– Hülyék! Hülyék! Hülyék! Ki fogom írni a kapujukra, hogy hülyék! – Ezt üvöltöttem sírva, egészen a Kovács utca sarkától hazáig, és el voltam szánva, hogy meg is teszem. Lehettem 4-5 éves, és a sarkon levő kis házból kijött egy bácsi, veszekedett, és a fenekemre is ütött, talán túl hangosan játszottunk; és ez mélységesen felháborított, máig emlékszem az akkori borzalmas sérelemre. A „hülye” szót a legnagyobb sértésnek gondoltam, úgy tudtam, ezt nem mondjuk senkire, egyáltalán: soha nem mondunk ilyet. Ezt a szót kellett tehát használnom, ha valahogyan meg akartam torolni, ami velem megesett, ha valahogyan jellemezni akartam a bácsi viselkedését.
Azóta tudom, hogy a „hülye” szó valóban sértő ugyan, de korántsem alkalmas a differenciálásra, nem írja le pontosan mindazt a szörnyűséget, agyament, ésszerűtlen, elképesztő viselkedést, ami naponta ránk zúdul. Persze, hogy az ember a legszívesebben sírva-üvöltve szaladna hazáig, és ismételgetné: „hülyék, hülyék, hülyék” – infantilizálódnánk, kéjes bosszút esküdnénk és válogatott csúnya szavakat kiabálnánk; de mégiscsak felnőtt emberek vagyunk, ennél talán többre vagyunk képesek.
Egy közösségi oldalon figyelmeztetett valaki a minap, hogy a hülyézés nemcsak terméketlen, de nagyon is pontatlan. A kultúráért felelős államtitkárról, L. Simon Lászlóról volt szó; „nem hülye… de hülye” – írta ismerősöm, és – azt hiszem – sikerült megértenem valamit. Egyrészt azt, hogy ezek a minősítgetések elégtelenek és árnyalatlanok, másrészt azt, hogy a hülyeségnek számtalan szintje és fokozata van. L. Simon például rendkívüli intelligenciával használja ki, hogy számtalan pozíciója volt egyidejűleg (részben van is, biztosan lesz is), így a kormány, minisztérium, államtitkárság, NKA, Országgyűlés és bizottságai, frakció, és még ki tudja hány grémium labirintusában szabad szemmel alig követhetően cikázik, ha a döntéshozatalról vagy a felelősségről kérdezik. Ráadásul tudja, miről beszél – ismerethiánnyal nem küzd, felkészült és nem műveletlen. Ha hülye, akkor nem így, nem ezért.
Mindez másként van a Fővárosi Közgyűlés döntéshozóinál, akik nem átallották átnevezni Gelléri Andor Endre és Tersánszky Józsi Jenő utcáit (s amely eseményről minden fontosat leírt Vári György). Őket lehet egyszerűen hülyéknek nevezni, a szívemhez közel is állna ez a megfogalmazás – de másként is próbálkozhatunk: minthogy az élet más területein bizonyára magas intellektuális színvonalról tesznek tanúbizonyságot, így hívhatjuk őket műveletlennek (nyilvánvalóan nem ismerik a két szerzőt [sem]); ugyanakkor a helyzet ennél még rosszabb, ugyanis ha nem várhatjuk is el minden közgyűlési képviselőtől, hogy valamelyest tájékozott legyen hazája szépirodalmát illetően (ugyan már!), azért utasíthatja valamelyik asszisztensét, hogy telefonáljon már oda egy irodalommal foglalkozó közintézménybe (múzeum, könyvtár) tájékozódás végett.
És hát Rogán Antal… most intézzük el egyszerűen azzal, hogy „hülye”? Hát mégiscsak a parlament legnagyobb frakcióját meg egy központi budapesti kerületet vezet, hülye nem lehet. Az, hogy egy köztéri szoborra, ami a múlt század elejét van hivatva megidézni, ráíratja egy mai bulvárlap nevét… hát, ezt nem érdemes azzal elintézni, hogy hülyeség. Talán az elemi ízlés hiányáról, a művészi alkotás (és a művész) iránti tökéletes érzéketlenségről beszélhetnénk – hagyjuk a hülyézést.
A hét elképesztő hülyesége volt Kerényi Imre „Nemzeti Könyvtár”-indítása. Nagyon szívesen mondanám, hogy Kerényinek (is) elment az esze, de hát már csaknem egy éve felhívta magára a figyelmet festményrendeléseivel és -elemzésével (amiről volt szerencsém itt beszámolni), hogy ne is menjünk távolabbra vissza. Az ő esetében korántsem szimpla ismerethiányról vagy az összefüggések átlátásának képtelenségéről van szó. Nem „hülyeség”.
E sorok írója foglalkozott valamennyit a kánon problémáival, ezért meri állítani, hogy igen bonyolult, történetileg és társadalmanként erősen és folytonosan változó jelenségről van szó; nem azt mondom én, hogy nem érdemes beszélni róla, ahogyan a klímaváltozásról, a helyes táplálkozásról vagy akár a Higgs-bozonról is eszmét cserélünk olykor. De tudjuk, tudnunk kell, hogy nem könnyen megválaszolható és szakértelmet igénylő kérdések ezek, amelyeket sem hatalmi szóval, sem ideológiai hivatkozásokkal, sem baráti kedélyeskedéssel nem lehet eldönteni. Kerényi hülyesége tehát nem (vagy esetleg: nem csak) abban áll, hogy felkészületlen a kánonra vonatkozó elméleti és történelmi tudást illetően; azt sem merném mondani, hogy műveletlen volna (mindenkinek vannak fehér foltjai, mi tagadás); hanem hogy teljes magabiztossággal nyilatkozik meg egy bonyolult kérdésben, rossz kiindulópontot és gyanús érvelést használva.
(Ahogyan írtam ezt a kis jegyzetet, egy sor további „hülyeség” került a szemem elé – itt van például egy remek kis írás, amely a hozzá nem értés igen magas fokát elemzi; vagy egy másik, amely egy páratlanul mulatságos szerző agymenését boncolgatja – most, hely híján, mégis kénytelen vagyok felfüggeszteni a további analízist; írhatnám folyamatosan, mindennap…)
