Magyar Narancs: Valóban volt annyira fontos Horthy Miklós szerepe, hogy egy egész történelmi periódust nevezzenek el róla? Valóban olyan különleges, a régióban is egyedülálló volt a politikai szisztéma, melyhez a nevét kötik?
Zeidler Miklós: Horthy többnyire inkább passzív, mintsem aktív figura volt. Horthy-korszakról beszélni szerintem nagyjából rendben van, ám a "Horthy-rendszer" már kissé pontatlan: magának a politikai "rendszernek" ő nem volt jellegadó, meghatározó alakja. Horthy inkább reprezentatív figura. A miniszterelnökök voltak e kor igazán aktív szereplői, akik a szorosan vett politikát művelték és alakították - de akadtak kitüntetett pillanatok, amikor Horthy is aktívan fellépett: hol sikeresen, hol kevésbé sikeresen.
MN: Tengerésztiszti karrierje abból a szempontból fontos, hogy egyrészt az otrantói hős alakja hozzájárul a mítoszteremtéshez: ahogy a híres Manno Miltiades-plakáton is ő a kormányos. Másrészt, immár lovastengerészként, a mítoszromboló karikatúra részévé válik - a számára ismeretlen, általa nem értett területre tévedő dilettáns szinonimája lesz.
ZM: Az ő imázsa szempontjából tengernagyi működése annyiban volt fontos, hogy mivel a politikában új ember volt, meg kellett magyarázni, miért éppen őrá esett a választás, mi az a kvalitás, ami őt kiemeli az átlagból. Erre tökéletesen alkalmas volt tengerészeti pályafutása, mely tagadhatatlanul sikeres karrier volt. Személyes kvalitásainak köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán, végül tehetsége elismeréseként egy nagyon nagy ugrással egy tucatnyi tengernagyot megelőzve a flotta parancsnoka lett. Igaz, ekkor már csak annyi dolga akadt, hogy átadja a flottát a győzteseknek. Későbbi pályafutása (mind tengerészeti karrierje, mind államférfiúi pályája) szempontjából az is fontos életrajzi momentum, hogy egy jó évtizeddel korábban az udvarnál, Ferenc József mellett szolgált szárnysegédként. Tehát az udvari múlt és a katonai-tengerészeti múlt jól jött akkor, amikor Horthyt fel kellett építeni mint politikust. Mert amúgy belpolitikai járatlansága egész kormányzói pályája alatt tapintható volt. Ötvenéves múlt, amikor 1919 tavaszán politikai tényezővé lett - nem állt párt vagy intézményrendszer mögötte, nem volt gyakorlott szónok, nem volt publicistamúltja, nem volt politikai képzettsége, se víziója. Ezeket kellett pótolni a nagyközönség előtt a sikeres katonai és udvari múlttal, illetve ezzel tudta saját magát is meggyőzni arról, hogy vállalja el a rászabott politikai szerepet. A kiépülő mítosz kulcsmomentuma Horthy és a Nemzeti Hadsereg bevonulása Budapestre. Ehhez minden szimbolikus gesztus adott: Horthy csapatok élén érkezik, fehér lovon, félreérthetetlenül egy új honfoglalásra utalva, a polgármester és a város vezetői pedig a Gellért téren várják a város kulcsaival. Horthy beszéde is úgy lett összekomponálva, hogy van egy része, mely szigorú hangot üt meg, míg a másik fele engedékenységről tanúskodik.
Fotó: Németh Dániel
MN: Ha nem is az egész Nemzeti Hadsereg, de számos egysége és a keretébe tartozó különítmények részesei voltak a dunántúli bevonulást követő véres tisztogatásoknak, önkényes leszámolásoknak: ahogy azóta is hívják, a fehérterrornak. Emiatt rendre felvetődik Horthy parancsnoki, sőt néha felbujtói felelőssége is.
ZM: Az 1919 nyarától kezdődő eseményeket sokféleképpen hívják: fehérterror, kilengések, vasseprű alkalmazása, hogy néhány eufemizmust is említsünk.
MN: Attól függ, hogy kinek a visszaemlékezéseit olvassuk...
