2000 júniusában Mravik László művészettörténész bement barátjához és főnökéhez, Horváth Györgyhöz, a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) főigazgató-helyetteséhez. Horváth sápadtan fogadta: "Nincsenek nálad iratok a Szépművészeti Múzeumból?" Mravik csodálkozva válaszolt: "Nincsenek, nem is lehetnek, mivel sose kutattam a Szépművészeti Múzeumban." Horváth azonban nem hagyta annyiban: "Biztos vagy benne? Ugyanis a te aláírásod szerepel a hiányzó iratok kivételezési lapjain."
Ekkor már javában folyt a Herzog családtól a Szépművészeti Múzeumba került képek tulajdonjogáért a per, amelyben Mravik László nyilvánosan az örökösök mellé állt. Az eltűnt iratok részben a peres tárgyakra vonatkoztak. Mravik szerint az aláírások hamisak voltak, de erről a többi érintett nem hajlandó beszélni: Horváth szerint "tévedés történt", de közelebbi felvilágosítást nem adott. "Hagyjon engem békén, asszonyom!" - zárta le a beszélgetést.
Hasonlóan elutasító volt Bereczky Lóránt, az MNG főigazgatója, akitől Mravik - állítása szerint - azt követelte, hogy indítson ellene fegyelmi eljárást. Bereczky a Narancsnak azt mondta: most hall először az ügyről, és munkajogilag sem rá tartozna. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója elismerte: hiányoznak iratok, de azt, hogy Mravik vagy Mravik nevében más lopta volna el őket, nem erősítette meg. S mivel Mojzer szerint ügy sem volt, nem is volt mit kivizsgálni.
Fogták, vitték
Mravik László, az eltűnt műkincsek utáni kutatások magyarországi elindítója sokakat magára haragított. Mravik művészettörténészként a nagy magángyűjtemények sorsával foglalkozott. A munka során arra a következtetésre jutott, hogy sok magángyűjteményt a Szovjetunióban kell keresni. Az első zsidótörvények megjelenésekor, majd az első budapesti bombázások idején ugyanis a nagyobb gyűjtők megrohamozták a biztonságosnak tűnő helyeket: a múzeumokban letétként, a bankokban zárt széfekben helyezték el értékeiket. Sok műtárgyat a Szépművészeti Múzeumban működő Zsidó Kormánybiztosság helyezett zár alá. A nácik és a Vörös Hadsereg azonban kipucolta a trezorokat és a közraktárakat. Az itt maradt és az oroszok elől Nyugatra kimenekített értékek közül nagyon sok visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz; ha a tulajdonos nem került elő, a műtárgyakat múzeumok vették gondozásba. Rengeteg műkincset vitt azonban magával a Vörös Hadsereg is.
Kezdetben Mravik a saját szakállára végzett kutatásokat; ezek 1993-ban, a Restitúciós Munkacsoport megalakításával öltöttek hivatalos formát. A csoport feladata eredetileg a Vörös Hadsereg által a volt Szovjetunióba hadizsákmányként elhurcolt műtárgyak minél pontosabb dokumentálása volt. Az 1998-ban Washingtonban megrendezett holokauszt-konferencián viszont többek között az egyik Herzog örökös felvetette: a magyar múzeumokban számtalan, a zsidóktól elvett műkincs található, köztük az ő képei is.
A nemzetközi nyomás hatására a restitúciós csoportot megbízták a magyar múzeumok átvizsgálásával is. A nemzeti kulturális örökség minisztere 1998 novemberében levélben szólította fel a múzeumokat a gyűjteményükben található bizonytalan eredetű műtárgyak összeírására. "Egyetlen múzeum sem végezte példaszerűen az összeírást" - mondta Sebes Gábor, a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) irodavezetője. (Az alapítványt 1997-ben a magyar kormány hozta létre, nemzetközi jogi kötelezettségeinek megfelelően.) A Mazsök 2000 októberében a Vilniusban tartott nemzetközi holokauszt-konferencián is előadta álláspontját. A konferencián Magyarországot negatív példaként említették; azóta az állami szervek és a Mazsök viszonya hűvös.
