Nyilván nem élhetünk az amerikai szervezett bűnözés viselt dolgait tárgyazó mozgóképes termékek nélkül egy percet sem, hiszen mi más is magyarázná, hogy alig három évvel a kelleténél jócskán hosszabb Maffiózók lezárása után az HBO újabb maffiaszériával hozakodott elő - finoman szólva is jelentős erők mozgósításával. Az újabb nekifutás, a Boardwalk Empire minden idők legdrágább, s iménti tételünket - miszerint nem élhetünk... - igazolandó, legjobban várt tévésorozata lett. Hiteléért és sikeréért pedig nem kisebb név szavatol, mint Martin Scorsese.
*
A léc a gengszteres szakágban mindig is magasan volt, de ezúttal különösen, lévén már a címke, hogy "HBO-sorozat" jelent egy elég magas (ráadásul korábbról nem megszokott) nívót, s ezen belül is a Sopranók kalandjai (Maffiózók) az egyik legsikeresebb darab (mi is beájultunk tőle kétszer: Keresztepe, 2004. szeptember 23.; Tony, az Ember Fia, 2008. december 18.). A cifraság a dologban, hogy Scorsese most valamennyire önmagát kényszerült volna felülmúlni, hiszen a Sopranos aligha jöhetett volna létre a Nagymenők nélkül. Csakhogy ami sikerült Scorsese nélkül, vele együtt sajnálatos módon lehetetlen küldetésnek bizonyult - s ennek a nevezett nagyság szerepén túl számos további oka is van (bár, ha nagyon akarnánk, éppenséggel az összest köthetnénk őhozzá).
A sorozat első évadja (mindenki tudja: "be van rendelve" a második is) a múlt század húszas éveinek legelején játszódik, Warren G. Harding elnökké választásakor (1921) köszönünk el a szereplőktől. S ha már az USA 29. elnöke szóba jött, az Atlantic Cityben játszódó sztori pont a nagykönyvben előírt arányban keveri a valós szereplőket a kitaláltakkal, melyek egynémelyikét, mint a Steve Buscemi adta főhőst, Nucky Thompsont hús-vér emberről (adott esetben Enoch L. Johnsonról) formázták, ugyancsak becsülendő alkotói szabadsággal. Mely szabadságra égetően nagy szükség lenne a film egyéb pontjain is, lévén a Gengszterkorzó legnagyobb baja pont az, hogy minden olyan benne, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Márpedig az hétszentség, hogy a mondott "nagykönyv" nem arra szolgál, hogy ától cettig kiolvassuk, hanem arra, hogy időnként, amikor épp nem jut eszünkbe valami, esetleg semmi sem, fölüssük. Szóval arról van szó a filmekben eddig is sűrűn mutogatott korzón, hogy elért immár odáig az alkoholtilalom, s az arra hivatottak (a nevezett helyi erőn túl olyan neves vendégművészek, mint az abszolút kezdő Al Capone, az ugyancsak junior menedzseri státuszban zúzó Salvatore Luciano, Meyer Lansky és a kevésbé hírhedt többiek) megpróbálják kihozni belőle a lehető legtöbbet. Miközben persze élik a gengszterek érthetően problematikus magánéletét (van köztük néhány kisebbségi körökből szalajtott egyén például, hogy kicsinyt se szakadjunk el a legkorszerűbb nagykönyvtől), nő- és férfiügyekbe keverednek, de legszívesebben hatalmi játszmákkal múlatják az időnket.
Minden a helyén van az utolsó szögig, Steve Busceminek olyan cipője van, amiben minden gengszterfilmben felléphetne, élire vasalva mindene, a haja lenyalva: a Gengszterkorzó első látásra is nyilvánvalóan a műfaj dizájnközpontú - igen széles - ágához sorolható. Csakhogy az ebbéli tökély - nem lévén mellépakolva semmi, konkrétan se gondolat, se akció - egy (igen hamar, már a hosszú mozifilm hosszúságú pilotban elérkező) ponton egyszerűen nevetségessé válik: olyan lesz az egész, mint egy rosszul vagy inkább csak felibe-harmadába kitalált panoptikum, melyben a vállán óriási terheket cipelő Buscemi önmaga igyekvő, bár merev karikatúrájaként simul bele a díszletbe.
Az is lehet, hogy az írott alapanyaggal van a baj, bár bizonyítékaink nincsenek - a helyi szerző húsz éven át írta városa s a véle szorosan összefonódó szerencsejáték-ipar igaz és bizonyára szép történetét, s erre az alapra húzták fel Scorseséék a sorozatot (a Maffiózók egyik írója, Terence Winter döntő jelentőségű közreműködésével - ne feledjük azért, hogy a Maffiózók mindenki előtt David Chase műve), hozzáadva némi szexet és privát életi kenykődést. Ezek pedig az HBO-sorozatok fő gyengéi. A szex mindig afféle "bátorkodás", egy alapvetően és mélyen prűd szemlélet igyekszik merésznek látszani, de ez csak a dramaturgiai léptékű túladagolásban jelentkezik; ciki volt az ilyesmi még a Rómában is. És sajna ugyanezt mondhatjuk el kábé a magánéleti szálakról is, közhelyesek és álszentek, mint szinte mindig, ez vágta haza az egyébként kitűnő The Pacific - A hős alakulat majd' felét is. S ha ehhez még hozzácsapjuk az akciójelenetek szembeszökő impotenciáját (itt megint csupán arról a prüdériáról van szó, amit tán ez a műfaj, a gengszterfilm tűr a legkevésbé), akkor eljutunk a Gengszterkorzót leginkább jellemző sajátossághoz: a míves semmitmondáshoz.
Hogyhogy így esett? Hiszen Martin Scorsesének egyszer már (a Pileggi-adaptációkkal - a Nagymenők és a Casino) sikerült friss vért pumpálnia a halódó gengszterszcénába. Nos, alkalmasint ez sem így van, a Maffiózók - mint afféle összegző igényű mű - az, ami homlokegyenest ellenkező alapállásból föl bírt nőni A Keresztapa mellé, még akkor is, ha mint mondtuk (illetve Michael Imperioli mondta egy interjújában), a Nagymenők nélkül nem is lenne Maffiózók. De ne legyünk igazságtalanok Scorsesével, hiszen ő már szinte visszakézből adott egy tökéletesen adekvát választ az itt opus magnumként kezelt 1972-es Coppola-filmre az 1973-as Aljas utcák leforgatásával. Ott már le lettek ráncigálva a maffiózók a romantikus hős piedesztáljáról, bele egyenest a sárba, ahol valószínűleg van is a helyük. Az ilyen omnipotens alakokra, mint Nucky Thompson vagy Vito Corleone felépített hőstörténet egyszer és csakis egyszer, A Keresztapában ment át; Scorsesének régen sem volt pálya meghatódni a nagy dolgoktól: mekkora bukta volt például a New York bandái?
Nem, a Gengszterkorzó nem lesz semekkora bukta, hiszen a költségvetésében az efféle bajok elhárítására is nagyvonalú összeg lett beállítva. S a nézők is hajlamosak futni a várakozásaik után.