ZM: Valóban, eufemizmusok ide vagy oda, e "rendcsinálás" sok száz halálos áldozatot követelt. A számokon máig zajlik a vita, régebben akadt, aki több ezer halálos áldozatról is beszélt, de ez feltehetőleg túlzás. Mindenesetre egyelőre nem áll rendelkezésre egyik vagy másik adatot megerősítő, perdöntő bizonyíték. A fehérterrort egyfajta ösztönös antibolsevizmus vezérelte, és reakció is volt a vörösterrorra. Ez irányította Horthy tetteit is, aki nem is érezte, hogy a megtorlás jogosulatlan lenne. Maga személyesen ugyan nem vett részt ezekben az eseményekben - ugyanakkor ő volt annak a hadseregnek a parancsnoka, melynek egységei e véres tetteket végrehajtották. Később ő maga is elismerte, hogy tudott ezekről. Az volt a reakciója, hogy ezt soha nem ösztönözte, parancsot nem adott rá, viszont úgy látta, hogy ilyen esetekben "vasseprűvel" kell kisöpörni az ellenséget, és felelősségrevonást sem alkalmazott a fehérterrorista tisztekkel szemben.
MN: Sőt, utóbb amnesztiát is kaptak az ellenforradalmi terrorban "hazafias meggyőződésből" szerepet vállaló elkövetők.
ZM: Ezeket az eseményeket, a terror hátterét mélyen nem is kutatták a történészek. Beérték azzal, hogy előtárják a számadatokat, melyeknek a forrása - értelemszerűen - igen bizonytalan, ráadásul a tálalás sokszor politikailag is motivált. A számháború célja pedig sok esetben nem más, mint a mindenkori ellenfél megbélyegzése.
MN: A fehérterrorral kapcsolatban joggal vetik fel, hogy nemcsak antikommunista, de antiszemita is volt. Horthy és tisztjei gyakorta egyenlőségjelet tettek zsidóság és kommunizmus közé - természetesen ilyenkor fel lehetett emlegetni, hány zsidó volt a népbiztosok, komisszárok, vörösterroristák, direktóriumi tagok között. A visszaemlékezések is azt erősítik, hogy Horthy is legfeljebb a baráti körébe tartozó zsidó származású nagyvállalkozókkal (Chorinékkal) tett kivételt, amúgy erős zsidóellenes érzelmek vezérelték.
ZM: Horthy három kategóriát különböztetett meg a magyarországi zsidóságon belül. Egyrészt említhető a húszas évektől, de maradandóan a harmincas-negyvenes években a szűkebb körébe tartozó jómódú zsidó vállalkozói csoport. Náluk elfogadta, hogy szükség van egy nemzeti burzsoáziára: és bár ők túlnyomórészt zsidó vallásúak (voltak közöttük kikeresztelkedettek is), tevékenységük, hazafiasságuk Magyarországhoz köti őket, ezért nélkülözhetetlenek is az ország szempontjából. Ebből azután egy szorosabb nexus született, és ők voltak azok, akik a portugáliai emigrációban anyagilag is segítették a Horthy családot. Az ő kimenekítésükben alighanem Horthynak is volt szerepe: vagyis abban, hogy 1944 nyarán létrejött az alku az SS és a zsidó iparbárók között. Ezenfelül volt egy kör, amelynek tagjairól a kormányzó úgy gondolta, hogy asszimilálódtak már, nyelvileg és kulturálisan is magyarrá váltak annyira, hogy hasznos polgárai lehetnek Magyarországnak - még ha megőrizték is zsidó identitásukat. És voltak azok, akikről úgy vélte, hogy nem elég jó hazafiak, akiket nem érintett meg mélyen a magyarságélmény, vagy olyan új bevándoroltak, akiknek még nem volt idejük asszimilálódni. Nos, ez utóbbiakkal szemben engedett meg magának olykor durva verbális kirohanásokat, igaz, csak szűkebb körben. Szónoklataiban, nyilvános beszédeiben erre soha nem tért ki. Antiszemitizmusa koronként más és más volt: az első világháború után igen erőteljes, ami a Monarchia felbomlásának élményéből is táplálkozott - amiért részben szintén a zsidókat tartotta felelősnek -, azután a konszolidáció alatt enyhült.
MN: Bár tudjuk, hogy nem ő hozta a zsidóellenes törvényeket, nem is tett ellenük semmit, pedig a felhatalmazása, különösen a harmincas évek végén, jogkörének kiterjesztése után, megvolt hozzá: 1937 után akár kétszer is visszadobhatott volna egy neki nem tetsző törvényt.