Leltárhiány
A múzeumokról a Mazsökhöz hasonló a véleménye a restitúciós csoport több tagjának is: Békefi Eszter, aki a kutatócsoport vezetését 1999-ben átvette Mravik Lászlótól, konkrét példát is említett: "Nem találtuk Kornfeld Mór egyik jellegzetes Buddha-szobrát, amiről még egy fotó is fennmaradt. Az iratokból tudtuk, hogy egy budafoki közraktárból a nyilasok vitték el, majd a Zsidó Kormánybiztossághoz került. Mindenhol kerestük, míg egyszer valaki behozta a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum kiállítási katalógusát, és megláttuk benne. A múzeum által írt listán azonban nyoma sem volt." Ezt megerősítette Mravik László is. Dr. Ferenczy Mária, a múzeum gyűjteményigazgatója ez ügyben elhárította a Narancs érdeklődését. (Az igazgató asszony a neki megküldött kéziratra végül levélben reagált, amelynek a tárgyra vonatkozó részeit keretes anyagunkban közöljük.)
A múzeumok viszont nem érzik magukat hibásnak: Mihály Mária, a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese szerint nem rendelkeznek a megfelelő infrastruktúrával: "Ha elvárják, hogy elvégezzük ezt a felmérést, akkor pénzt és személyzetet is adjanak hozzá." E véleményt osztja Lichner Magdolna, az Iparművészeti Múzeum illetékes muzeológusa is. Szűcs György, az MNG tudományos titkára a muzeológusok egyik fő dilemmáját említi: "Ha az ember muzeológus, >>bűvészkedik<<, hogy bekerüljön egy-egy műtárgy, így nehezen viseli el, hogy a gyűjteménynek mondjuk az egyharmada nem a múzeumé." Majd mindegyik muzeológus megjegyezte: feladatuk a gyűjtemény védelme, és nem az elherdálása. Szűcs arra is utalt, hogy sok függ az örököstől: "Ha nyilvánvaló, hogy a jogosult azon nyomban eladná a képet, nehéz precízen teljesíteni a feladatot. Akkor sokan csak azt teszik meg, ami kötelező, s nem lesz szívügyük, hogy alaposan utánajárjanak a tárgy eredetének."
Sok örökös nem feltétlenül akarja elvinni a műtárgyat a múzeumból. Mravik László példaként említette Delmár Emil örököseit, akik néhány képet eladtak a múzeumnak, de többet ajándékoztak oda. "Az iparművészeti többet akadékoskodott, többet is fizetett" - mondja Mravik. A Mazsök-vezető Sebes Gábor pedig úgy véli, nagylelkű gesztus lenne, ha "a tárgyakat közgyűjteményekben hagynánk, csak kapnának egy kis táblát, hogy a holokauszt-vagyon részei".
Perlekedők
A Mazsök vezetőjétől eltérő a véleménye néhány örökösnek; közülük többen be is perelték az államot. A leghíresebb ilyen pert a Herzog-gyűjtemény örökösei indították. Herzog Móric unokája, Martha Nierenberg 1999 októberében perelte be a magyar államot és két múzeumot: a Magyar Nemzeti Galériát és a Szépművészeti Múzeumot. A per, a többi ilyen jellegű perhez hasonlóan a műtárgyak tulajdonjogáról szól. A közgyűjteményben lévő műtárgyak két módon kerülhettek állami tulajdonba: elkobzással vagy elbirtoklással. A Herzog-perben az állam mindkét lehetőséggel védekezett: egyrészt azt állították, hogy a képek az 1954. évi 13. tvr. alapján mint elhagyott javak állami tulajdonba kerültek, másrészt az állam el is birtokolhatta volna őket. Ha az első állítás igaz lenne, akkor csak részleges kárpótlás járna a műkincsekért (az érték maximum 10 százaléka), ráadásul a kárpótlási igények beadási határideje évek óta lejárt.
Csakhogy a Herzog-perben ítélkező bíróság szerint a fent említett rendelet hatálybalépésekor azok a műtárgyak kerültek állami tulajdonba, amelyek tulajdonosa ismeretlen volt, vagy engedély nélkül külföldre távozott. Az örökösökre egyik kitétel sem áll; de ha nem is lehetett volna pontosan tudni, hogy mely képek tartoztak a Herzog-hagyatékhoz, az államnak akkor is minden igénybe vehető eszközzel törekednie kellett volna a tulajdonos kilétének megállapítására, ám ez sem történt meg.
Elbirtoklásról akkor beszélünk, ha az új tulajdonos tíz éven át szakadatlanul birtokolja a tárgyat. A Herzog-perben ez nem állt fenn, ugyanis az elbirtoklás feltétele, hogy a tárgy ne erőszakkal kerüljön más tulajdonába (a világháború miatt jelen esetben ez nem így volt), és hogy a tulajdonost rajta kívül álló okok ne akadályozzák, hogy tulajdonjogát gyakorolja (a pártállami éra miatt ez sem áll meg).
