A Népszabadság bezárása

Semmi sem drága

szerző
Keller-Alánt Ákos
publikálva
2016/43. (10. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Október elején brutális módszerekkel szüntették be a Népszabadság kiadását. Az osztrák tulajdonos gazdasági okokra hivatkozott, ám a körülmények egyértelműen politikai döntésre utaltak. Magyarország egyik legnagyobb kiadója hamarosan a kormányfőhöz egészen közel kerülhet, ám a Népszabadság bedőlésének felelőseit nem csupán Orbán Viktor közelében kell keresni.

A svájci Ringier 2005-ben lett az akkor még évi több százmillió forint nyereséget termelő Népszabadság Zrt. többségi tulajdonosa.

A cég mintegy 27 százaléka az MSZP Szabad Sajtó Alapítványánál (SZSA) volt, míg néhány százalékot a dolgozók (közvetlenül, illetve egyesületükön keresztül) birtokoltak. Az érdemi döntésekhez a részvényesek 75 százalékának a beleegyezése kellett, ám a tulajdonosok nem voltak egymás partnerei, viszonyukat forrásaink szerint a „ki kit győz le helyzetek” jellemezték. A Ringier-menedzsment megítélése szerint az SZSA akadályozta a lap újrapozicionálását, a pártban viszont annak nem örültek, hogy a szerkesztőség adott esetben a szocialistákat is kritizálta. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a tulajdonosoknak sokáig nem voltak valódi tulajdonosi jogaik: a szerkesztőségi statútum értelmében ugyanis a szerkesztőség jelölhette ki a főszerkesztőt (akit aztán a felügyelőbizottság választott meg), a szerkesztőségnek saját költségvetése volt, a munkáltatói jogokat pedig a főszerkesztő gyakorolta – így senki nem szólhatott bele, ki dolgozik a lapnál. A szabályzat értelmében azonban e jogok elvesznek, ha a lap három egymást követő évben veszteséges.

A piaci helyzet már akkor sem kedvezett a nyomtatott napilapoknak, a bevételek és a példányszámok meredeken zuhantak (2005-ben napi 155 ezer Népszabadság fogyott, 2010-ben 72 ezer, 2016-ban pedig naponta 37 ezret tudtak eladni a lapból a Matesz adatai szerint), ám a Népszabadság még 2007-ben is nyereséges tudott lenni. A lap akkori vezető beosztású munkatársai, köztük Vörös T. Károly főszerkesztő és Tamás Ervin főszerkesztő-helyettes is azt állítják, a Ringier attól kezdve szándékosan tette veszteségessé a Népszabadságot, hogy megszerezze a lap irányításához szükséges jogokat.

