A kiállításon bolyongva is több helyen felbukkantak kitömött hazai szarvasok, díjnyertes magyar trófeák, illetve vadászó, a Csodaszarvast űző elődeink különböző megjelenítései. Talán csak egyetlen magyar vonatkozású, szarvashoz kapcsolódó diadal maradt ki a válogatásból (de az is lehet, hogy a nagyszabású tárlaton valahogy elkerülte a figyelmet): a magyar futószarvaslövő sport legnagyobb sikerének, Kovács Miklós 1955-ös bukaresti Európa-bajnoki címének a megidézése. „Vajon a nyírpazonyi Gerő Tsz-ben mit szólnak hozzá?” – kérdezte a Népsport tudósítása szerint a győztes, közvetlenül a viadal után. A választ ma sem tudjuk, s az 1977-ben, fiatalon elhunyt Kovács Miklós neve is ugyanúgy feledésbe merült, mint maga a sportág, amelyben a magyar sportlövő Európa legjobbja lett, majd 1956-ban az olimpián negyedik helyezést ért el.
A futószarvas-lövészet – amelynek története sok tekintetben összefűződik az agyaggalamb-lövészettel is – először 1908-ban szerepelt az olimpiák műsorán; akkori szabályai az ezt követő évtizedekben alig változtak. A lövőpályán a nagyjából életnagyságú és futó szarvas alakú céltáblákat egy sínen mozgatott kocsira erősítették. (Az 1908-as londoni olimpiára a szarvast a nagy állatfestő és -szobrász, Edwin Landseer műveiből inspirálódva készítették el.) A kocsi négy másodperc alatt gördült át a 23 méter széles pályán, a szarvast ezalatt kellett 100 méterről eltalálni. Mégpedig nem is akárhol: a szívtájékra érkezett lövés négyet (később ötöt) ért, kicsit arrébb egyre kevesebbet; a láb, a far és a fej pedig már érvénytelen felületnek számított. Bár Magyarországon már 1920 körül rendeztek kezdetlegesebb versenyt, az ötvenes évek előtt – amikor külön pályát is építettek Nagytétényben – nem igazán terjedt el a lövészetnek ez az ága, leginkább a lőterek szűkössége miatt. Végül az Eb-cím és a melbourne-i pontszerzés sem garantálta a szebb jövőt: a futószarvas először az olimpiák műsoráról került le, majd egyébként is végleg kimúlt.
Halhatatlanok maradtak viszont a sportág nagy alakjai, az 1908-as olimpia egyeslövésében győztes svéd Oscar Swahn, aki akkor már a 60. életévét is betöltötte, fia Alfred, akivel közösen diadalmaskodtak a csapatversenyben, illetve a ketteslövés londoni bajnoka, a holland és francia felmenőkkel rendelkező, 1852-ben Szentpéterváron született, amerikai állampolgárságú, de Angliát felnőtt korában alig-alig elhagyó Walter Winans. Ő 18 éves koráig Oroszországban élt, ahol édesapja a negyvenes évek óta a Szentpétervár–Moszkva vasútvonal építésében vett részt, eleinte elsősorban a nagy festő, James MacNeill Whistler apjának munkatársaként, később pedig konzulként. Az ifjú Walter ezután családjával Angliába költözött, ahol a következő évtizedekben kizárólag szenvedélyeinek élt: vadászott, lovakat tenyésztett, s nemcsak a lóversenyeken szerzett magának nevet, hanem pisztolylövésben is, sorozatban 12-szer győzött az angol bajnokságon. 1900-tól kezdve számos szakkönyve jelent meg, lövészetről, a puska és a revolver művészetéről, illetve a szarvastenyésztésről. Maga a művészet is a szenvedélyei közé tartozott, főleg kis méretű, állatokat, vagy vadnyugati alakokat ábrázoló bronzszobrairól volt nevezetes; 1914-ben Londonban és New Yorkban egyszerre adták ki az állatszobrászatban elérhető valósághűségről szóló könyvét.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