Mravik szerint a perek elkerülhetők lennének, ha a múzeumok megpróbálnának megállapodni az örökösökkel. Rónai Iván, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának főosztályvezetője viszont úgy gondolja: ő nem dönthet arról, hogy egy-egy értékes műtárgy a nemzetet vagy egy örököst illeti-e, ezért van szükség a peres útra.
Rónai Iván 1996 óta dolgozik a minisztériumban. Egyik első feladata volt az egyezkedés a Herzog-örökösökkel. "Kevesebb mint egy hónapja voltam a minisztériumban, mikor Magyar Bálint, az akkori kultuszminiszter az irodájába hívott. Bementem, ott ült Magyar Bálint, a kabinetfőnöke, Martha Nierenberg (Herzog-örökös), a férje, egy amerikai és egy magyar ügyvéd. Alig léptem be, amikor Magyar Bálint közölte, mennie kell, folytassam én. A férfi volt a rámenős, az örökösnő szerényen hallgatott."
Mravik nemcsak a múzeumokkal veszett össze, hanem az Országos Levéltár (OL) munkatársaival is nehezen értették meg egymást. Gecsényi Lajos, az OL igazgatója szerint Mravik hibás prekoncepcióval érkezett. Olyan bizonyítékokat keresett, amelyek ott nincsenek, és ezért a levéltárat tette felelőssé. Mravik azonban azt állítja: húsz évvel ezelőtt még a saját szemével látta azokat a dokumentumokat, melyeket valószínűleg egy szakmai hiba folytán selejteztek le. Gecsényi azt mondja: náluk nincs is selejtezés; Mravik azonban közölte: látta a selejtezési jegyzőkönyvet. Gecsényi szerint gyakran előfordul, hogy kutatók a levéltáron keresnek nem létező iratokat.
"Tipikus történészi hiba ez. Mravik kitűnő művészettörténész, de nem járatos a banki levéltári kutatásokban" - mondta Gecsényi. A levéltár igazgatója elmondta: a fontos iratok többször költöztek egyik intézményből a másikba. A költözések során elkerülhetetlen némi veszteség. Gecsényi szerint eleve jobb lett volna levéltárosokat megbízni a kutatás ezen részével, mert a művészettörténészek nem tudtak megbirkózni a feladattal.
A levéltári munka során a restitúciós csoport tagjai néha úgy érezték: szívatják őket. Békefi Eszter, a Restitúciós Munkacsoport frissen lemondott vezetője azt mesélte, hogy ide-oda küldözgették őket. Előfordult, hogy hónapokig kutattak egy vizes pincében soha elő nem kerülő dokumentumok után; Békefi szerint a levéltárosok pontosan tudták, hogy nincsenek ott a keresett iratok.
Lista nyista
Nemcsak a magyarországi múzeumokban található műkincsek helyzete bonyolult, az oroszországi restitúciós ügyek sem haladnak zökkenőmentesen.
A második világháborúban rengeteg műkincs végezte a Szovjetunióban. A németek inkább az azonosíthatatlan értékeket vitték magukkal, így számtalan műgyűjtemény a Szovjetunióba került. Erről a múlt rendszerben többnyire szemérmesen hallgatott mindenki, ám 1972-ben a SZU "baráti gesztusként" 15 műtárgyat visszaadott. A rendszerváltásig aztán semmi nem történt.
A rendszerváltás utáni Szovjetunióban az első lépést műkincsügyben két művészettörténész tette meg. Konsztantyin Akinsa és Grigorij Kozlov az Art News című nemzetközi folyóirat 1991 áprilisi számában megjelentetett egy tanulmányt. Ebben a náci Németországból elhurcolt és még mindig a Szovjetunióban lévő műkincseket mutatták be. Mihály Mária, a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese és az 1993-ban alakult Kulturális Javak Visszaszolgáltatásának Bizottsága nevet viselő csoport egykori titkára szerint ez a cikk volt az áttörés: "Az írást átvették az orosz és a magyar napilapok is. Sok műtárgyról ebből derült ki, hogy a Szovjetunióban van, és nem elpusztult, vagy az Egyesült Államokat gazdagítja, ahogy addig hittük" - mondta Mihály.