ZM: Igen ám, de egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor akár egyszer is visszaküldött volna egy elfogadott törvényjavaslatot. Azaz a parlament által elfogadott minden jogszabályt kihirdetett.
MN: A kormányzóvá választásával kapcsolatban is sok a legenda - például hogy csak fegyveres különítményes tisztek nyomására történt meg.
ZM: Amikor 1919 végén a Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként működött, Magyarország éppen államfő nélkül volt. És parlament nélkül, teszem hozzá. Márpedig Magyarországon a közjogi felfogás mindig is a jogfolytonosságot tartotta szem előtt. A kutatásokból kiderül, hogy Horthy erősen ambicionálta a kormányzói pozíciót. Maga mögött tudhatta ebben az antant - különösen a britek - támogatását, részben a személyének szóló rokonszenv miatt. Tényleg volt benne valami angolos úriemberség, nem is beszélve tengerésztiszti kiállásáról. És persze jól is beszélt angolul, kellemes benyomást keltett brit látogatóiban. Magyarországi népszerűségében pedig közrejátszott, hogy ekkor már gőzerővel épült a kultusza. S miközben a politikai döntéshozók tartottak is Horthy fegyvereseitől, akikről tudható volt, hogy vér tapad a kezükhöz, egyben remélték, hogy az újdonsült kormányzó, akinek nincs pártpolitikai hátországa, majd befolyásolható lesz. Azóta is tart a disputa arról, hogy vajon más eredményt hozott volna-e a kormányzóválasztás, ha nem ilyen hirtelen és nem a Nemzeti Hadsereg ellenőrzése mellett zajlik, de nem kétséges, hogy Horthynak egyébként is nagyon erős volt a támogatottsága. Mivel a kormányzói tisztség Magyarországon ritka és kivételes pozíció volt, Horthy a személye és hivatala reklámozására - kicsit a középkori királyok mintájára - országjáró körútra indult, ami alapvető szerepet játszott népszerűségének megteremtésében. Erre minden előfeltétel adott volt - mindenekelőtt egy javakorabeli, jó kiállású férfi, akinek még rendkívül kellemes orgánuma is volt.
MN: Ráadásul a rosszindulatú legendákkal szemben jól beszélt magyarul...
ZM: Így van.
MN: Tehát neki volt egy természettől adott hajlama, képessége arra, hogy megszerettesse magát, amire még ráépült egy tudatos kultusz is.
ZM: Az sem mellékes, hogy a felesége rendkívül dekoratív asszony volt, aki nagyon szépen öregedett meg - márpedig olyan politikusoknál, ahol elsődleges a reprezentatív funkció, ez is fontos lehet. A fiaik és a lányuk sem a botrányaikról voltak híresek - habár a két fiú egy időben azért aktív éjszakai életet élt. Tehetséges, jó kiállású fiatalemberek voltak - ebben is vonzó lehetett ez a família. Aki Horthyékban egy derék, elegáns, kellemes magyar családot akart látni, megkaphatta ezt az élményt a reprezentatív eseményeken. Mindez egy idő múlva feledtette is a fehérterrort, amiről amúgy sem volt ildomos beszélni: a kormányzóról szóló törvény elég jól körbebástyázta a személyét. Ha a sajtóban próbálkoztak őt diszkreditálni, akkor az adott újság ellen eljárás indult.
| ||
MN: Az ő húszas-harmincas években betöltött kormányzói, államfői pozíciója mennyire volt kivételes Európában? Mennyire hasonlítható a korszak más autoriter, tekintélyuralmi, néha diktatórikus rezsimjeihez, mint a jugoszláv, román királydiktatúra, a Pilsudski-rezsim, vagy éppen a korábban választott vezetők (Päts, Ulmanis, Smetona) alkotmányellenes hatalomátvételével megvalósuló balti hatalmi rendszerek?
