Magyar Narancs: Az önök nemrég lezárult kutatása a tekintélyelvű gondolkodást vizsgálta Magyarországon. Az eredmények alapján kijelenthetjük-e, hogy a szélsőjobboldali ideológiáknak szükségszerű és általános velejárója az illegitim erőszak iránti vonzalom?
Prazsák Gergő: A Csepeli Györggyel és Murányi Istvánnal folytatott kutatásunk nem általában a szélsőjobboldali szervezetekhez tartozók attitűdjeinek felmérésére, hanem a tekintélyelvű gondolkodás mintázatának feltárására irányult - ennek keretében kérdeztük az egyik szélsőjobboldali szervezet tagjait is. (A kutatásról lásd: Azok a csodálatos harmincas évek, Magyar Narancs, 2010. november 25.) Ma több tucat ilyen szervezet létezik, így arra nem vállalkoznék, hogy a szélsőjobboldali szcénáról átfogó és egyértelmű kijelentéseket tegyek. Már csak azért sem, mert a teljes magyar szélsőjobbos szubkultúra ebből a szempontból sem homogén. Az egyes csoportok nem teljesen függetlenek egymástól, ám némelyek között nagyon erős elhatárolódások is vannak. A különböző szervezetek máshogy működnek, és mások a céljaik is, és nem feltétlenül ugyanazokkal az eszközökkel próbálják ezeket megvalósítani. Például a Betyársereg és az általunk vizsgált szélsőjobboldali szervezet jelentősen különbözik egymástól. Ebben a kelet-magyarországi szervezetben - és ez másokra is igaz lehet - alapvetően a közösségiség a fő motivációs erő: a tagok számára elsődleges fontosságú, hogy tartozzanak valahová. Kívülről nézve ez is egy militáns szervezetnek tűnik, egyenruhában járnak, szeretnek alakzatban vonulgatni, és részt vesznek különböző demonstratív szélsőjobboldali akciókban - de nagyjából ebben merül ki a katonai jelleg. Nincsenek fegyverek, nincs lőgyakorlat, nem készülnek a nagy ütközetre. Közöttük és például a Jobbik vagy más nagy létszámú szélsőjobbos tömegszervezet között fontos törésvonal, hogy ezek a szervezetek elutasítják a politizálást.
MN: Ha nem a politikai célok, akkor mégis mi a fő szervező erő?
PG: Freud óta tudjuk, hogy mindenkiben ott van a társas kapcsolatok elvesztésének lehetősége miatti szorongás: ez az egyszerű, általános jelenség őket is vezérli. Ebben a végletesen individualizálódott, értékhiányos vagy számukra talán túlságosan értékplurális közegben szeretnék biztosan maguk körül tudni a számukra fontos embereket. Ezek a szervezetek olyan közegben jönnek létre, ahol a tagjaik számára teljesen konfúz szabályok és értékek között kell élni, és ahol éppen ezért általános az elveszettség érzése. Szükségük van tehát arra a közösségre, amely egyrészt önsegítő csoportként a szolidaritás és a közös problémamegoldás révén biztosítja az emberi kapcsolatok létét, másrészt egységes értékrendszert teremt. Részben ez határozza meg e csoportok méretét is. A rájuk jellemző száz-kétszáz fős csoportlétszám éppen megfelel az emberi agy teljesítőképességének: az evolúciós pszichológia szerint nagyjából ennyi emberre tudunk odafigyelni, ennyivel tudunk érdemben együttműködni.
MN: Tehát ezek a kis szervezetek inkább csak a résztvevők társasági igényeit elégítik ki?
PG: Ennél azért összetettebb jelenségről van szó. Sok esetben a szervezethez tartozás a tagok teljes életformáját meghatározza. E csoportok kommunikációs rendszere például sokkal zártabb és koncentráltabb, mint amit a felnőtt országos reprezentatív minta mutat. Abból következtethetünk erre, hogy az ország felnőtt népességéhez képest sokkal kevesebb számot tárolnak a telefonjukban - viszont gyakrabban hívják őket, és ők is gyakrabban hívnak másokat. A hálózatban vannak "csomóponti" figurák, akiket az átlagnál többen hívnak; de még a csoporton belül kapcsolatszegénynek számítók is kapcsolatgazdagabbak, mint az országos minta átlaga. Viszont a csoport kommunikációja zártabb - kifelé csak néhányan beszélnek.
MN: Miképp lehet ezekből a közösségekből országos szerveződés?
