Nagy a titkolózás a Kertész Imre Intézet körül, a leendő szakmai vezető, Hafner Zoltán nem volt hajlandó beszélgetni velünk, a Schmidt Mária nevével fémjelzett közalapítvány szintén elzárkózott az érdemi nyilatkozattól – írtuk január végi cikkünkben (lásd: Sorstalan hagyaték , Magyar Narancs, 2017. január 26.). Most hozzátehetjük, hogy a szerződést, ami az intézet megalapítását indokolta és lehetővé tette, Schmidt Mária nem tárja nyilvánosság elé.
Létrehozásával kapcsolatos folyamat
Azt viszonylag hamar kiderítettük már januárban, hogy az idén egymilliárd forintból működő intézet Schmidték állításával szemben nem lesz az írói hagyaték felhasználója és gondozója, hiszen annak nagy részét az író személyes megbízásából a Berlini Művészeti Akadémia őrzi. Vezetője, Werner Heegewaldt elmondta a Narancsnak, hogy ez így is marad, őket sem a közalapítvány, sem a magyar állam részéről senki sem kereste meg a témában. De az intézet munkatársai odamehetnek fénymásolni, mint más kutatók.
Az intézetet működtető Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány közleményében az állt, hogy a hagyaték a Kertész Imre özvegyével, Kertész Magdával kötött szerződés alapján került az intézethez. Azt nem tudjuk, pontosan mi áll ebben a szerződésben, Kertész Magda mit írt alá és mit volt joga aláírni, de az biztos, hogy a közalapítvány által még az 56-os emlékév keretei között kiadott Az angol lobogóval jogi problémák támadtak, ugyanis a könyv kiadási jogai Kertész kiadójánál, a Magvetőnél vannak. Mivel úgy tűnik, hogy ez a bizonyos szerződés az alapja az irodalmi területen páratlan állami támogatással induló Kertész Intézet egész működésének, ezért a tisztánlátás érdekében közadatigényléssel fordultunk a közalapítványhoz, és kikértük a Kertész Magdával kötött szerződéseket. Eddig ugyanis semmiféle választ nem kaptunk arra a kérdése, hogy milyen művek, tárgyak vannak az intézet tulajdonában, és milyen terveik vannak 2017-re.
Schmidt Mária az adatközlést megtagadta. Azt írta lapunknak, hogy „Kertész Magda hagyatéki eljárásának lezárásáig és a Kertész Imre Intézet működésének megkezdéséig a közalapítvány nem kíván lehetőséget adni az Ön által kért szerződésekbe való betekintésre”. Schmidt azzal érvel, hogy a „Kertész Imre Intézet létrehozásával kapcsolatos folyamat még nem zárult le, az Ön által igényelt adatok pedig e folyamat részét képezik. (…) Az intézet létrehozásával kapcsolatban még számos döntés meghozatalára van szükség, az Ön által kért dokumentumok pedig a döntések meghozatalára irányuló eljárás részét képezik, ezért az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Infotv.) 27. § (5) bekezdése alapján azokat a döntés meghozataláig nem köteles a közalapítvány nyilvánosságra hozni.”
Erről egyszerre több dolog eszünkbe juthat: egyrészt az, hogy bár az intézet elvileg január 1-től létezik, február 7-én arra hivatkoznak, hogy nem kezdte meg működését, és ennek szellemében március elejéig sem érkeztek hírek róla. Másrészt a válasz – és Az angol lobogó körüli jogi vita – felveti azt a lehetőséget, hogy az intézet jogi háttere nem rendezett, a Kertész Magda halála előtt körülbelül egy héttel aláírt, a Kertész-hagyaték gondozását a közalapítványra testáló szerződések nem teremtenek elég egyértelmű jogi helyzetet ahhoz, hogy az intézet megkezdhesse tevékenységét.
