A történet – minden ellentmondásossága és megkésettsége ellenére – nálunk is biztatóan indult, idővel egyre-másra nyíltak a magyarországi szélerőművek: eddig 176 működik közülük az országban, együtt és elméletileg 340 ezer család áramszükségletét képesek megtermelni. Közös bennük, hogy a rájuk vonatkozó kvótákat még 2010 tavasza előtt osztották ki. Valódi cezúrának és több mint kormányváltásnak bizonyult e tekintetben is a NER eljövetele: az Orbán-kormány első intézkedéseinek egyikeként visszavonta a még korábban kiírt és eredményhirdetésre váró erőműtendert. A kvóták kiosztása persze már az előző kormányzat alatt is botrányok kíséretében zajlott, de erre valószínűleg nem a szélenergia-hasznosítás teljes megakasztása volna a megoldás.
| ||
Pedig, s gondoljanak erről bármit a szélenergia notórius és dilettáns ellenzői, munkára fogható légmozgásból Magyarországon sincs hiány – a legutóbbi évtizedek technikai fejlődése, a jobb, hatékonyabb szélkerekek kifejlesztése után amúgy sem lenne semmi akadálya annak, hogy igába fogjuk még a mérsékelt légmozgást is.
A történet magán viseli a mifelénk szokásos ügyintézés minden gondját-baját: 2006 és 2010 között azért nem kapott engedélyt egyetlen vállalkozó sem szélturbina működtetésére, mert a hatóságok szerint még a 2006-ban kiosztott 330 watt teljesítményhez szükséges turbinamennyiség sem épült meg. Hogyan is épülhetett volna: ha nagy nehezen meg is érkeztek a gépek, a területileg (a szélturbinák által leginkább belakott Nyugat-Magyarországon) illetékes áramszolgáltató talált kifogást a csatlakozási engedélyen (elvégre csatlakozás után már kötelező átvennie a megtermelt áramot). 2010 után mit sem javult a helyzet – sőt a szomszéd országok e tekintetben sorra húznak el mellettünk.
Szinte kabaréba illő korlátozások, előírások és büntetések sújtják a szektort: a hazai szélerőműveknek úgynevezett menetrendadási kötelezettségük van, vagyis előre meg kell mondaniuk, mekkora szél lesz, és mennyi áramot fognak termelni, ha pedig ettől eltérnek, akkor a hivatal akár havi több százezer forinttal húzhatja le őket. Tipikusnak tekinthető az is, hogy indoklás nélkül elveszik a lehetőséget attól, aki hiába kapta meg az energiaügyekben illetékes hatóság hozzájárulását – jellemzően a többi állami szerv packázása miatt –, mégsem tudja időben megkezdeni az építkezést: csak tavaly kilenc ilyen visszavonás történt. Mindezek nyomán a szélenergia-szektor (2011 óta változatlanul) mindössze 176 szélerőműből áll, ezek összteljesítménye 329 megawatt – miközben a román szélerőművek száma már jóval 1000 fölött jár, és az elmúlt öt évben a hatszorosára nőtt. Lengyelországban pedig a kétezret közelíti a számuk – itt öt év alatt 70 százalékos volt a gyarapodás.
Seszták fejlesztési miniszter nem is oly régen egy írásbeli kérdésre válaszolva (a beterjesztő az LMP-s Szél Bernadett) úgy vélekedett, hogy már 2010 végére megvalósult a megújuló forrásból előállított energiafogyasztáson belüli 8,8 százalékos részaránya, amivel bőven teljesítettük volna a számunkra 2016-ra kitűzött értéket. Ehhez persze kellett az energiatermelés válság miatti visszaesése, másrészt ekkorra teljesedtek ki a szintén botrányos 2006-os szélerőműkvóták).
A jelenlegi kormány fejlesztési minisztere azt az álláspontot képviseli, hogy nálunk nem fúj eleget a szél: e rendszerek „alacsony működési óraszáma és a termelésük időjárásfüggő volta miatt a fogyasztók biztonságos ellátásához tartalék, illetve szabályozó kapacitásokról kell gondoskodnia a rendszerirányítónak”. Eme állítással szemben felhozható, hogy a valóságban kevés olyan nap van, amikor pihennie kell egy szélturbinának (s ez bizony amiatt is előfordulhat, hogy túl erősen süvít a szél).
Seszták Miklós mintaszerű válaszlevelének egyetlen mondata sem indokolja, miért nem épülnek új szélturbinák, szélfarmok. Mi is csak a tényeket rögzítenénk: Romániában hatszor, Bulgáriában kétszer annyi szélenergia-kapacitást engedtek telepíteni. A román szakemberek évekig hozzánk jártak szakmai konzultációra: most az évtized végére (a hallatlanul sikeres fejlesztések nyomán) a 4000 megawattos kapacitást tűzték ki célul, Lengyelország ennek több mint másfélszeresével számol – mi meg ülünk a 329 MW-os szélenergia-kapacitásunkon, amelynél manapság csak nagyobbak valósulnak meg a világban. Ráadásul a tengeri és szárazföldi szélturbinagyártásban meghatározó szerepet játszó cégeknél (például Siemens) is úgy kalkulálnak, hogy a folyamatos fejlesztéseknek, hatékonyságjavításnak és technológiai innovációknak köszönhetően 2020 körül akár már 40 százalékkal is csökkenthetik a költségeket.
Sokan úgy sejtetik, hogy az orosz kapcsolat és a mindent eluraló atomfétis rejlik a szélenergia (és például a napenergia-projektek) mellőzésének háttérben, ám talán nem is csak Paks 2 hátráltatja a szélenergia hazai karrierjét. Rossz nyelvek szerint a szélturbinagyártásban folyó, fentebb is emlegetett technológiai forradalom már évekkel ezelőtt olyan árversenyt támasztott a gyártók között, ami komolyan akadályozná a hazai energetikai beruházásokat fűtő korrupciós járadékvadászatot.