A printmédiában az egyik legnagyobb kiadási tétel a nyomdaköltség; 2005-től a Ringier saját nyomdájában készítették a Népszabadságot. A lap és a nyomda közötti szerződést a kiadó igyekezett titkolni, a megállapodást ismerő forrásaink azonban egyöntetűen azt állítják, a piaci árhoz képest másfél-kétszeres árat számolt fel a kiadó a Népszabadságnak. A veszteségeket ezenkívül több, később hibásnak bizonyult üzleti döntés is jelentősen növelte. 2006-ban indult el több kiadó közös vállalkozásaként a Médialog nevű cég, mely a postával szemben kívánt alternatívát nyújtani a lapterjesztésben. A nagy hírveréssel beharangozott Médialog azonban csúfosan megbukott. Ez a kaland nem csupán a Népszabadság korábbi évek nyereségéből felhalmozott 2,4 milliárdos eredménytartalékát (és annak évi 220 millió forintos hozamát) vitte el, de a lap 15-20 ezer előfizetője is odalett. A következő években több százmillió forint ment el a végül soha meg nem jelent Vasárnapi Népszabadság előkészítésére, valamint a Svájcban kifejlesztett és a munkát érdemben nem megkönnyítő új szerkesztőségi rendszerre is. A kiadó lényegében úgy szervezte át a céget, hogy a kiadások a Népszabadság Zrt.-nél jelenjenek meg, a bevételek (hirdetés, lapár) viszont a Ringier-hez fussanak be. A szerkesztőségben úgy érezték, hogy a menedzsment szándékosan blokkolta újítási javaslataikat; ahogyan több forrásunk is fogalmazott, „egy nyereséges Népszabadság senkinek nem volt az érdeke”. Viszont az is igaz, hogy nem segítette a lap gazdasági helyzetének a javítását az sem, hogy a Népszabadságnál későn ismerték fel az internet jelentőségét, legalább egy évtizeden át képtelenek voltak a lap valódi megújítására, a szerkesztőségi struktúra is évtizedekkel korábbi állapotokat idézett. A lapnál a veszteségek miatt több mint tíz éve folyamatos a költségcsökkentés. A korábbi legendásan magas béreket visszaszorították az iparági átlagra, és folyamatosak voltak a leépítések is: míg 2008-ban évi 1,5 milliárd ment el a fizetésekre, 2014-ben már csak 495 millió. Ez azonban csak szinten tartani tudta a veszteségeket, melyeket a tulajdonosok többszöri tőkeemeléssel voltak kénytelenek kompenzálni. Egy ideig még az egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerülő MSZP is részt vállalt a veszteségekből, ugyanis csak így tudta biztosítani befolyását a lap sorsát érintő döntésekben – a pártban attól tartottak, hogy ha elengedik a lapot, az könnyen elveszítheti baloldali identitását.

2010 után aztán felgyorsultak az események. A kormányváltással nem csupán az állami hirdetések tűntek el szinte teljesen a Népszabadságból, de a piaci szereplők is visszavonták a reklámokat – volt, aki magától igazodott az új időkhöz, de tudunk olyan cégről is, ahova „leszóltak fentről”, hogy jobban teszi, ha nem mutatkozik többé az újságban. Az egyre romló helyzetre reagálva a Ringier további tőkebevonást szorgalmazott, melyben az MSZP nem kívánt részt venni. A pártban egyre többen pártlapként szerették volna kezelni a Népszabadságot. Noha közvetlen politikai kérések nem érkeztek a szerkesztőséghez, a nyomás folyamatos volt. Ekkor ejtette el Szanyi Tibor később elhíresült mondatát is, miszerint „kevésbé vagyunk érdekeltek abban, hogy a mi pénzünkön minket gyalázzatok”. A Szabad Sajtó Alapítvány igyekezett távol tartani a pártot a laptól. „Egy demokráciában nincs szükség pártlapra, kell kritika is” – mondta a Narancsnak Földes György, az alapítvány akkori vezetője. Földes szerint kétfrontos küzdelmet kellett vívniuk, mert a lap Népszabadság Zrt.-ből való kiszervezése ellen is próbált tenni, egyre kevesebb sikerrel. Mesterházy Attila pártelnök az SZSA-t megkerülve közvetlenül is tárgyalt Svájcban a kiadóval először a Népszabadság megvételéről, majd az MSZP tulajdonrészének eladásáról. Földes épp az eladási szándék kinyilvánítása miatt mondott le az alapítvány éléről 2011-ben – más kérdés, hogy az üzlet akkor még nem jött létre. A két tulajdonos viszonya annyira megromlott, hogy még a főszerkesztő személyében sem tudtak megállapodni. Három veszteséges év után a tulajdonosok választhattak volna új főszerkesztőt, ám a 2011-ben távozó Vörös T. után három évig megbízott főszerkesztő irányította a Népszabadságot.