Az események hirtelen felgyorsultak: először is 1992-ben aláírtak egy orosz-magyar kétoldalú megállapodást, majd számtalan bizottság alakult. A már említett Kulturális Javak Visszaszolgáltatásának Bizottságát egy 1993-as kormányhatározat hozta létre Mádl Ferenc akkori művelődési miniszter elnökletével. Ugyanekkor (1993 májusában) létrejött egy Orosz-Magyar Munkacsoport is, majd megalakult Mravik László már korábban említett Restitúciós Munkacsoportja. A sok csoport munkája meghozta gyümölcsét: miután Oroszország megszülte restitúciós törvényét, 1999 októberében Magyarország 80 ezer tárgyat tartalmazó listát adott át az oroszoknak.
A visszaadás azonban nem egyszerű: a több mint egy éve beadott igényre érdemi válasz máig nem érkezett, az oroszok "éppen most" állítják fel a kinti bizottságot, és nem lehet azt mondani, hogy megkönnyítenék a magyar kutatók dolgát. Kizárólag az itthoni iratokból korántsem lehet mindent megállapítani, az oroszok pedig a saját levéltáraikban azt dugnak el, amit akarnak. Varga Éva, a Restitúciós Munkacsoport Oroszországban kutató munkatársa sokszor érzi úgy, hogy szórakoznak vele. "Az egyik levéltárban nyáron fontos iratokat találtam. Amikor télen visszamentem, hogy tovább kutassak, közölték: az anyagot állami megőrzésre készítik elő, ezért nem lehet megnézni. Az oroszok a hülyítést a legmagasabb fokon űzik." A hivatalos csatornák szintén bedugultak: "Írogatunk egymásnak" - mondta lakonikusan Rónai Iván, az Orosz-Magyar Munkacsoport magyar társelnöke, minisztériumi főosztályvezető.
A legfőbb probléma az, hogy a restitúció Oroszországban belpolitikai kérdés. Az oroszok úgy érzik ugyanis, hogy e tárgyak járnak nekik. "A Szovjetunió népei annyit szenvedtek egy olyan háborúban, amit nem is ők indítottak, hogy nem értik: hogy jönnek most ahhoz az akkori agresszorok, hogy visszakérjék a műkincseket" - foglalta össze a magyar szakemberek benyomását Rónai.
Az oroszok néha látványosan próbálják demonstrálni jó szándékukat. 1992-ben Jelcin egyik látogatására két Magyarországról elvitt festménnyel a hóna alatt érkezett. A Csók István- és a Karlovszky Bertalan-kép kiválasztásakor Szűcs György, az MNG tudományos tiktára szerint nyilván az dominált, hogy elfértek kézipoggyászként. A két festmény külügyminisztériumi autóval érkezett a galériába, azóta is ott van; eredetüket nem tudták felderíteni.
A műtárgyak egy részét a magyar szakemberek Oroszországban megvizsgálhatták, s az azonosítás nemegyszer kalandos körülmények között történt. 1996-ban Mravik László a moszkvai Grabar Restaurátor Intézetben vizsgálta azokat a képeket, melyekről azt gyanította, hogy Magyarországról kerültek oda. "Volt ott egy hat darabból álló kora reneszánsz oltár, amelyről nem tudtuk biztosan, hogy innen van-e. Megfordítottuk, és a hátulján volt egy rozsdás rajzszög. Kihúztam, és elkezdtem nyállal tisztogatni. Ahogy lejött róla a rozsda, előtűnt a felirat: >>Nem, nem, soha!<<" (Lásd Az orosz törvény bája című írásunkat.)
Széllel szemben
Az egyszemélyesként induló Restitúciós Munkacsoport újra egyetlen kutatóból áll: Mravik László tavalyelőtti lemondása után a vezetést átvevő Békefi Eszterrel idén januárban két kutató és egy asszisztens is távozott. A többség azért megy el, mert úgy érzi, hogy a munkájának nincs súlya. Sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést nem kaptak. Felettes szervük, a Kulturális Örökség Igazgatósága állításuk szerint soha nem állt ki értük, többek között a levéltáros vitában sem.
Békefi úgy gondolja: az eddigi tapasztalatok alapján a tényfeltárás komoly nehézségekbe ütközik. A probléma az, hogy a szakemberek nem mernek összeütközésbe kerülni a múzeumokkal; nyilvánvaló bizonyítékaik ellenére sem mernek vitába szállni, mert félnek, tönkreteszik karrierjüket, hiszen a restitúciós kutatások után szinte csak múzeumokban tudnának elhelyezkedni. "Fiatal művészettörténész évente megújított szerződéssel nem fog nekimenni a múzeumoknak" - mondta Békefi.
