Amikor először érkezett a hír, hogy Tarantino és régi alkotótársa, Robert Rodriguez közösen nyúlnak vissza a hetvenes évek trash-movie hagyományához, a mozilátogató első blikkre joggal kezdhetett gyanakodni. Lám, a két "kult"-filmkészítő már feltűnően unja magát, s egyre burjánzó magánmitológiájuk önmagukon kívül lassan már senkit sem érdekel. S most, hogy a magyar mozik is bemutatják a kétrészes Grindhouse első, Tarantino által leforgatott felét, a magunk részéről csak annyit mondanánk (az amúgy zombitematikájú Rodriguez-mű ismerete nélkül): ez a film megérte a ráfordított pénzt és alkotói figyelmet, a néző pedig (meglehet ez a Jackie Brown vagy a Kill Bill 2. után kevésbé hihető) egy árva percig sem fog unatkozni. Rodriguez és Tarantino kettős filmantológiája már címében is utal a hetvenes-nyolcvanas évek B- (és C- és D-) movie korszakára: a grindhouse volt az az intézmény, ahol a művelt amerikai közönség megismerkedhetett a kor valamennyi obskúrus mozijával, a sexploitation, blaxploitation, vámpír-, zombi-, kannibál-, autós-üldözős, motorosbandás, slasher-, vérfarkasos filmekkel, és kakukktojásként a spagettiwesternekkel. Ezeket a korabeli filmkritika, megkülönböztetvén a "valódi" filmalkotásoktól, összefoglalóan "exploitation" típusú moziknak nevezte: az exploitation kifejezés az előzetes vélelmekkel szemben nem (csak) az alantas ösztönök kihasználására utal - így hívta a szakma a filmek promócióját is, márpedig az efféle darabok sokkal inkább építettek a hatásvadász reklámra, mint a kétes beltartalomra. Maga Rodriguez is úgy fogalmazott: tisztában van azzal, hogy a mintául használt filmek plakátjai néha sokkal ötletesebbek, mint maguk a reklámozott filmek - éppen ezért szerettek volna olyan filmet készíteni, mely mondhatni méltó az egykori "ennivaló" poszterekhez. S hogy mindez valóra is váljon, mindenekelőtt teljesülnie kellett néhány fontos peremfeltételnek: először is szükség volt egy épkézláb forgatókönyvre, jól megírt párbeszédekre, gondos operatőri munkára, ütős zenékre, jó színészvezetésre, és persze igazi karakterekre - olyanokra, melyeket már jól ismerhetünk, s persze olyanokra is, akik először ebben a filmben tűnnek fel.
Kapásból telitalálat a kiélt, embergyűlölő, vágott arcú, perverz/sármőr sorozatgyilkos szerepében Kurt Russell, akit számos szar filmben utálhatott meg a publikum - annál nagyobbat üt most, hogy végre helye is van a filmben annak, amit csinál, s a vénülő pozőr kisujjból hozza mindazt, amire a szerephez szüksége van. Abban sincs semmi hiba, ahogy összetoborozták a nyolc (valójában kilenc) valódi és potenciális áldozat szerepére jelölt női szereplőt: közülük tán a kiváló Rosario Dawson a legismertebb (mellette még Rosie McGowannel találkozhatott sűrűn a magyar néző - jellemző módon a Bűbájos boszorkákban), de Vanessa Ferlito, Sidney Tamiia Poitier, Tracie Thoms (jah: Döglött akták), Mary Elizabeth Winstead is tökéletesen rendben van, nem is szólva Zo‘ Bellről, aki konkrétan kaszkadőrből (többek között Uma Thurman Kill Bill-béli dublőrjéből) lépett elő a film egyik főszereplőjévé. A szereplőként is felbukkanó Tarantino által írt pergő, sokszor szellemes és szórakoztató dialógokat azok is élvezik majd, akik amúgy már unják a Kutyaszorítóban vagy a Pulp Fiction szarrá idézett párbeszédeit (s egy tán szükségtelen jó tanács: meg ne nézze senki szinkronizálva, mert ezt csak tönkrevágni lehet). Az ármányos rendező ezúttal az operatőri munkát sem bízta másra, s kezében a kamera sorra űzi velünk a gonoszabbnál gonoszabb tréfákat - tulajdonképpen semmi új nincs abban, ahogy lát, tanulhatott eleget számos elődjétől, de legyen bár idézet minden képkocka, az egész úgy is rávall az alkotóra. S persze minden sunyi vágás, minden elejtett megjegyzés, sanda pillantás vagy elharapott mellékmondat egy-egy kis mozaik a nagy egészben, adalék egy gonoszul, cinikusan, sok humorral elmesélt történetben, ahol nem csupán a bután óvatlan áldozatok, de a nagy szőrös farkas is pórul jár. Tarantino főhősei a műfaji hagyománynak megfelelően üresfejű, céltalanul lődörgő fiatalok, akiknek életét tökéletesen kitölti a szex, drog, alkohol, rock and roll, vásárlás ötös telitalálata, persze gyanútlanok és magától értetődően sétálnak csapdáról csapdára. A helyszín megint csak sztereotip (vagy mondjuk szebben: archetipikus): az amerikai mély Dél (előbb Texas, majd Tennessee), ahol szokásos redneck bunkók szórakoztatják a közönséget hülye akcentusukkal és abszurd duettjeikkel (a vidéki suttyó és mégis lényeglátó seriff és még nálánál is hülyébb fiának párbeszédét alighanem egy az egyben emelhették el valahonnan). Az általános, szórakoztató kényszercselekvésekkel oldott unalomban egyetlen ember akad, aki látszólag megtalálta élete célját: Stuntman Mike, a kiöregedett kaszkadőr és gyakorló kéjgyilkos, a Death Proof (Halálbiztos) nevű felspécizett járgány és gyilkos szerszám tulajdonosa. Tulajdonképpen a fordulatok innentől kezdve tökéletesen kitalálhatók, elvégre a filmtörténet bőven kínálja a megoldásokat: a vérszomjas vadászból egyik pillanatról a másikra válhat űzött vad, elvégre oly relatív, hogy éppen ki áll a tápláléklánc jól kárpitozott, csillogóra krómozott, bőr üléshuzattal ellátott tetején. Mindez szinte másodlagos, bár minden üldözés, ütközés és leszámolás briliánsan kivitelezett s még a halál is oly bravúros, hogy minden visszajátszáskor újra és újra sokkolja és nyűgözi a nézőt. Tarantino szokása szerint akkor van elemében, ha elidőzhet a részleteken, amikor látszólag nem is történik semmi: közelik formásan telt női hátsókról, dupla italkörökről, motor- és kocsibelsőkről, legendás autókról, dekoltázsokról és izzadt arcokról - csupa stilizáció, megannyi idézet, vaskos irónia, öblös kacagás. Hiába, na: értő kézben a másolat is jobb, mint az eredeti, különösen, ha az idézetgyűjtő sokkal tudatosabb, reflektáltabb alkotó, mint megrabolt elődei. Ráadásként "csupán" egy történetet kapunk ajándékba, mondhatni, tán nem is oly bonyolultat, ám azt senki más sem volna képes oly hipnotikusan, a nézőt székbe nyűgözve elmesélni, mint éppen Tarantino.
A Budapest Film bemutatója