 

A rejtélyes osztrák

Ebben az időszakban döntött úgy a svájci Ringier és a német Axel Springer vezetősége, hogy egyesítik a két céget. A fúzió a magyarországi leányvállalatokat is érintette. A két társaság a Gazdasági Versenyhivatalhoz (GVH) fordult, ám az új médiatörvény értelmében a lényegi döntés a Médiatanács (MT) kezében volt. 2011 elején az MT úgy határozott, hogy a nyomtatott sajtó szerkezetét érintő alapvető ügyekben nem az MT, hanem kizárólag annak elnöke, Szalai Annamária dönthet – és Szalai nem engedélyezte a fúziót. Az egyesülés valódi akadálya a Népszabadság volt, ettől kellett megszabadulnia a Ringier-nek, hogy létrejöhessen a fúzió. Az MSZP-nek volt ugyan elővásárlási joga a lapra, ám a pártnak ekkor már nem volt szabad 800 milliója erre. Ráadásul Mesterházy 2012-ben meg volt győződve arról, hogy 2014-ben győz az MSZP, és kormányon sokkal jobb pozícióból kezdhetik újra a tárgyalásokat a kiadóval (lásd: Cserealap, Magyar Narancs, 2013. november 7.). De nem így lett, az Axel Springer–Ringer-fúzió útjában álló Népszabadságot, valamint a Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot, a nyolc megyei napilapot és a Ringier-nyomdát végül a bécsi székhelyű Vienna Capital Partners (VCP) vásárolta meg. A Heinrich Pecina osztrák üzletember tulajdonolta VCP alapvetően pénzügyi befektetésekkel foglalkozik, így már akkor felmerült, hogy pusztán átmeneti tulajdonosa lesz a portfóliónak. Pecina a 90-es évek privatizációs ügyleteinél is felbukkant Magyarországon, és már 2013-ban is arról beszéltek, hogy az ügylet mögött Fidesz-közeli vállalkozók állhatnak. A Nép­szabadság eladása ugyanis nem történhetett meg a kormány jóváhagyása nélkül, a médiaügyeket pedig akkoriban Rogán Antal vitte. A VCP székhelye ráadásul ugyanabban a bécsi épületben van, ahol Fellegi Tamás korábbi fejlesztési miniszter és médiavállalkozó kommunikációs cége, az Euroatlantic Solutions irodái. Pecina továbbá 24 százalékkal az FHB egyik legnagyobb tulajdonosa volt – azé a banké, melynek másik legnagyobb tulajdonosa és vezetője az akkor még Orbán Viktor bizalmát élvező Spéder Zoltán volt.

A VCP 2014-ben alapította meg magyarországi kiadóját, a Mediaworksöt, mégpedig az FHB hiteléből. A Mediaworks vezetője a Ringier-t és a Népszabadságot 2007 óta vezető Mihók Attila lett. Pecinát állítólag Mihók hajtotta fel, ő ugyanis korábban a szerbiai Ringier-t vezette, és ott ismerkedett meg az osztrák üzletemberrel. Mihók Attila büszke volt arra, hogy jóban van Rogán Antallal, a Narancs pedig két évvel ezelőtt egy Habony Árpáddal folytatott tárgyalás közben fotózta le a Népszabadság akkori vezérét. A Narancsnak nyilatkozó szereplők közül volt, aki azt állította, Mihók sokat tett azért, hogy a Népszabadság veszteséges legyen (egyebek mellett ő forszírozta a költözést a Bécsi útról a jóval drágább Corvin negyedi irodába). Mások viszont, például a 2011-ig főszerkesztő Vörös T. arról számoltak be, hogy Mihók csak a tulajdonos érdekeit képviselte, amikor konszolidálni próbálta a céget: soha nem próbálta befolyásolni az újság tartalmát, legfeljebb szakmai vitái voltak a lapvezetéssel.

