Magyar Narancs: A magyar határtól három kilométerre, Nickelsdorf mellett, egy elhagyottnak tűnő majornál találkozunk, ahol egymást érik a billenős teherautók. Mi épül?
Johannes Trauttmansdorff: Ide 46 darab, egyenként 136 méter magas, 101 méteres blade-et, lapátot forgató, 3 MW teljesítményű turbinát telepítünk még az idén. Három kilométerrel odébb pedig 43 szélturbina áll majd jövő karácsonyra vagy 2013 márciusára. Az előbbinél három tulajdonosa van a projektnek, az utóbbinál több mint 500.
MN: Földbirtokokat igazgató grófi felmenőkkel hogy lett "szélgróf", aki számos szélpark építése és üzemeltetése mellett még a burgenlandi tartományi kormánynak is szakért megújulóenergia-ügyben?
JT: Ha hiszi, ha nem, a Trauttmansdorffoknak is dolgozniuk kell ahhoz, hogy meg tudjanak élni. A tanult szakmám a mezőgazdaság, és miután a Campus Weihenstephanban (a Müncheni Műszaki Egyetem Freisingben működő mezőgazdasági kara - a szerk.) befejeztem a tanulmányaimat, jó ideig még gyakran ültem traktoron is. A földből éltünk, 1994-ig itt a környéken senkinek eszébe sem jutott volna mással foglalkozni. A változás akkor történt, amikor az egyik szomszédom, aki a disznótelepére rendszeresen tőlünk vett kukoricát, az egyik évben 20 tonnáért 100 ezer schillinget, egy évre rá viszont már csak 20 ezer schillinget fizetett. Összeültünk, hogy mit lehetne tenni a leesett mezőgazdasági árakkal szemben. Szokás szerint ment a panaszkodás, és tényleg csak azért, mert talán az előző nap olvastam róla, felvetettem, hogy próbálkozhatnánk szélturbinák üzemeltetésével. Lehurrogtak, és feledésbe is merült volna az egész, ha a szomszédom lelkesen be nem kiabálja, hogy épp vett egy szélmérő eszközt, ki kéne próbálni. Úgyhogy 1994-ben kezdődött minden, másnap kimentünk az egyik mezőre, és kivágtunk annyi bokrot, hogy föl tudjuk állítani a szélmérőt.
MN: Aztán hívtak egy szakembert?
JT: Nem volt kit. Egyikünknek sem volt semmiféle előképzettsége, sőt az is gyorsan kiderült, hogy akkor összesen öt ember foglalkozott ezzel egész Ausztriában. Viszszanézve meglehetősen romantikusnak hat, hogy úgy indultunk neki, hogy még internet se volt, sőt szinte semmi se mindabból, amit ma az ilyen struktúrák információs alapjaihoz nélkülözhetetlennek tartunk. Elmentünk Németországba, Dániába, hogy működő szélfarmokat és gyárakat lássunk, és kérdezzünk. Akkoriban Ausztriában rajtunk kívül mindenki azt mondta, hogy kár a befektetett pénzért, mert ez nem fog működni. Hogy ez az egész egyszerűen gyerekes, és mind idióták vagyunk, mert Ausztriában nem fúj annyit a szél, és se az infrastruktúra, se a technológia nem lesz soha azon a szinten, hogy ezt megérje finanszírozni. Apám, aki akkoriban lett 60 éves, és átadta nekem a családi birtok irányítását, érdeklődő és támogató volt; de az is igaz, hogy mindezt nagyon kicsiben kezdtük, és nagyon lassan haladtunk. Az első öt szélturbinánk megépítéséhez három évre volt szükségünk.
MN: Azóta viszont olyannyira megszaladt, hogy évek óta nagyobb szélenergia-termelési kapacitást mondhat magáénak, mint amenynyi jelenleg egész Magyarországon működik.
JT: A motivációnk az elején a mezőgazdasági árkérdés kezeléséből fakadt, illetve hogy mint mezőgazdasági termelők tegyünk valamit az éghajlatváltozás és a CO2-kibocsátás ellen. Plusz, ha lehet, munkahelyeket is teremtsünk. A környezet szkepszise lassan apadt, de aztán látták, hogy a dolog működik. Idővel az is kiderült, hogy a nagyobb egységek jobban kezelhetők, mint a szétszórt, egyke turbinák. Mostanra az egész alapállás megváltozott, mert az energiaéhség minden bevethető termelői kapacitást befogad, és ma már lényegében a politikusok tolnak minket a minél több beruházás irányába. Amikor belekezdtünk, idealisták és fanatikusok voltunk, ma ez már tisztán üzlet.
MN: Üzleti oka van annak is, hogy nálunk csak egyetlen turbinát helyeztek üzembe? Öt éve még az Ostffyasszonyfán üzemelő szélturbina teljesítményének harmincszorosát ígérték.