PG: Ez attól is függ, hogy milyen ezeknek a sejteknek a vezetése és a szervezettsége. Van is ebben egy ellentmondás, ami problémát jelent a Jobbiknak és a hozzá hasonló országos szervezeteknek: minél nagyobb és kiépültebb, vagyis az országos politika szempontjából minél akcióképesebb egy ilyen csoport, annál inkább elveszti az eredeti, a résztvevők igényeire választ adó funkcióját. A Jobbik a maga tömegpárt jellegével már egész más funkciót tölt be, mint azok a kis szervezetek, amelyek közül kinőtt, s amelyek a szélsőjobb hátországát jelentik. Ugyanakkor a Jobbik tömegpárti előretörésében a "hallgatás spirálja" is meghatározó. Ha a többség hallgat, akkor a hangos kisebbség véleménye többségi véleménynek tűnhet: a médiában lényegében kizárólag a Jobbik vagy a Gárda jelenik meg, a kisebbek alternatív véleménye szinte soha. Így mindenki, akinek a véleménye eltér a mainstream szélsőséges véleménytől, azt érezheti, hogy ő van kisebbségben, és ez a percepció viszonylag rövid idő alatt meg is felelhet a valóságnak.
MN: A társas kapcsolatok igényén túl milyen motivációk határozzák meg a szélsőjobboldali beállítottságúak lelkivilágát?
PG: A másik meghatározó jellemvonásuk a sérelem tudata. Nem is feltétlenül közvetlenül az illetőt ért sérelemé: lehet, hogy csak valamelyik felmenőjére vonatkozik; például hogy kuláknak nyilvánították az apját vagy a nagyapját. Persze azt nem tudhatjuk, hogy ez a sérelem a valóságban is megesett-e, de ő így tudja, így éli meg, ez az identitásának a része. Ez egyébként az egész magyar társadalomra is jellemző: a jelenségegyüttest Bibó közösségi hisztériaként írja le. Ha kudarc éri a közösséget, és arra nem sikerül valós megoldást jelentő választ találni, akkor az ilyen frusztrált helyzetben könnyen megjelenik a tekintélyelvű rendszer és a zárt világkép, és az ebből következő rossz válaszok - mint például Németországban az első világháború után. Egy ilyen helyzet könnyen előhívhat egy zárt megoldási javaslatot, ami nagyjából úgy néz ki, hogy a vezető tudja az egyetlen helyes megoldást a bajok orvoslására, aminek megfelelően cselekszik is, és ehhez bármilyen eszköz használható - ahogy ez a hitleri Németországban meg is valósult. Ennek a zárt gondolkodásnak jellemzője, hogy kétely nélkül meg vagyok győződve az igazamról, nem engedek be, nem is veszek figyelembe ellenérveket - nekem van igazam, és ezt tűzön-vízen keresztül megvalósítom. És ehhez bármilyen eszköz használatára feljogosítva érzem magam.
MN: Így jut el a zárt gondolkodás rabja a cselekvéshez - legyen ez akár a szélsőséges erőszak?
PG: Az előítéletes gondolkodásnak azért vannak fokozatai onnan, hogy mondjuk nem szeretnék együtt lakni az elutasított csoport tagjával, tehát nem költözöm oda, ahol ők vannak, azon keresztül, hogy ha már egy helyen lakunk, akkor megpróbálom őket onnét eltávolítani, egészen a "probléma" gyökeres megoldásáig, amikor az adott csoport kiirtása jelenik meg célként. Az előítéletes gondolkodásúak többségénél is működik egy nagyon erős kulturális kód, ami azt mondja, hogy nem lehet csak úgy hipp-hopp lelövöldözni embereket. Ez jelentős visszatartó erő. Valami rendkívülinek, valami sajátos mozzanatnak kell lennie ezekben a tragikus esetekben, ami kivonja ezeket az embereket az indulatok kiélését szabályozó kulturális kontrollrendszerből. A frusztrációból fakadó előítéletes gondolkodás előbb-utóbb megtalálja a bűnbakot, akit szeretne megbüntetni. De azt, ahogy ez a norvég férfi kivonta magát ezek alól a kontrollok alól, és cselekvésre váltotta az indulatait, nemcsak a zárt gondolkodással, hanem valamiféle impulzuskontroll zavarral is magyaráznám. Ahhoz, hogy eljusson a ravasz meghúzásáig, kellett az őrület is.
MN: Hogyan jelenik meg a zárt gondolkodás az önök által vizsgált szervezetek tagjainál? Bizonyos érvek és témák illegitimek?