Fél évvel a Mediaworks megalakulása után, 2015 júniusában a Szabad Sajtó Alapítvány eladta a Népszabadság Zrt.-ben lévő 27,65 százalékos részesedését a Mediaworksnek, értesüléseink szerint mindössze 100 millió forintért. A párt szeretett volna pénzt kivenni a cégből, ráadásul addigra a Népszabadság Zrt.-nek nem sok köze volt magához a laphoz. Az újság kiadója és munkatársainak foglalkoztatója a Mediaworks lett, a Népszabadság Zrt. tulajdonában mindössze a Bécsi úti irodaépület maradt. Mivel a lap dolgozóit tömörítő Népszabadság Egyesület is megvált a tulajdonrészétől, a Mediaworks lett a cég 99,88 százalékos tulajdonosa (lásd: Pártatlanul, Magyar Narancs 2015. június 25.). Míg Kránitz László, az SZSA elnöke az eladás után úgy fogalmazott a Narancsnak, hogy „ha bármiféle bizonyíték lett volna arra, hogy Pecina stróman, akkor a Szabad Sajtó Alapítvány biztosan nem adja el neki a részesedését”, addig a lap felfüggesztése után már arról beszélt, hogy „a VCP nem árult zsákbamacskát, a későbbi eladásról lehetett tudni, de a lap felfüggesztéséről nem volt szó”. A Népszabadság bekebelezése után a Mediaworks lecserélte az eladást letárgyaló Mihók Attilát (ő ma már a budapesti olimpiát előkészítő cég, a Budapest 2024 vezérigazgatója), akinek utóda a Spéder-féle Napitól érkező Rónai Balázs lett. E változások után ismét felerősödtek azok a pletykák, melyek szerint jobboldali kézbe kerülhet a még mindig legolvasottabb országos politikai napilap.

 

Új médiafelfogás

Orbán Viktor miniszterelnök 2010 után nem csinált titkot abból, hogy a stratégiai ágazatokat (például a pénzintézeteket, az energiaszektort) baráti kezekben szeretné tudni, a saját médiabirodalom kialakításán pedig gyakorlatilag a 2002-es vereség után elkezdett dolgozni a Fidesz. A 2014-es győzelem után a kormány más sebességre kapcsolt, a miniszterelnök egyik tanácsadója szerint már akkor elkezdték modellezni, mihez kezdjenek az ellenzéki médiával. Ilyesmire utalt Csintalan Sándor is, amikor azt mondta a Narancsnak 2015 februárjában, hogy „a miniszterelnök és környezetének fejében kezd valami egészen új médiafelfogás kialakulni (…) máig nem került le a napirendről a médiapiac átszabása és egy jóval nagyobb körű lojális világ teremtése”. A Népszabadságot az eredeti tervek szerint állítólag Simicska Lajos vitte volna, ám az élet közbeszólt. 2015. február 6., a G-nap után szinte a semmiből kellett új saját médiát létrehoznia a Fidesznek. Így született meg a Magyar Idők (lásd: Így vonultak be, Magyar Narancs, 2015. június 4.), a Lokál és a 888.hu fémjelezte Habony Árpád-féle Modern Media Group, a Ripost, a Karc FM. Kormányközelbe került a Tv2, az Origo, propagandaadóvá alakult át a „közszolgálati” M1 hírcsatorna. Már akkor is voltak tervek arra, hogyan kerüljön „házon belülre” a Media­works, ennek ellenére tavaly ősszel látványos erősítésbe fogott a Népszabadság és a szintén a kiadóhoz tartozó Világgazdaság. Sorra igazoltak le jó nevű újságírókat a konkurenciától, erősítették online jelenlétüket, egyre több lett a színvonalas oknyomozó anyag a lapokban. A Népszabadság pénzügyeire rálátó forrásunk szerint a lap már idén nyereséges lehetett volna, ha a Mediaworks – a Ringier-hez hasonlóan – nem tartja mesterségesen magasan a nyomdai költségeket, ráadásul bőven lett volna mozgástér leépítésekre, költségcsökkentésre és modernizációra is.