Megkérdeztük a TASZ Adatvédelmi és Információszabadság Programjának vezetőjét, Koncsik Anitát arról, pontosan mire vonatkozik a hivatkozott jogszabályi rendelkezés. Schmidték egyébként nem ma kezdték a titkolózást: az 56-os emlékév tavalyi költéseit sem adják ki a nyilvánosságnak, arra hivatkozva, hogy az emlékév még tart. Azt, hogy egy teljes Kertész-hagyatékról szóló szerződésanyag kiadásának megtagadása mennyire jogszerű, egyértelműen nem lehet megállapítani a konkrét szerződések ismerete nélkül, mondta Koncsik, ugyanakkor „esetünkben nem látszik, hogy az intézet felállítása előtt megkötött szerződés pontosan hogyan kapcsolódik a közalapítvány által lefolytatott döntéshozatali eljáráshoz. A szerződés tartalma: ténykérdés. Ezek a rögzített tények ugyan közvetett módon kihathatnak az alapítvány döntéseire, de már nem alakíthatók, akkor sem, ha esetleg kiderül, hogy a szerződések érvénytelenek. A törvény pedig az említett nyilvánosságkorlátozó kivételi rendszerrel a közfeladatot ellátó szervek zavartalan, befolyástól mentes működését védi, vagyis hogy egy szakmailag megalapozott munkafolyamat végén megszülető döntés idő előtt ne válhasson a közvélemény által kifejtett nyomás játékszerévé. Ahogy azt korábban az Alkotmánybíróság is megállapította, az aktanyilvánosság a közbülső munkaanyagokra nem, hanem csak a végeredményre vonatkozik. Azonban, mivel a szerződés már nem alakítható és semmiképpen nem munkaanyag, a nyilvánossága aligha veszélyeztetné valamely alapítványi döntés meghozatalát vagy végrehajtását. A közalapítványnak ezt kellett volna megindokolnia, de nem tette, így érdemi ellenvetés híján a nyilvánosság főszabálya kell, hogy érvényesüljön.”
A fő problémát az okozza, hogy a törvényben szereplő, a „döntés meghozatalára irányuló eljárás során készített vagy rögzített, a döntés megalapozását szolgáló adat” látszólag lehetőséget teremt arra, hogy tágan értelmezve az adatot kezelő szerv bármilyen adat kiadását megtagadja, ha azt valahogyan kapcsolatba hozza „döntések megalapozásával”. Koncsik szerint „ez egy szándékoltan tágra nyitott jogszabályi rendelkezés, de jobb esetben a bíróságok még mindig ragaszkodnak ahhoz a minimumhoz, hogy egy alapjog-korlátozás esetén mindig szigorúan és a lehető legszűkebb körben kell értelmezni a nyilvánosság alóli kivételeket, és alaposan meg kell indokolni, hogy a kért adat közzététele milyen más közérdeket sért és mennyiben befolyásolja a szóban forgó döntés meghozatalát: meghiúsítja-e a döntés hatékony végrehajtását, vagy ellehetetleníti az illetéktelen befolyástól mentes, független, hatékony köztisztviselői munkát.”
*
Múlt hétvégén interjút közölt a Könyvesblog Morcsányi Gézával, aki mostanában a Testről és lélekről főszereplőjeként áll a rivaldafényben, de korábban húsz évig a Magvető igazgatója és így Kertész Imre kiadója volt. A Schmidt-féle intézetről most azt mondta: „abszurditásában kevés jellemzőbb, az életműhöz illőbb dolgot tudok elképzelni, mint ezt a szituációt. Hogy miközben Kertész sokak ellenszenvét vagy rosszallását kivíva kijelentette, hogy a Kádár-korszakról írta a Sorstalanságot, most egy olyan kurzus karolja fel, kezdi el stréberül gondozni ezt a hagyatékot, amelynél közelebbi a Kádár-korszakhoz az elmúlt huszonnyolc évben, de lehet hogy még régebben sem volt.” Majd hozzátette, hogy „ettől az egésztől függetlenül Kertész Imrének huszonkét éve akkor is a Magvető a kiadója egyrészt, ennek minden vonatkozásával együtt, másrészt meg írhatnak a történész asszonyok annyi cikket Kertészről, amennyit akarnak, a művek akkor is azt fogják jelenteni, amit jelentenek.”