ZM: Annyiban mindenképpen különleges volt a helyzete, hogy máshol nem történhetett meg, hogy egy választott régens ilyen hosszú ideig kormányozzon. Rajta kívül uralkodók, köztársasági elnökök voltak az államfők. Pozíciójában elsősorban az ideiglenes jelleg volt a különleges. De nézhetjük azt is, hogy neki milyen erősek voltak a jogosítványai. Eleinte viszonylag gyenge államfőnek számított, akinek csak a hadsereg irányításában volt nagy szerepe - csak éppen a hadsereg nem volt olyan méretű és állapotú, hogy ezt ki lehetett volna használni. A jogkörét még 1920 nyarán - Horthy előzetes kérése nyomán - kibővítették, s tovább bővítették a harmincas években. Ezek nyomán már kifejezetten erős államfőnek számított. Ő elnökölhetett a kormányüléseken - akkor ezt nem minisztertanácsnak, hanem koronatanácsnak hívták -, és összehívhatott olyan ülést, amit legfelső honvédelmi tanácsnak neveztek, amelyen rajta és a kormánytagokon kívül a hadsereg néhány vezetője (például a honvéd vezérkar mindenkori főnöke) is részt vett. Egyre erősödött a funkciója - de ez nem volt mérhető sem az olasz, német, spanyol, portugál diktátorok jogköréhez, sem a kelet-európai autoriter rezsimek vezetői által birtokolthoz.
MN: Horthyt szokták még Pilsudskihoz is hasonlítani - már annyiban, hogy mindketten katonából lettek államfők.
ZM: Lengyelországban kicsit más volt a helyzet. Pilsudski a kezdetektől vezető szerepre tört, de ebben meggátolták riválisai - végül 1926-ban sikerült diadalmasan, formailag államcsínnyel átvenni a hatalmat. Pilsudski azonban valóban kormányozni akart, míg Horthynak ilyen ambíciói nem voltak. Előbbinek nagyon nagy szerepe volt a két világháború közötti független Lengyelország megteremtésében: ő valóban és eredményesen harcolt az orosz bolsevikok, az ukrán, belorusz nacionalisták stb. ellen. Az ő honteremtő szerepe történelmileg igazoltan adott volt, nem is nagyon kellett dolgoznia rajta - ugyanezt Horthynál ki kellett találni. A balti államoknál is hasonló volt a helyzet, mert ott a hatalmat államcsíny révén megragadó államfők, miniszterelnökök hatalma eleve igen erős volt. Horthynál ez csupán lassan bővült, és sokszor inkább informális úton; ehhez pontosan az kellett, hogy személyéhez egyfajta állandóság társuljon.
MN: Horthy politikai szerepvállalásakor óhatatlanul felmerül felelőssége a második világháborús hadba lépésben.
ZM: Amikor 1941. június 26-án Horthy tudomást szerez a kassai bombázásról, és a hírek szovjet gépek akciójáról szólnak, akkor ahelyett, hogy kideríttetné, mi történt valójában, azonnal a hadiállapot és a visszacsapás mellett dönt. Magához hívatja Bárdossy miniszterelnököt, és felszólítja: vigye keresztül a kormányban a kormányzói akaratot. Bárdossy előterjesztésére és az ő tájékoztatója után azonban a kormánytagok elsőre leszavazzák az ötletet. Miután Bárdossy jelzi, hogy mi a határozott kormányzói akarat, a miniszterek szótöbbséggel elfogadják a hadiállapot beálltát, és hozzájárulnak, hogy meginduljon egy ellencsapás. A probléma ezzel csak az, hogy nincsenek meg ezek a minisztertanácsi jegyzőkönyvek - a történetet Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár vallomásából ismerjük, aki ezt a Bárdossy-perben adta elő tanúként. Márpedig ezt nem minden történész fogadja el perdöntőként, mivel egyrészt évekkel később beszélte el a történetet, másrészt az sem kizárható, hogy magát is menteni akarta vele. Mindenesetre június 26-án este megszületik a minisztertanács döntése, és másnap Bárdossy az Országgyűlésben bejelenti a hadiállapot beálltát. Nem azt mondja, hogy hadat üzenünk: diplomata, tehát óvatosan úgy fogalmaz, hogy ne mi tűnjünk fel kezdeményezőnek.
| ||
MN: Erről a parlamentnek ugye szavaznia kellett?
ZM: Horthy felhatalmazása eredetileg úgy szólt, hogy csak a parlament előzetes hozzájárulásával vezérelhet harcba magyar csapatokat. Később ez módosult, azaz a hadba lépés idején elég volt a parlamentnek utólag helybenhagynia a kormányzói döntést. Mindenesetre ez 1941-ben is csak hónapokkal később történt meg - mintegy mellékesen. Kétségtelen, hogy nem volt éppen elegáns megoldás, de közjogi értelemben nem volt hibás aktus. Felmerülhet, hogy ez "háborús bűntett" volt - ennél kevesebbért is fogtak perbe politikusokat és katonákat is. Ennek dacára sem nálunk, sem Nürnbergben nem állították bíróság elé Horthyt, s ebben, amennyire ezt tudni lehet, Sztálinnak volt szerepe, aki ha akarta volna, bíróság elé citálhatta volna a volt kormányzót. De ő úgy vélekedett, hogy Horthy egyrészt már idős ember, másrészt ha volt is szerepe a háborúba belépésben, később törekedett a kiugrásra, a szovjetekkel való fegyverszünetre, ami korábbi bűneit is bocsánatossá tette.