Nyáron azonban a Népszabadság-tulajdonos Pecinával szövetséges Spéder Zoltán ellen korábban nem tapasztalt kormányzati hadjárat indult (lásd: Hidegvérrel, Magyar Narancs, 2016. június 16.), ami némi aggodalomra adott okot a Népszabadságnál. A Mediaworks menedzsmentjében több Spéderhez köthető ember ült (Rónai Balázs vezérigazgató, Madarász János, a napilapüzletág vezetője), és a szerkesztőségben is úgy tudták, alapvetően Spéderhez tartoznak, hiszen az FHB, a takarékszövetkezetek vagy a posta ügyei tabunak számítottak. Amikor a nyár végén a Mediaworks egy cégbe vonta összes tevékenységét, az optimisták ezt Spéder védekezéseként értékelték, hiszen egy ekkora vállalatot sokkal nehezebb egyben értékesíteni, mint külön az egyes lapokat. Spéder partvonalra szorulásával párhuzamosan kezdett keringeni Liszkay Gábor mint szakmai irányító, és Mészáros Lőrinc, mint leendő tulajdonos neve a kiadóban. Liszkay a Magyar Nemzet korábbi főszerkesztője, jelenleg a Magyar Idők tulajdonosa: állítólag ő készített terveket arra, mit lehetne kezdeni egy jobboldali kézbe került Népszabadsággal. A lap bezárása akkor még csak az egyik lehetőség volt a sok közül. Ennek ellenére a Népszabadság sorsa már nyáron eldőlhetett. Úgy tudjuk, a kiadó irányítása a nyáron kikerült Pecina kezéből: egy befektetői érdeklődést azzal hárított el, hogy már nem ő az illetékes ilyen ügyekben. Mi több, az idő tájt nem Rónai Balázs, hanem Katona Viktor pénzügyi igazgató irányította a Mediaworks operatív ügyeit. Szintén a nyári döntésre utal, hogy bár a kiadó felügyelőbizottságába az újságírók is küldhetnek egy tagot, Danó Annát, a munkavállalók delegáltját az fb július óta nem fogadta be – az üzemi tanács szerint törvénytelenül. Az is a tulajdonosváltást vetítette előre, hogy a Mediaworks nyártól kezdve folyamatosan szakította meg pénzügyi kapcsolatait az FHB-val. A kiadó új hitelezője és a Pannon Lapok Társasága (PLT) felvásárlásának finanszírozója a feltehetően a kormányhoz igen közeli tulajdonosokhoz került MKB Bank lett. A Mediaworks eladásával elsősorban azért kellett várni, mert csak szeptember végére zárult le a Pannon Lapok felvásárlása. A PLT tulajdonosa, a Funke nem akarta magyarországi érdekeltségeit közvetlenül egy kormányközeli cégnek eladni. Németország harmadik legnagyobb kiadójának meglehetősen kellemetlen lett volna egy fideszes oligarchával tárgyalnia.

Az viszont biztos, hogy az új tulajdonos, mely a hírek szerint a Mészáros Lőrinc érdekeltségének tartott Opimus Nyrt. lehet, csak a Népszabadság nélkül volt hajlandó átvenni a Mediaworksöt, így az ellenzéki lappal még Pecinának kellett kezdenie valamit. Úgy tudni, a végső szót a bezárásról a Mediaworks felügyelőbizottsága mondta ki, ám a felfüggesztés okai nem egyértelműek. Valószínűleg kevés olyan befektető van, aki hajlandó lett volna átvenni egy veszteséges Népszabadságot egy olyan Magyarországon, ahol nemcsak a mé­dia­viszonyok, de a magántulajdon sorsa is a kormányfő aktuális hangulatától függ. A Magyar Hírlap példája azt mutatja, hogy nem lehet egykönnyen átállítani egy lap irányultságát; a Népszabadság jelenlegi szerzőgárdájával pedig lehetetlen is lenne a fordulat, és valójában nincs is szükség még egy kormánypárti napilapra. A Magyar Idők mindössze 3-4000 példányban fogy, és ebben benne vannak az állami intézmények előfizetései is.