JT: Mióta önálló vállalkozó vagyok, semmi sem keserített el úgy, mint Magyarország. Nagyon nagy tervekkel vágtunk bele, de a szabályozási és a gazdasági keretek kiszámíthatatlansága mindent lehetetlenné tett. Öt éve várunk Magyarországon új kapacitásengedélyre, aminek az is a következménye lett, hogy Romániában és Bulgáriában, ahol a szélenergia-termelésben mi is csak évekkel később indultunk, ma már sokkal előbbre tartunk. A magyar hozzáállás egyfelől teljesen érthetetlen, mivel a villamos energiára szükség van, a szélenergia pedig hosszú távon extrém módon olcsó; másfelől fájjon a magyarok feje azért, hogy a 80 millió eurónyi, oda címzett beruházási összeget végül máshol fektettük be. A környéken most egy 200 és egy 500 millió eurós beruházás is zajlik; a két szélfarm telepítése mellett itt turbina- és toronygyártás is lesz. A turbinagyár, ami el fogja látni Romániát és Bulgáriát - és adott esetben Magyarországot -, épülhetett volna Győr közelében is.
MN: A szakmai csatát nálunk a "szelesek" a rendszerirányítóval vívják; az a döntő, hogy a meglévő infrastruktúrára mekkora szeles kapacitást képes biztonságosan befogadni. Gondolom, ezt a kérdést Ausztriában sem lehetett megkerülni.
JT: Igen is meg nem is. Nekem úgy tűnik, hogy Magyarországon mindez sokkal inkább arról szól, hogy az establishment görcsösen ragaszkodik a privilégiumaihoz. A szélfarmok hálózati kapcsolódásának kérdése, amivel évekre megtorpedóztak mindennemű beruházást, csupán üres kifogás. Itt ösz-szesen 600 MW-nyi szélerőművi teljesítmény fog hamarosan működni anélkül, hogy a hálózaton bármiféle módosítás kellett volna. És ez az a hálózat, amivel Magyarországhoz kapcsolódunk, és eközben semmiféle stabilitást vagy üzembiztonságot nem veszélyeztetünk. Azt nem állítom, hogy a tétovázásuk biztosan zsákutca, de a föld itt van, a szél itt van, és aki ezzel időben képes kezdeni is valamit, az jobban jár, mint aki majd csak valamikor később, mert annak kisebb lesz a mozgástere. Burgenland 15 évvel ezelőtt helyben egyetlen kWh energiát sem termelt. Ma a tartományi igény 60 százalékát helyben állítjuk elő, három éven belül ez az arány 110 százalékos lesz, öt-hat év múlva pedig több mint 200 százalék. Vagyis exportálni fogjuk a zöldenergiát!
MN: Elárulja, mennyi és milyen politikai hátszél kellett mindehhez?
JT: Amikor a burgenlandi kormányzó, Hans Niessl először indult a tartományi választáson, a szélenergia lett a nagy témája. Emellett máig kitart, mert minden választáson egyre jobb eredményt ért el. De nem csak azért, mert amikor fotózzák, szinte mindig látszanak mögötte a szélturbinák.
MN: A politikusok a fotózkodásig nálunk is eljutottak már. De a sikerhez az ígéreteiken túl megfelelő keretszabályozásra és kiszámíthatóságra is szükség van. Ezért mennyit kellett lobbizniuk?
JT: Amióta az az öt ember belekezdett Ausztriában a szélbizniszbe, rendszeresen járunk politikusok nyakára, hogy változtassák meg a javunkra a szabályozást, a támogatási rendszert, a törvényeket. Erre szükség van, mert olyan nincs, hogy a politikusok vagy a nagy energetikai cégek maguktól ráeszmélnek a szél-, a nap- vagy a zöldenergia szükségességére - ma is folyamatosan lobbizni kell ahhoz, hogy haladjunk. Természetesen vannak konkurensek és vannak ellenségeink, hiszen független termelők vagyunk. Ausztriában sem megy minden simán, hol meglódul, hol megtorpan a beruházások tempója, emiatt indultunk el Ausztrián kívülre, még Németországba is. De most éppen úgy áll a helyzet, hogy sikerült meggyőzni a politikusokat, és adott az a stabilitás, ami kiszámíthatóvá teszi a beruházásainkat. A keretrendszer lényege, hogy minden szélből megtermelt kWh kötelezően átvételre kerül, aminek az ára 13 évig fix - 9,7 eurocent/kWh - marad. Utána is kötelező lesz az átvétel, de az ár piacira vált át. Ez utóbbi a stabil beruházási kalkulációk mellett arra is alkalmas, hogy mivel a 13 évnyi működés alatt megtérül az áruk, de még 12-15 évig tovább dolgoznak a turbinák, az üzemelési költségek hosszú távon a ma ismert legalacsonyabb szintre kerüljenek. Ebből meg az következik, lévén ez kiszoríthatja a tőzsdéről a drágábban termelőket, hogy a szél a végfogyasztói árat is lefelé tolja.