Magyari Péter
Szakács Judit
Széplaki Rita
| Az orosz törvény bája E tervezet kimondta azt is, hogy a törvény hatálybalépésétől számított 18 hónapon belül lehet kárigényeket benyújtani. Borisz Jelcin akkori orosz elnök a tervezetet nem volt hajlandó aláírni, a második körben azonban már muszáj volt neki: ezt 1998 áprilisában meg is tette, ám rögtön az orosz alkotmánybírósághoz fodult. Az az alapelveket ugyan helybenhagyta, ám az orosz dumát sok tekintetben módosításra kötelezte. Végül a Vlagyimir Putyin jelenlegi orosz elnök által 2000 májusában aláírt törvény különbséget tesz a háború alatti baráti, ellenséges és semleges országok között, továbbá előírja, hogy az országnak nyilvános listát kell készítenie az ott lévő műkincsekről, s az igénybejelentés határideje nem a törvény hatálybalépésétől, hanem a lista nyilvánosságra hozatalától számított 18 hónap. Ez ugyan még mindig ellentétes a nemzetközi joggal - kulturális javakat nem lehet jóvátételként használni akkor sem, ha ellenséges országból származnak -, ám ez Magyarországot a fentebb említettek miatt nem érinti. A tényleges visszaadásra azonban még várhatunk: a végrehajtási rendelet változatlanul hiányzik, s Mihály Mária szerint még a listát sem látta senki. A törvény külön bája pedig az, hogy a majdan visszaadandó műtárgyak szállítását, őrzését és restaurálását ki kell fizetni, pedig - Rónai Iván kifejezésével élve - "nem mi kértük, hogy elvigyék". |
| Dr. Ferenczy Mária leveléből "(...) Meggyőződésünk, hogy a jogsérelmeket orvosolni kell - nem tudjuk pontosan, mikor, milyen formában, de orvosolni kell. Ezek a kárpótlási és tulajdoni ügyek viszont jogilag oly bonyolultak (már csak a hosszú idő és a számos történelmi változás miatt is), hogy kizárólag szakértő jogászok érzelmektől mentes, szakmailag korrekt munkája tudja földeríteni és mérlegelni az összes körülményt. Az így kimunkált megoldásokat (ítéleteket) természetesen mindenkinek el kell fogadnia. Ez viszont azt is jelenti, hogy ezek az ügyek NEM oldhatók meg érzelmi alapon, még a legtiszteletreméltóbb szolidaritás és/vagy heves igazságérzet által vezettetve sem. A törvények betartása is vezethet ellentmondásos helyzethez. Például az élő letétezők, műtárgyaikat kiállításra kölcsönadók érdekeit és személyiségi jogait védve el kellett utasítanom azt a kérést, hogy Önök a múzeumi nyilvántartásban szabadon kutassanak. Ebből Önök rögtön arra következtettek, hogy takargatni valónk van, holott mindössze arról van szó, hogy a hagyományos formájú magyar múzeumi nyilvántartásban nincsenek elkülönítve azok az adatok, amelyek nem adhatók ki megfelelő felhatalmazás nélküli személyeknek. (Nota bene: ezen csak az fog változtatni, ha elkészül a nyilvántartás elektronikus formája, ahol egyszerre biztosítható az adatok együttes kezelése és a törvény szerinti bizalmas részek megfelelő védelme; ezen dolgozunk, de ahhoz, hogy belátható időn belül használható adatbázisaink legyenek, szükséges, hogy főhatóságunk ebből a célból bővítse a személyi és az anyagi kereteket.) (...) Az előbbiből következik a másik zavarba ejtő ellentmondás a muzeológus számára, akinek feladata a hazai kulturális örökség védelme és bemutatása. Számunkra ugyanis vitathatatlan, hogy a szóban forgó - (magántulajdonban, de) száz vagy akár kétszáz éve Magyarországon lévő - műtárgyak részei a magyar kulturális örökségnek. Ha háborúk és viszontagságok ellenére fönnmaradtak, de ezentúl nem mutathatjuk be őket, a magyar kultúrát és a következő nemzedékeket fosztjuk meg valamitől. (...) Szívélyes üdvözlettel Dr. Ferenczy Mária" |