A bátrabb elméletek szerint Orbán Viktor személyes bosszúja áll az ellenzéki napilap brutális bezárása mögött. Eszerint Orbán már a 90-es évek közepe óta haragszik a lapra, mert a Népszabadság tárta fel anno a székházügyet, és írta meg, hogyan adtak el hatalmas tartozásokat felhalmozott Fidesz-közeli cégeket bizonyos Josip Totnak és Kaya Ibrahimnak. Ráadásul a Népszabadság az utóbbi időben egy sor olyan ügyről is beszámolt, melyek különösen kellemetlenül érintették a kormánypártot. A kormányfő logikája szerint mindez csak úgy történhetett meg, hogy valaki tollba mondta az újságíróknak a cikkeket. A bezárásra a bosszún kívül tehát azért is szükség lehetett, hogy a híváslistákat, az e-maileket, félkész cikkeket és a költözés miatt dobozba került jegyzeteket átböngészve a szivárogtató nyomára bukkanjanak. Az archívum eltüntetése szintén az aktuális hatalomnak kedvez. Kapóra jött, hogy épp költözött (volna) a szerkesztőség vissza a Bécsi útra, ezért minden be volt dobozolva. Ráadásul a szombat az egyetlen nap, amikor nem készül nyomtatott Népszabadság, így aznap vannak legkevesebben a szerkesztőségben. Ezt a spekulációt gyengíti, hogy az informatikai rendszerekbe belülről is hozzá lehet férni, az újságíróknak maguknak kellett volna átvinniük laptopjaikat a Bécsi útra, és egy tapasztalt újságíró nem bízza költöztetőkre a bizalmas jegyzeteit. Továbbá forrásaink szerint a felfüggesztésről hirtelen döntött az fb: csak a bezárás előtti héten lett végleges a Népszabadság bezárása.

Kapkodásra utal az is, hogy a kiadó vezetése szintén az utolsó pillanatban értesült a döntésről. A Mediaworks vezetését pénteken rendelték be a Pecina ügyeit intéző ügyvédi irodába, ahol a négy felső vezetőt külön tárgyalóba ültették le, a középvezetőket pedig nem avatták be, mire készülnek. A másnapi tervekről értesülve Rónai Balázs azonnal felmondott, a felfüggesztést levezénylő Katona Viktor is csak három napig volt vezérigazgató, Kálmán Erika és Beer Júlia azonban maradtak. A hirtelen döntést valószínűsíti az is, hogy a Népszabadság munkatársainak a felfüggesztésről küldött levelet a kiadó részéről elfelejtették aláírni; és a Mediaworksnél egyáltalán nem készültek a válságkommunikációra, a kiadó honlapján napokig a régi vezetés volt feltüntetve (az angol nyelvű verzió szerint még lapzártánk idején is Rónai a vezérigazgató).

A Mediaworks átvételét, és ezzel a Népszabadság megszüntetését még idén szerette volna letudni a Fidesz, mert attól tartottak, hogy egy évvel a választások előtt nem bírták volna levezényelni az átalakításokat. A Narancs úgy értesült, hogy a Fideszben és környékén nem gondoltak arra, hogy világraszóló botrány lesz az ügyből, arra számítottak, hogy a közvélemény elhiszi: Pecina üzleti döntése a felfüggesztés valódi oka. Ehhez képest az amerikai külügyminisztériumtól kezdve Martin Schulzon át a Liberation-ig boldog-boldogtalan tiltakozott a lap bezárása ellen, és állítólag a kormánypárt részére készült belső felmérések is azt mutatják, hogy még a Fidesz-szavazók sem értik, miért volt szükség erre. A Mediaworks eladása ezért is csúszik immár heteket a PLT-ügylet lezárulta és a Népszabadság felfüggesztése után.

A Mediaworks bizonytalanságban tartja a lap mintegy 80 munkavállalóját. Munkaviszonyuk felfüggesztése ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy az alapbérüket megkapják, és máshol nem publikálhatnak, hanem azt is, hogy bármikor berendelhetik őket dolgozni. Vagy tíz munkatárssal ez már meg is történt, nekik a Bécsi úton egy korábban előkészített kiadvány befejezésében kell részt venniük.

