Tandíj és diákhitel

Kiművelt emberfők

  • Mészáros Bálint
  • 2012. január 22.

Belpol

Kisszámú jól működő intézményeink egyike a diákhitelezés - a kormány tönkreteszi hát. Igaz, nem közvetlen szándékból, hanem csak a bevezetendő tandíj egyik mellékhatásaként. Amely tandíj - átgondolatlansága miatt - sokkal durvább lesz, mint az, amelyet a "szociális népszavazás" 2008-ban elutasított.

Elfogadta a kormány a szeptembertől érvényes felsőoktatási keretszámokat. Eszerint az államilag finanszírozott (az új megfogalmazással: ösztöndíjas) hallgatói férőhelyek száma a tavalyi 53 500-ról csaknem 40 százalékkal, 34 ezerre csökken. Emellett a fél tandíjra kötelezettek létszámát 15 500 főben maximálták, a többiek ennél is brutálisabb költségtérítéssel vehetnek részt a felsőoktatásban. A tandíj mértékét az intézmények viszonylag tág határok között maguk határozhatják meg, de a maximális érték a jelenleg önköltségesnek nevezett képzésben fizetendőnek nagyjából a duplája. Ezzel a speciális magyar tandíjrendszer tovább polarizálódik. A felvételi eredmény függvényében a hallgatók vagy semmit, vagy rengeteget fizetnek: utóbbiak köre bővül most drasztikusan, csakúgy, mint a fizetendő összeg.

 


Fotó: MTI

 

Az államilag támogatott helyek csökkenése korántsem egyenletes, egyes képzési területeken óriási a változás. A gazdaságtudományi területen a tandíjmentes hallgatói létszám a tavalyi 4900 helyett 250, a jogászképzésben 800 helyett 100, a bölcsészképzésben 4100 helyett 2700, míg a társadalomtudományok területén 2100-ról ezerre csökken a létszám. A hivatalos magyarázat szerint a szakmák szerinti eltérő módosítást "nemzetgazdasági és munkaerő-piaci szempontok" magyarázzák, ám ez akkora képtelenség, hogy még az oktatásirányítás saját anyaga is éppen ennek az ellenkezőjét bizonygatja (lásd erről a narancs.hu-n: A Nefmi még önmagára sem hallgat). Ráadásul jogászokból és közgazdászokból még az államigazgatásnak is több diplomásra van évente szüksége, mint amennyi képzését a keretszámok lehetővé teszik. De hát milyen nemzetgazdasági szempontból is következhetne az, hogy 250 közgazdász és 100 jogász mellett az agrárképzésre - amely az ország méretéhez és az ágazatnak a gazdaságban betöltött szerepéhez képest oly mértékben termeli a szakembereket, hogy annak mértékében valószínűleg világelsők vagyunk - 1460 fő államilag támogatott helyet biztosítanak. Még az állítólag preferált területeken - informatika, műszaki és természettudományos képzés - is csökken a tandíjmentes keretszám: a növekedést csak úgy sikerült bemutatni, hogy ehhez a féltandíjas keretszámot is hozzáadták, ami még csúsztatásnak is gyenge. Csodálkozásra ugyanakkor nincs ok, hiszen a keretszámelosztásról Hoffmann Rózsa eleve kitűnő előkészítése után maga Orbán Viktor hozta meg a végső döntést, világos társadalomképet igénylő, nemzetstratégiailag kitüntetett kérdésről lévén szó.

Mennyi az annyi?

Az új tandíjak a legtöbb középiskolás családjának nyilvánvalóan megfizethetetlenek. Például a bölcsészalapképzésben évente 230-400 ezer forint (mesterképzésben: 450-600), közgazdászoknak 350-500 (450-700), műszaki ágaknál 350-650 (610-800), jogon 240-400 (450-650), szociális területen 300-450 (600-800), míg az osztatlan építészképzésben 650-800, a művészeti ágak esetében 1-1,9 millió, az orvoshallgatóknak 1,9-2,7 millió. A "részösztöndíjban" részesülő összesen 15 550 hallgató ezen összegekből 50 százalék kedvezményt kap. Ráadásul a kormányzat - immár szokásosnak mondható - kapkodó, semmire sem tekintettel lévő rohammunkája miatt minderről február 15-ig (a felsőoktatási intézményekbe jelentkezés határidejéig) kellene dönteniük a diákoknak és szüleiknek.