MN: Megint csak a hivatalos magyar verziót mondom: könnyű önöknek, ahol a szektorra jellemző termelői teljesítményingadozást vízerőművekkel ki lehet egyenlíteni!
JT: Az kétségtelenül előny, hogy Ausztriában számottevő vízenergia-termelési volumen van. De Németországban ez elhanyagolható, Dániában pedig, ahol az energiatermelésnek már a 30 százaléka a szélből ered, egyáltalán nincs vízenergia-termelés. Arra mi a magyarázatuk?
MN: Elárulja, hogy az osztrák rendszerirányító mitől lett segítőkész?
JT: A válasz egyszerű: nálunk a politika mondta ki, hogy ez az irány. Meghozta a döntést, és kiadta az utasítást, hogy az ezzel kapcsolatos problémákat meg kell oldani. A rendszerirányítónál a szakemberek pedig kiszámolták, hogy a problémák kiküszöbölése mibe kerül, és milyen fejlesztések szükségesek ehhez a rendszerben. Mi pedig minden egyes megawattnyi szélkapacitás után 110 ezer euró hálózatfejlesztési átalányt fizetünk. Noha így egy-egy új turbina rendszerbe állítási költsége az átlagosnál drágábbra, 1,7 millió euróra jön ki, se a kiegyenlítéssel, se a hálózattal nem kell foglalkoznunk, és csak az a dolgunk, hogy ha fúj a szél, és forogni kezdenek a lapátok, akkor a lehető legtöbb áramot tápláljuk a hálózatba.
Hogy működik?
A szél már csak olyan, hogy akkor fú, amikor ő akar - és mivel az áramot nem lehet raktározni, a szélerőművek legnagyobb gondja az, hogy az általuk megtermelt elektromos energiát hogyan tudják azonnal a rendszerbe táplálni, azaz eljuttatni a fogyasztóhoz - azaz eladni. A gyakorlatban ez a következőképpen működik. Fú a szél, zörög az ágon a levél, a lapátok forognak, a turbinák brummognak. Az áramot azonnal átveszi a központi elosztó (itthon a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító Zártkörűen Működő Részvénytársaság, a Mavir Zrt). Ha ezzel a mennyiséggel netán fölöslegesen sok áram keringene a rendszerben, kevesebbet vesz át azoktól az erőművektől, amelyek technológiailag képesek a kapacitásukat rövid idő alatt szabályozni - esetünkben csökkenteni. Ez nem nagy kunszt például a gázalapú erőműveknél (el kell őket arra az időre zárni egy kicsit); egy másik megoldás lehet az ún. szivattyús energiatározó erőmű. Ez egy alacsonyabban fekvő és egy magasabb víztározóból áll: a vizet a csúcsfogyasztás idején leeresztik (és így energiát termel, amikor szükség van rá), míg az alacsonyabb fogyasztású periódusokban a rendszerben lévő fölösleges energiát a víz visszapumpálására fordítják.
Mint ebből is látható, a szélerőműveknek a gáz-, fosszilis és atomerőművekhez képest jobban kell bízniuk a rendszerirányítóban, illetve a szabályozó hatóságokban. Az üzleti eredményesség reményéhez biztosítékot kell kapniuk arra, hogy csatlakozhatnak a központi elosztó vezetékrendszeréhez, és hogy az általuk termelt energiát mindig átveszi a központi elosztó, és ezt mindig (vagy legalábbis jó sokáig) ugyanazon az áron teszi. (Ezenkívül a szelesek igényt tartanak - okkal - a megújuló energiaforrásokat megillető állami támogatásokra is.) Talán nem is csoda, hogy itthon evvel nehezen tudunk megbirkózni: a folyton változó viszonyok, a bizalmatlanság meg a konkurens üzleti érdekek legalább öt éve fékezik a szeles piac fejlődését. A szélenergia kötelező átvételi ára (KÁT) jelenleg 30,71 Ft/kWh, nagyjából 11,2 eurócent. (Ebben benne van az állami támogatás is.) Ez Ausztriában valóban alacsonyabb, 9,7 eurócent/kWh - ám ez csak az érem egyik oldala. A szomszédban ezt az összeget 13 évre garantálják, itthon csak 12-ig; és míg Ausztriában a kormány biztosítékot ad arra, hogy piaci áron a 13 év leteltével is átveszi a szelesek áramát, itthon ilyen kötelezettségvállalás nincs. A magyar szelesek ráadásul 2006 óta nem kaptak kapacitásbővítési engedélyt (legutóbb úgy egy éve lőtték vissza azt a 420 MW-nyi bővítést, ami a jelenlegi 329 MW-hoz épülhetett volna). Ausztriában a teljes megtermelt villamosenergia-mennyiséget átveszi a rendszerirányító: itthon ez a mennyiség erősen korlátos.
