Magyar Narancs: Mi volt a 40 Labor?
Szilágyi Kornél: Egy alkotócsoport, ami zenéléssel, majd filmkészítéssel is foglalkozott. Vannak rövidfilmjeink, amiket ketten csináltunk a Nándival (Hevesi Nándor - a szerk.) mint Igor és Ivan Buharov, és vannak olyan filmek, mint például az első két játékfilmünk, A program és A másik ember iránti féltés diadala, amit négyen rendeztünk. Nyolc éve csináltuk az utolsó közös játékfilmünket, utána volt egy kis mélyzuhanás, szanaszéjjel mentek az emberek, de bennünk volt egy olyan igény Nándival, hogy ketten is csináljunk játékfilmet. Én egyébként az írást élveztem leginkább ebben a négyemberes történetben, mert négyen írni baromi jó. Igazándiból ez egy baráti közösség volt, ami akár a kocsmában, akár a könyvtárban, szóval bárhol leülhetett ötletelni.
Horváth László: A 40 Labor már nincs, átalakult, az egyik feléből lett a Pop Ivan nevű zenekar.
SZK: A Pop Ivanból pedig a Chakra Hacker valahogy.
MN: Hogyan lehet négyen rendezni?
SZK: Sok vitával. Felosztottuk a filmet, mindenki a rá jutó részt rendezte. Úgy gondoltuk, akkor demokratikus a dolog, ha mindenki mindenből kiveszi a részét. De ebbe a mindenbe bele lehet érteni a gyártásvezetést vagy a szervezést is. Mivel elég underground és outside, ahogy kezdtük, és semmiféle filmes előképzettségünk nem volt, mindent teljesen manufakturális módon mi magunk csináltunk. Az első filmünknél, A programnál történt, hogy elkezdtünk forgatni, és hát nyilván már egy hosszú filmet szerettünk volna, de láttuk, hogy nincs rá lehetőségünk, hogy csak magánerőből egy ilyet létrehozzunk. Akkor kerestük meg a Durst Gyurit (Györgyöt, a film leendő producerét - a szerk.), akivel egyszer egy Mediawave éjszakai forgatagában találkoztam. Május elseje épp egybeesett anyák napjával, és akkor én mindenkitől megkérdeztem, hogy "anyák napja van, felköszöntötted már anyukádat?" Így akadtam bele a Durstba, akiről azt sem tudtam, kicsoda.
MN: És ő felköszöntötte az anyukáját?
SZK: Erre már nem emlékszem, de adott két névjegykártyát, hogy látta a filmjeinket, én meg csak néztem, hogy ki ez a fickó. Aztán mondtuk neki, hogy van egy tervünk, ő meg mondta, hogy írjuk le. Odaadtunk neki két A/4-es oldalnyi szöveget, és akkor ő, 1997-ben vagyunk, adott 500 ezer forintot. Így kezdtünk el filmeket gyártani, de totál céhes vagy manufakturális alapon.
MN: Mit fed ez a céhes filmkészítés?
SZK: Azt, hogy az elejétől a végéig mi csinálunk mindent. Ahogy a Lassú tükörnél például a forgalmazást is. Most például nekem kellett a Filmlaborból elhozni a kópiákat. Van, amire magától ráérez az ember, van, ami meg nem sikerül olyan jól.
MN: Mi az, amire rá lehet így érezni, és mi az, ami miatt még mindig kívülállók vagytok?
HL: Végül is olyan történeteket fogalmaznak meg ezek a filmek, amiket elég ritkán használnak a filmesek. Szerencsétlen, kicsit furcsa hangulatokat, amiknek egyfajta kollázsai a mi filmjeink. Többnyire nem egy konkrét esemény vagy ötlet ihlette a filmeket, amire, mint általában a forgatókönyvekben, szépen felépítgetik a történetet, és akkor ebből lesz egy szép egész. Itt teljesen széteső történetek, illetve egymástól teljesen eltérő karakterek találkoznak. Tulajdonképpen több rövidfilm összekapcsolódása hoz létre egy egészet.
MN: A Lassú tükörben azonban a te saját történeted elég erőteljesen benne van.
HL: Kornél ötlete volt, hogy ez legyen benne. Miután lebénultam, és hallottam, hogy Kornélék meg szeretnék csinálni a Lassú tükröt, én megint valami megcsinált jellemre gondoltam, egy kitalált karakterre, amit el kell játszani. De végül is így, hogy némi minimális fikcióval magamat játszom, ez egy érdekes ellenpontja lett a filmnek.