A tandíj kompenzálására született meg az a döntés, hogy a diákhitel felvehető összegét jelentősen megemelik. Most államilag finanszírozott képzésben havi 40, tehát évente 400 ezer forint a maximális hitelösszeg, önköltséges képzésben félmillió. Az úgynevezett Diákhitel II. konstrukcióban évente 1,2 millió forint igényelhető, de ebből 800 ezer csak a tandíjra fordítható (a mostani diákhitel szabad felhasználású). Az érdeklődést megbecsülni lehetetlen, de azért az valószínű, hogy a felvételizők és szüleik jó része a kormányzattal ellentétben nem úgy tekint a diákhitelre, mintha az semlegesítené a horribilis tandíjat. A diplomáslétet egyből öt-hat milliós adóssággal kezdeni nem lesz feltétlenül vonzó lehetőség, pláne olyan végzettséggel, amelynek jövedelemelőnye alig teszi lehetővé a törlesztőrészletek "kitermelését". Már ha egyáltalán tisztán racionális mérlegelést feltételezünk: mára a hitelfelvétellel szembeni általános bizalmatlanság soha nem látott méreteket öltött, és már a jelenlegi, harmadekkora diákhitel iránt is csökken a kereslet. Magyarán a legtöbben nem mernek majd vállalni ily' mértékű eladósodást, egyre kevesebben szereznek diplomát, ami az ország jövőjére nézve volna katasztrofális. Ez mellesleg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők arányára vállalt uniós kötelezettségeinkkel is ellentétes - de manapság ki foglalkozik ilyesmivel.

Ha mégsem így lesz - bár ennyi pénzért több nyugat-európai országban is lehet tanulni, a közeli Ausztriában pedig nincs is tandíj -, akkor a diákhitel rendszerének kell állnia a rohamot. Csakhogy a diákhitelezés speciális konstrukció, kormányzati kívánságra nem növelhető korlátlanul. Az Európában is elismeréssel emlegetett magyar rendszer lényege, hogy önfenntartó, az államnak nem kerül semmibe, mégis nagyon olcsó hitelt biztosít: a kamata jelenleg nyolc százalék, míg a hasonlóan fedezetlen banki hitelek kamata 20 százaléknál kezdődik. A Diákhitel Központ a hitelkihelyezésekhez szükséges forrásait a piacról szerzi be (kötvénykibocsátásból, kereskedelmi banki hitelekből, az Európai Beruházási Banktól és a Magyar Fejlesztési Banktól), és mivel a visszafizetésre az állam készfizető kezességet vállal, ennek költsége nem magasabb az állampapírok elvárt hozamánál. A kamatot a forrásköltségen kívül a központ működési költségei és az úgynevezett kockázati kamatprémium nagysága határozza meg. Utóbbi adja a nemfizetésből adódó kockázat fedezetét, azaz a hitelfelvevők kockázatközösséget alkotnak: a nemfizetők helyett a rendesen teljesítők fizetnek a kamatfeláron keresztül. Mivel a hitelkonstrukció nagyon barátságos - munkába álláskor van türelmi idő, a jövedelem hat százaléka a törlesztőrészlet (költségtérítéseseknek nyolc), gyes alatt szünetel a tőketörlesztés, és az állam fizeti a kamatot, ingyenes az előtörlesztés stb. -, valamint végső esetben az adóhatóság is behajthatja. A rendesen törlesztők aránya világviszonylatban is kiemelkedően magas, 97 százalék körüli. A magas visszafizetési hajlandóság miatt kicsi a kamatprémium, és ezért olcsó; és mivel olcsó, a döntő többség visszafizeti, ergo az államnak nem kerül pénzbe (csak a gyesen lévők kamattámogatása, ami elenyésző összeg).