A lap vezetése a felfüggesztés másnapján tárgyalni kezdett a kiadóval a helyzet megoldásáról, és a múlt hétfőn úgy is tűnt, sikerül rendezni a dolgozók helyzetét, ám a tárgyalások ekkor valamiért megszakadtak. Az újságírók azt szerették volna elérni, hogy közös megegyezéssel engedjék el a munkatársakat, és mindenki kapja meg a neki járó juttatásokat. Ám a Mediaworksnél múlt hét óta senkit nem lehet elérni, a kiadónál az új tulajdonos megérkezéséig inkább mindenki lapul. Mások szerint viszont kifejezetten a dolgozók kifárasztására játszik a kiadó: azt szeretnék elérni, hogy az utóbbi hetekben mutatott egységük fölbomoljon, és elkezdjenek maguk felmondani.

A Népszabadság eladását az is nehezíti, hogy az MKB jelzálogot jegyeztetett be a lap védjegyeire. A jelzálogra a hitel biztosítékaként volt szükség, és állítólag a banknál nem örülnek annak, hogy a fedezet értéke jelentősen csökkent a megszüntetés miatt. A Népszabadság felfüggesztése nagyjából havi 40 milliójába kerül a Mediaworksnek, és ha hozzá számoljuk az előfizetői visszatérítéseket (több mint 30 ezer), a már lekötött hirdetések visszamondását, jóval 100 millió forint feletti kárról beszélünk. Úgy tudjuk azonban, a kiadónak így is megéri, és nem csupán azért, mert a Népszabadság beszántása volt a Mediaworks eladhatóságának a feltétele. Úgy tűnik tehát, hogy az osztrák üzletember kétes üzelmei nem vetnek árnyékot magyarországi ténykedésére (neve felbukkant a Panama Papersben, mely alapján pénzmosás és bennfentes kereskedelem gyanúja is felmerülhet vele szemben, idén pedig az osztrák bíróság ítélte el 4,3 millió eurónyi fiktív számla kiállítása miatt), és még Spéder Zoltántól is függetleníteni tudta magát. A Figyelő nyáron arról számolt be, hogy Pecina Orbán Viktorral és Habony Árpáddal kezdett tárgyalni. Pecina pedig a múlt héten ismét Budapesten bukkant fel a VCP vezetőinek társaságában. A Mediaworks vezetősége abba a Horváth és Társa Ügyvédi Irodába hajtott, amely egyebek mellett a miniszterelnök vejének, Tiborcz Istvánnak az üzleti ügyeit is viszi. A Narancs munkatársa Nemescsói Andrást is látta aznap felbukkanni az épületben. Nemescsói szintén az ügyvédi iroda munkatársa, de ezen felül édesanyjának közös borkereskedő cége van Tiborczcal, a G2G Zrt. Nemescsói nem csupán cégvezető a G2G Zrt.-ben, de apósa Martonyi János volt külügyminiszter, aki jelenleg a VCP nemzetközi tanácsadó testületének a tagja. Lapunk úgy tudja, Pecina múlt heti látogatásának nem volt köze a Népszabadsághoz, ami arra utal, hogy a Mediaworks eladása után sem fogja elhagyni Magyarországot, ahol már a 90-es évek óta üzletel.

Mit ér a Mediaworks?