PG: Ahhoz, hogy ezt megmondhassuk, köztük kellene élni. Nem tudom, hogy a szervezeten belüli kommunikáció során például Búvár Kund valóságosságát meg lehet-e kérdőjelezni. 'k maguk azt mondják, hogy nem utálják a cigányokat, sőt az nem jelent problémát, ha valakinek roma a kedvese - de azt nem nagyon lehet eldönteni, hogy ebben mennyi a mimikri. És ezekről a témákról maguktól nem, csak kérdésre válaszolva beszélnek. Éppen ez a probléma az attitűdvizsgálatokkal: annak, hogy valaki valóságosan hogyan viselkedik egy helyzetben, és hogy mit állít erről, nem kell szükségszerűen fednie egymást, főleg ha olyan állításokról van szó, amiket esetleg kellemetlen megosztani másokkal. Ezt a konstruált társadalmi valóságot tudjuk csak megérteni, de hogy ennek milyen kapcsolata van a voltaképpeni világgal, azt már nem tudhatjuk.
MN: Szükségszerű velejárója a frusztráció és az autoriter attitűd a szélsőjobboldali világképnek?
PG: Nem annyira frusztrációt, mint inkább sértettséget mondanék, valami sérelemtudatot. Ezt a sértettséget persze lehet fokozni, akár tudatosan is: pontosan ezt a társadalom-lélektani folyamatot figyelhettük meg az őszödi beszéd kapcsán. És minél erősebb valakiben a sérelem tudata, annál erősebb lesz a vágy benne, hogy legyen megoldva az a probléma, hogy jöjjön már valaki, aki képes egyszer s mindenkorra lerendezni a dolgot. Kézenfekvő, hogy ez a kívánság előhívja az erős vezető, az autoriter megoldás iránti vágyat: ilyen emberre, egy hősre van szükség. A tekintélyelvű személyiségtől nem is áll távol a "romantikus hős" figurája. ' maga is inkább lenne halott hős, mint gyáva túlélő: vizsgálataink szerint ez a beállítottság összefügg a vertikálisan rétegzett társadalom iránti igénnyel. Érdekes, hogy a jelenség "keresztbe metszi" a társadalmat: elsősorban nem szociológiai meghatározottsága van a tünetegyüttesnek, hanem pszichológiai, szociálpszichológiai. Ebből a szempontból elsődleges a gyermekkori családi minták és élmények hatása - a büntető családi légkör a paternalizmuson keresztül előrevetíti a mérlegelés nélkül konform, se önmagáért, se másokért felelősséget vállalni nem tudó, önmagát nehezen elfogadó és ezért az elfojtások miatt könnyen lobbanó személyiséget.
MN: A szélsőséges beállítottsághoz általában sajátos történelemszemlélet is társul.
PG: Fontos tünet, hogy a vizsgálatunkban a három legfontosabb nemzeti tragédia közé az országos reprezentatív mintában éppen csak bekerült a zsidó népirtás. Tehát ez a trauma feldolgozatlanul ott él a magyar társadalomban. A nemzeti radikálisok pedig kifejezetten elutasítják a múlttal való szembenézés folyamatát: a felmérésünkbe kerültek mindössze 3 százaléka sorolta a három legnagyobb nemzeti tragédia közé a zsidók üldözését, a holokausztot. Egy másik kérdésblokk segítségével azt kérdeztük a felnőtt lakosságot reprezentáló minta tagjaitól, hogy támogatnának-e egy pártot, ha annak programjában szerepel a kérdőívben felsorolt tíz programpont. A válaszadók a pontokról egyenként döntöttek. Nem mondtuk meg, hogy a pontok a nyilaspárt programjából valók. Beszédes, hogy az országos reprezentatív minta közel 60 százaléka ezek közül legalább egyet elfogadhatónak tartott. A programpontok között szerepelt például a magántulajdonban lévő vállalatok államosítása, a gyermektelen házasságok felbontása vagy a homoszexuálisok ivartalanítása, de ott volt az osztálymentes magyar munkaállam is. Egyébként épp ez a másik jellegzetesség, azaz rendkívül egalitárius mivolta teszi alkalmassá a magyar társadalmat ezeknek a szélsőséges eszméknek a befogadására.
MN: Az előítéletes gondolkodás Magyarországon mintha száz éve újra és újra ugyanazokat a csapdákat állítaná föl.
PG: Ha csak a XX. század történelmét nézzük, legtöbbször csak sodródott ez az ország; nyilván nem függetlenül attól, hogy térségünkben - ahogy ezt például Szűcs Jenő vagy Hajnal István történelmi kutatásai kimutatták - az autonóm személyiség mint kulturálisan átöröklődő minta soha nem volt igazán jellemző. A zárt, tekintélyelvű gondolkodás - ami viszont nem idegen a kultúránktól - nyilvánvalóan hordoz veszélyeket, hiszen előkészítheti a terepet az erőszak megjelenésének. Éppen ezért tűnik aggasztónak e gondolkodásmód utóbbi időben tapasztalható térnyerése. Függetlenül attól, hogy kényszerlakhelynek gondoljuk-e, vagy sem, "Kompország" mintha éppen távolodna a "Nyugat"-tól.