Belátható következmények

Ebből már látszanak a konstrukció korlátai is: ha az állam nem akar pénzzel beszállni a diákhitelezésbe, akkor csak annyi lehet a teljes kölcsönösszeg, amennyit a felvevők biztonságosan visszafizetnek. A határt nagyon nehéz megállapítani, a Diákhitel Központ szakértői nem véletlenül ódzkodtak a hitelösszeg emeléséről szóló korábbi kormányzati kívánságok teljesítésétől. Most viszont nem volt választásuk: a Nemzetgazdasági Minisztérium világossá tette, hogy a diákhitelt az új tandíjhoz kell igazítani, és ha nem teszik le az ezt lehetővé tevő számításokat, szétkergetik az egész csapatot. Az évente akár 1,2 milliós hitel lehetőségére így egy módfelett optimista modellszámítás született. Ha beindul a gazdasági növekedés, ha nő a foglalkoztatás, ha emelkednek a bérek, ha csökken az infláció, és ha Orbán Viktor első unokája keresztapjának Gyurcsány Ferencet kéri föl, akkor a bruttó fizetés 12 százalékára rúgó törlesztőrészletekkel a nyugdíjig éppen visszafizethetők lesznek az egyes diákhitelek. Ha bármelyik feltétel esetleg nem teljesül - jelenleg mindegyik gazdasági mutató katasztrofális -, borul az egész.

Jellemző a gazdasági tárca gondolkodására, hogy először állami kamattámogatással gondolta ösztönözni a hitelfelvételt. Úgy tűnik, ez lekerült a napirendről, mivel ennek költsége akkora lett volna, mint amennyit az egész tandíjas üggyel megspórolni akar. Jelenleg az van terítéken, hogy ha a munkáltatók fizetik az alkalmazottaik diákhitelét, akkor azt leírhatják a nyereségadóalapjukból. Az adókiesés miatt a diákhitelezésben a költségvetési tehervállalás tehát ezután nem lesz megúszható, bár ez legalább anticiklikus hatású (akkor van adókiesés, ha jól megy a gazdaságnak, nő a foglalkoztatás és emelkednek a bérek, azaz összességében nő az adóbevétel). De ez sem segít akkor, ha a közeljövőben nem kezd el száguldani a gazdaság. Különben emelkedni fog a törleszteni nem tudók száma, ami megdrágítja a hitelezést, így beindul az a spirál, aminek a végén az államnak kell helytállnia. E kockázatot nyilván a forrásokat biztosító piaci szereplők is érzékelni fogják, ezért drágábban vagy egyáltalán nem adnak hitelt.

Lényeges az is, hogy a diákhitel-állomány az állami garancia ellenére nem számít bele az uniós módszertan szerinti államadósságba. Ezt annak idején bravúrral érték el a magyar tárgyaló felek - ha Brüsszel most majd úgy látja, hogy a kockázatközösség mellett az állam is nagy kockázatokat vállal, akkor a jelenleg 220 milliárdos, de a tervek szerint ennél jóval nagyobbra hízó állomány pillanatok alatt beszámítandó lesz az államadósságba, annak minden következményével.

A két legvalószínűbb forgatókönyv végeredménye ugyanaz: drasztikusan csökken a felsőoktatásban részt vevők száma. Vagy nem vállalják a leendő hallgatók az egész életen át fizetendő magas terheket (azt meg pláne nem hiszik el, hogy a most alacsony kamatok később nem szállnak el), vagy belevágnak, ami miatt összeomlik a diákhitel rendszere, és azért nem tudják fizetni a tandíjat. Mindez azért, hogy a kormány a neki nem tetsző szakmák háttérbe szorításával megspóroljon 37 milliárd forintot úgy, hogy a későbbi kormányok ennek többszörösét lesznek kénytelenek a felsőoktatásra fordítani. Holott ez az összeg azzal a generális, évente átlagosan 105 ezer forintos - tehát mindenkinek kibírható, diákhitelezéssel-ösztöndíjjal megfelelően korrigálható, számos jó ösztönző hatással bíró - tandíjjal is előteremthető lenne, amelyet az előző kormányzat próbált meg bevezetni. Csak hát Orbán Viktor fölhívására az szociálisan le lett népszavazva.


Figyelmébe ajánljuk