A Mediaworks július 5-én jelentette be, hogy meg akarja vásárolni a Pannon Lapok Társaságát (PLT) a HVG korábbi tulajdonosától, a német Funke-tól. Ez után viszonylag gyorsan, már augusztusra meg is szerezték a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH), majd a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) engedélyét. A Mediaworks a PLT felvásárlásával Magyarország egyik legnagyobb médiabirodalmává vált, melynek éves árbevétele 25 milliárd forint, és 1150 főt foglalkoztat. Hozzájuk tartozik az ország egyik legnagyobb és legmodernebb nyomdája, 12 megyei napilap (Bács-Kiskun, Baranya, Békés, Heves, Komárom-Esztergom, Jász-Nagykun-Szolnok, Somogy, Tolna, Fejér, Vas, Veszprém, Zala), az egyetlen gazdasági napilap, a Világgazdaság, a Nemzeti Sport, és egy sor színes, jól jövedelmező magazin (Autó-Motor, Manager Magazin, Fanny, Lakáskultúra, Hot!, Bravo stb.). És persze mindezen lapok internetes felületei. A nyomda mellett a cég legnagyobb értéke egyértelműen az ország nagy részét lefedő megyei laphálózat. A megyei napilapok a nyomtatott újságok válságát kevésbé érzik, a Vas Népét vagy a Zalai Hírlapot naponta több mint negyvenezren vásárolják: a Mediaworks megyei lapjait naponta 270 ezer példányban értékesítik, ami milliós olvasótábort jelent, és ehhez jön az online felületek összesen 105 ezer fő fölötti elérése. Ha mindez a kormány kezében van, azzal óriási előnyre tesz szert, hiszen sokan csak ezekből a lapokból tájékozódnak.

Orbán Viktor régi álma, hogy kedvenc napilapja, a Nemzeti Sport baráti kezekben legyen, a színes magazinos portfóliót pedig végül Habony Árpád viheti majd. A Világgazdasággal nem tudni, mi lesz, a dolgozók egy része azt reméli, maradhatnak a változatlan profilú lapnál, ha a politikailag kényes ügyekkel kevésbé foglalkozva kizárólag gazdasági témákat dolgoznak fel. A szerkesztőségekben világvége hangulat uralkodik, az újságírók arról számoltak be a Narancsnak, hogy ekkora bizonytalanságban nehéz dolgozni. „Ennél az is jobb lenne, ha megérkezne Lőrinc, mert akkor legalább tudnánk, mi van.”

A Fidesznél nem elégednek meg a 12 megyei lappal, és a többit is szeretnék házon belül tudni. Állítólag kinézték a többek közt a Borsot, meg a legnagyobb példányszámú nem országos napilapot, a Kisalföldet és a Délmagyarországot is birtokló Lapcomot. A kiadó tulajdonosa itt is egy külföldi pénzügyi befektető, a Kajmán-szigeteken bejegyzett Radio Bridge Media Holding Ltd. A Narancs úgy tudja, hogy egy delegáció már ki is utazott Londonba, hogy az eladásról tárgyaljon a Lapcom tulajdonosaival. Ettől talán nem függetlenül épp a múlt héten jelentették be, hogy Pallagi Ferenc 10 év után távozik a kiadó és a Bors élé­ről. Azt már csak a rend kedvéért tesszük hozzá, hogy Rogán helikopterezéséről a Bors a Népszabadsággal egy időben számolt be.

A Fidesz-közeli „médiaszakemberek” ezzel párhuzamosan megkörnyékezték a kelet-magyarországi regionális média tulajdonosait is. Hiába csökken a nyomtatott lapok jövedelmezősége, a torzított hirdetési piac és az egyre nagyobb méreteket öltő kormányzati propaganda pótolni tudja az esetleges veszteségeket. A médiapiacon többen is attól tartanak, hogy a Népszabadság bezárása csak a főpróbája a következő lépésnek, amely Spéder Zoltán megmaradt érdekeltségének, az Index kiadójának a bekebelezése lehet. Ha ez megtörténik, a kormányoldal már eddig is nyomasztó médiafölénye majdhogynem teljessé válna.

szerző
Keller-Alánt Ákos
publikálva
2016/43. (10. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Lapcom átváltozása
Andy Vajna, a vidék hangja
Interjúk
Antal Nimród, Mizsei Kálmán, Kende Anna
Játszótér
Melléklet gyerekekről felnőtteknek
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra