Phyllida Lloyd rendezését szinte nézhetetlenné teszi olthatatlan vonzódása a giccshez. A filmidő jó részében egy kvázi-kisnyugdíjas motyorgását-totyorgását kell követnünk, akinek bensőjében az emlékek vívják egyenlőtlen küzdelmüket az Alzheimer-kórral. A kór (vagy a kor) hivatott arra, hogy elvigye a balhét a forgatókönyvíró helyett, aki egy Wikipédia-szócikk rövidített, leegyszerűsített és gyatrán dramatizált változatát bocsátotta a produkció rendelkezésére. Meryl Streepről tudjuk, hogy bármit eljátszik, a celofánból kivágott figuráknak is képes harmadik dimenziót adni, de ezt az anyagot még ő sem menthette meg. A minden szempontból gyengélkedő Maggie oldalán így végre szárnyat bonthatott a sokat gúnyolt férj, aki meleg szívű, jó humorú társként villog a vásznon Jim Broadbent megformálásában.
Kevés történelmi alak van, aki annyira nyáltaszító lenne, mint a Vaslady – a ruszkik nevezték el így, róluk tudjuk, hogy nemcsak értik az erő nyelvét, de szeretik is. Margaret Thatchert számos erénye közül a korlátoltságból merítkező magabiztosság tette felettébb alkalmassá a vezetésre, s ezt fejelte meg józan paraszti (vagy ez esetben szatócslányi) ésszel és azzal a politikus alfajban egyedülállónak mondható vonással, hogy jól tűrte a népszerűtlenséget. Klasszikus liberális beütésekkel (a homoszexualitás dekriminalizálása, a válás megkönnyítése) színezett konzervativizmusa (támogatta a halálbüntetést és a vesszőzést) jobboldali gazdaságpolitikával párosult: szabadpiac, privatizáció, olcsó, nem beavatkozó, az újraelosztásban visszafogott állam, teljesítményre sarkalló alacsony jövedelmi adó, az egyéni felelősséget ösztönző, ezért mindenki által fizetendő helyi adó – utóbbi ellen tömegek tüntettek. Hírhedt keménységgel verte le a szakszervezeteket, és nem engedett az IRA terrorjának. A Falkland-szigeteken megnyert háború a honi szigeteken operettként került színre, és elsöprő sikere nyomán 83-ban újraválasztották a gyűlölt-imádott Maggie-t. Több mint tizenegy évig lakott egyhuzamban a Downing Streeten, túlszárnyalva példaképét, Churchillt.
Pályafutása bővelkedett rekordokban és legekben. Ő volt Nagy-Britannia első női miniszterelnöke, és az ember nem győz rácsodálkozni, hogy az ilyen rácsodálkozásokat újra meg újra el lehet játszani, még abban az országban is, amelynek máig legfényesebb korszakát egy királynő – minden idők egyik, ha nem a legnagyobb uralkodója – alatt élte, ugyanazon a trónon egy másik nő 63 évig kormányzott egy világbirodalmat… De hagyjuk is.
Az igazi kérdés az, hogy akik egy válságverte korszakban megfilmesítik egy kiemelkedően sikeres politikai vezető életét, aki nevet adott a thatcherizmusnak, miért nem érzik szükségét annak, hogy legalább megpróbáljanak gondolni valamit a jó kormányzás mibenlétéről. A Vaslady alkotói mintha abban látnák a címszereplő megörökítésre leginkább érdemes vonását, hogy milyen öreg és még mindig él. Nyilván A király beszédének sikerét vették célba, így Maggie-nek is át kellett esnie egy imázsváltással kísért beszédkurzuson, ami az idétlenségben tobzódó film legidétlenebb jelenete.
A Budapest Film bemutatója