MN: A német megszállás utáni magatartása is ellentmondásos: hónapokra szinte apátiába esik, de a helyén marad, és az ő karizmája mögé bújva működhet az államgépezet. Előbb szótlanul tűri a zsidók elhurcolását, azután megpróbálja ugyan - késve - leállítani a deportálásokat, de jószerivel már csak a budapesti zsidóságot tudja így megmenteni. Közben még hetekig zavartalanul zajlik a bevagonírozás, holott jól tudja, mi történik a haláltáborba hurcoltakkal.
ZM: Felemás helyzete abból is adódik, hogy a kezdet kezdetén elfogadja Hitler ajánlatát. A Führer 1944. március 18-án, a klessheimi vadászkastélyban fogadja Horthyt, akivel közli, hogy már döntött Magyarország megszállásáról, s a kormányzó csak abban választhat, hogy ez fegyveresen vagy békésen történjen. Horthy hosszas, kemény tárgyalások után úgy dönt, hogy a vérontás elkerülése végett ne legyen ellenállás. Ebben a helyzetben, amikor hozzájárul a német bevonuláshoz, az új kormányfő kiválasztásához, ellenjegyzi Sztójay és az új kormánytagok kinevezését, s még jó néhány rendeletet is (kivéve a zsidórendeleteket!), már nehéz lett volna utólag kihátrálnia. Valószínűleg úgy gondolta, hogy valamiféle kontrollt azért tud gyakorolni - ha nem is az intézkedéseivel, de a jelenlétével, akár úgy, hogy szégyenérzetet kelt azokban, akik rá esküdtek fel. Annyi azonban biztos, hogy megundorodott az egész szituációtól. Amikor megindulnak a deportálások - április végén szórványosan, azután május közepétől nagy ütemben -, erről tudomása volt. És bár gyűlöletesnek, embertelennek tartotta mindezt, először valóban nem lépett közbe. Holott minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy mindezt a nevéhez fogják kötni. Biztos vagyok benne, hogy ő is úgy érezte: a német megszállás alatti tehetetlensége a mélypontja egész működésének.
MN: Némely biográfusa, például Thomas Sakmyster azt állítja: Horthy kezdetben azt hitte, hogy a zsidókat csupán munkára szállítják ki.
ZM: Ez az az eset, amikor valaki örül, hogy félrevezetik.
MN: Ezt hitte, mert ezt akarta hinni.
ZM: Kizártnak tartom, hogy ne lett volna tisztában a németek háborús zsidópolitikájának lényegével, az akkor folyó genocídiummal. 1943-ban szintén Klessheimben meglátogatta Hitlert, aki különösebb kertelés nélkül a tudomására hozta, mi történik a zsidókkal a németek megszállta Európában. Sőt már 1941 augusztusában, amikor egy idegenrendészeti akció keretében a tartózkodási engedéllyel nem rendelkező magyarországi (főképp kárpátaljai) zsidókat kitoloncolták a szomszédos ukrajnai (Kamenyec-Podolszkij környéki) területekre, akkor ezt a 15-16 ezer embert a németek és helyi segéderőik tömegesen legyilkolták. Ez a magyar illetékesek tudomására jutott, és a továbbiakban már nem is toloncoltak ki zsidókat a német megszállási zónába. Ráadásul nem is a nevezetes auschwitzi jegyzőkönyv volt az első híradás arról, mi is történik a haláltáborokban, hiszen összességében az évek során százával sikerült megszökniük foglyoknak. Sőt a történetírás három auschwitzi jegyzőkönyvet is számon tart, amelyek szökött lengyel és szlovák deportáltaktól származtak, s amelyek részletesen beszámoltak arról, mi folyik a táborokban. 1943 második felében zsidó információs hálózatokon keresztül már Magyarországon is terjedtek a hírek arról, hogyan gyilkolják a németek tömegesen zsidó foglyaikat. Ezek az információk eljutottak a budapesti Zsidó Tanácshoz is, ahol ezt hitetlenkedve fogadták. Alig hihető, hogy a magyar hírszerzésnek, ezáltal Horthynak ne lettek volna erről információi.