MN: Sokszor vicceltetek azzal, hogy a filmjeitek gyógyítanak, vagy legalábbis ártani nem ártanak. Ha úgy tetszik, itt most leköröztétek az orvostudományt, hiszen a film végén az üres kerekes szék, amiben egy körsvenkkel korábban még Laci ült, azt is sugallhatja, hogy a főszereplő felkelt, és távozott.
SZK: Amikor először pályáztunk ezzel a tervvel, még egyáltalán nem erről volt szó. Egy teljesen más sztorival pályáztunk a Mozgókép Alapítványnál, s kaptunk is 30 millió forintot, de 70-80 millió közt volt a költségvetésünk, mert 35 mm-es filmre szerettünk volna forgatni. Akkoriban az volt, hogy ha a következő évben is pályázol, talán megint kapsz valamennyit, és akkor összeáll a költségvetés. Itt most persze az olyan, idézőjeles művészfilmekről beszélek, amit csak az állam támogatásával tudsz megcsinálni. Több pénzt viszont nem kaptunk, így vártunk egy évet, de aztán el kellett dönteni, hogy vagy elveszik ez a pénz, mert ha nem használod fel bizonyos ideig, akkor elosztják más célra, vagy pedig ennyi pénzből próbálod megcsinálni. És akkor azt mondtuk, hogy megcsináljuk, de közben a Laci lebénult. És akkor még volt két hónapunk, hogy adjuk le a szerződéskötéshez a forgatókönyvet. És akkor átírtuk. Amikor a Laci leült, egy csomó helyen voltunk vele, különböző lámáknál, orvosoknál, különféle gyógyítókkal és segítő emberekkel találkoztunk, és akkor arra gondoltunk, hogy végül talán a film is segíthet, persze átvitt értelemben. Úgy gondoltuk, hogy ahogyan ő teljesen érthetetlen okokból húsz perc alatt lebénult, ennek majd így is kell visszafordulnia, így kell felállnia. Persze ez már egy kis belemagyarázás, de például az első játékfilmünkben Lacit leszúrják a végén. Õ az egyik főszereplő, akit egy Munkácsy-díjas festő hasba szúr. És ahol hasba szúrta, onnantól van most lebénulva.
HL: Az első filmben meghalok, a második filmben eltűnök, és a harmadik filmben is eltűnök. Valahogy ez lett rám kiosztva.
SZK: A Lassú tükör előtt már csináltunk egy rövidfilmet, ez volt az Egyvezérszavas védelem, és már arra azt mondtuk, hogy ez egy gyógyító film, és alternatív gyógymódként gyógyszertárakban szeretnénk forgalmazni. Persze alapvetően nem gyógyító céllal készítettük, de akár azt is gondolhatjuk, hogy erre is jó. Nyilván nagyon sokat beszélgetünk, vitatkozunk a Lacival, a Laciról, és van egy olyan álláspont, ami szerint ez egy ilyen tudati besokkolás miatt történt, bár ennek ellentmondanak a leletek.
HL: Tény, hogy amikor leültem, nagyon ramaty lelkiállapotban voltam. Furcsa mágiája a dolognak - ugye, azóta sem tudják, hogy mi váltotta ezt ki, egyszerűen lett oda egy gerincvelő-sérülés -, hogy épp előtte gondolkodtam azon, hogy ha lebénulnék, biztosan nem szórnám szét a figyelmemet ennyi mindenre, hanem mondjuk csak zenélnék. Rá két hétre lebénultam. Ezek persze csak ilyen játékok, hogy a tudat mennyire befolyásolja az ilyen dolgokat.
MN: 10 órányi anyagot forgattatok, amiből végül 86 percet hagytatok meg. Talán a játékidő az egyetlen hagyományos vonása a Lassú tükörnek.
SZK: Hát ez az, ami még egy nézhető forma. Szerintem a mi filmjeink sokkal hosszabbnak tűnnek a tényleges hosszuknál. Itt már nem nagyon lehet tovább menni. Ez a harmadik film ráadásul hozzánk képest is egy kicsit szomorúra és líraira sikeredett.
MN: Ebből a 10 órányi anyagból kijöhetett volna egy másik film is?
