetlen és szoros. Nagy asszony, nagyasszony, királynő, fenséges, alpári, Molnár Piroska.
És van Amál, a cseléd - Schell Judit erős, kemény alakítása; a flegma, a tanúság, a távolság és a közelség hatásos keveréke. Amál fiatal, Amál erős - és önző és rezervált, és spontán, meg még nem két-, de sokszínű is. Van története, ő a főszereplője - és ugrál a történelemben: örök titkos elsőhegedűs. Schell Juditot hosszú ideje nem láttam ennyire jónak, pedig mindig tudtam, hogy ennyire jó.
És vannak angyalok, kötelező tartozék; a vezérangyal Rába Roland, aki olykor a tetemre, vagyis az Úr elé hívott történelem váltakozó alakja is. És van zene, hiszen az alcím is "mai revüt" ígér: Tallér Zsófia pedig az eklektikát hozza el - revü, tényleg. Az Angyalok kara kommentál, mi vagyunk ők, egyet gondolunk.
És van a Fiú: Szabó Kimmel Tamás játéka nem hagy kétséget afelől, hogy Fiúnak lenni sem könnyű. Az Úr elébb vitatkozna, ímmel-ámmal tárgyalna, mentegetőzne és vádolna - de hasztalan minden önkínzás és érv: ölni kell. Megölni a veszedelmes ivadékot, hisz' tudjuk, mi volt/lesz, ha nem. Egy saját halál előtti utolsó gesztus ez, az ölés, majd a saját meghalás.
Van föltámadás. Csak egy golyóálló mellény kell hozzá. Mert látjuk: Esterházy tud drámát írni. Gothár meg a legjobb formáját futja.
Nemzeti Színház, március 8.