MN: Ráadásul a magyarok jelen voltak Ukrajnában megszálló erőként, ahol a szemük láttára zajlottak a tömeggyilkosságok.
ZM: Azt hiszem, arról van szó, hogy Horthy egyszerűen nem akarta elhinni, tudomásul venni és összerakni azokat az értesüléseket, amelyek bizonyosan a tudomására jutottak. Amikor azonban kézbe kapta az auschwitzi jegyzőkönyvet, akkor mindez egyszerre letagadhatatlanná vált. Utána döntött is - de megint késlekedett! Az újabb kutatások szerint ugyanis a Horthy és menye visszaemlékezéseiben található állításokkal szemben a kormányzónak már május végén vagy maximum június elején a kezébe kerültek az ominózus jegyzőkönyvek.
MN: Tehát még hetekig rágódott felettük...
ZM: Elképzelhető, hogy a közbelépés módját kereste. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a zsidók deportálása nagyon fontos a németeknek, ha a háború kritikus szakaszában ennyi szállítókapacitást szánnak erre a célra. Nehezen rekonstruálható, hogy Horthy a hitetlensége, a tehetetlensége vagy az óvatossága miatt késlekedett-e, de csak július elején (6-án) utasította Sztójay miniszterelnököt a deportálások leállítására, ami végül is megmentette a budapesti zsidóságot. Ezek után még több napon át zajlottak a bevagonírozások és a vidéki zsidók elszállítása, de aztán leállt a deportálási folyamat - és csak Szálasi hatalomátvétele után folytatódott, gyalogmenetek formájában. Az biztos, hogy Horthy lelkiismeretét leginkább ez az ügy terhelte meg. A hadba lépést valószínűleg politikája és antikommunista elvi meggyőződése szempontjából logikus és helyes lépésnek tartotta, de az, hogy kormányzósága idején százezerszámra hurcolnak el és gyilkolnak meg magyar állampolgárokat - aktív magyar részvétel mellett -, nem fért össze az elveivel, és biztosan sötét árnyékként vetült a lelkiismeretére. Éppen ezért nagyon jólesett - és talán visszaigazolást is jelentett - neki az anyagi támogatás, amit a vele korábban is jó viszonyban lévő jómódú magyar zsidó családok nyújtottak számára a portugáliai emigrációban. Ez is azt jelentette számára, hogy még a zsidóság körében is akadnak, akik továbbra is hálával és szeretettel gondolnak rá.
MN: Már a koalíciós időkben ő az első számú itthoni mumus, és megindul az ellenmítosz-építés. 1990 után hullámokban, meg-megújulón bontakozik egy új Horthy-kultusz, amely napjainkban szoborállítások és utcanév-keresztelők formájában tetőzik. Az emlékét ápolók az imént tárgyalt történelmi kulcspontok, például a magyar zsidó holokausztban játszott szerepe kapcsán sorra megtalálják az apologetikus és (ön)felmentő mozzanatokat.
ZM: Az persze örvendetes, hogy azok, akik szélsőséges jobboldaliként táplálják ezt a kultuszt - dacára, hogy Horthy a maga idejében megvetette a szélsőjobboldaliakat -, maguk is inkább mentségeket keresnek a kormányzó tétovázására. Tehát működik bennük az erkölcsi érzék, s maguk sem tartják teljes mértékben üdvözlendőnek a Horthy kormányzósága alatt történteket. Azt hiszem azonban, hogy a történelmi felelősség alól nem lehet felmenteni Horthyt. Azzal együtt, hogy ez nem az ő politikája volt, de elkövetkezett az a pillanat, amikor gyengének bizonyult, hiszen államfői pozíciójából fakadóan, tekintélyére és népszerűségére támaszkodva többet is tehetett volna. Bár életkora talán menti gyengeségét és késlekedését, mégis furcsa, hogy ennyire pesszimistán mérte fel a lehetőségeit. Feltehető, hogy ha kezdettől határozottan kiáll a deportálások ellen, akkor ehhez jelentős társadalmi, politikai támogatást is szerez, s akkor a németek sem biztos, hogy ragaszkodtak volna a zsidók elhurcolásához. Persze tudjuk, ez már csak utólagos spekuláció.