SZK: Ezen mi is gondolkoztunk. Vannak olyan részek, amelyek még valamilyen formában elő fognak kerülni. Az olyan típusú filmeknél, amiket mint 40 Labor vagy mint Buharovok csináltunk, a vágás a legkritikusabb gyártási rész. Ennél a filmnél is, de már korábban is azt csináltuk, hogy egy szekrény ajtajára felragasztgattuk a jeleneteket, amik aztán félóránként helyet cseréltek. Egyfajta patchwork jött ki. Az első két filmnél 2 hétre volt vágószobánk, s már volt benne egy tábori ágy is, ha valaki már nagyon kidőlt. És ha mondjuk éjjel kettőig vágtál, majd hat körül felkeltél, azt láttad, hogy addigra a film teljesen megváltozott. A Lassú tükörnél is sok cserére került sor, de itt a vágási fázis is elég hosszú volt: majdnem háromnegyed év.
MN: Mennyi volt előre megírva a filmből?
SZK: Nagyjából a 60 százaléka. Mindig leírjuk a forgatókönyvben, hogy az improvizációnak és a szituációknak az ilyen típusú film készítésénél igen nagy szerepük van. Szeretünk nagy szabadságot adni a szereplőinknek. Csomószor előfordult, hogy este, amikor a világosítók, hangmérnökök leszereltek, és ott maradtunk sörözgetni, a szereplők, akik egyszerű, hétköznapi emberek, elkezdtek sztorizgatni, és abból 1-2 nap múlva bekerült valami a filmbe.
MN: Hogyan válogattok?
SZK: Például a szerelmespár és a kolléga, akik a film első negyven percében szerepelnek, hajdúnánási kult arcok, jól ismeri őket az egész város. Olyan jól szerepeltek a Másik emberben, hogy úgy gondoltuk, kéne velük tovább is dolgozni.
MN: Hány profi színész szerepel a Lassú tükörben?
SZK: Egy, Thúróczy Szabolcs. Tartjuk ezt a számot, az előzőben Madaras József volt az egyetlen profi. Szerintem Szabi eleinte zavarban is volt egy picit, hogy mi megy itt. Hirtelen kellett beugrania, általában próbákról jött le vidékre forgatni. Kérdezte is, hogy milyen jók ezek az emberek, hol játszanak? Mi meg mondtuk, hogy hát sehol, semmit.
Nyolcas István: Az a csodálatos ebben, hogy sokszor az amatőr szereplőink elkezdték élni a szerepüket. Forgatáson kívül is ugyanazt a szerepet hozták.
MN: A független vagy amatőr filmes skatulya fedi azt, amit csináltok?
SZK: Hát az amatőrt, azt lehet tök jó értelemben is venni, ha például a naivval felelteted meg. Az amatőr sokszor sokkal jobb, mint a profi.
NYI: Azt a fajta szabadságot, amit akkor megéltünk, én azóta sem tapasztaltam. Én ugye a Másik emberben dolgoztam utoljára együtt a Buharovokkal. Teljesen szabadon alkothattunk, nem volt semmilyen financiális kényszerítő erő, nem kellett határidőket betartani, nem voltak alkotásidegen szempontok...
MN: Lassan azért jelentkeztek ilyen alkotásidegen szempontok?
SZK: Nem igazán.
NYI: A srácok kerülik, de én azért is hoztam ezt fel, mert egy idő óta valamilyen szinten ebből élek, főleg rajzfilmeket készítek, de itt már nem annyira az alkotásról szólnak a dolgok. Egzisztenciális szempontok miatt léptem ki, dolgoznom kellett, de olyan szakmát kerestem magamnak, amit egyébként is szeretek csinálni.
MN: Amatőr filmesként meg lehet élni?
SZK: Nem. Dolgozom néha operatőrként, vágok, és egy alapítványnál vagyok mint dokumentátor. Hát így. Albérletben élek, nyilván lehetne jobban is, de ez egy ilyen választás.
MN: Elkészült a Lassú tükör, szerepelt a filmszemlén, de nem találtatok forgalmazót. Erre a fordulatra számítottatok?
SZK: Legalábbis gyanús volt. Az utóbbi két-három évben, ha megnézed a tendenciát, nincs a magyar szerzői filmen néző, bukik mindegyik.
HL: Szokás szerint külföldön nagyobb az elfogadás vagy az aktivitás az ilyen filmek iránt. Nemrég például Brüsszelben járt a Lassú tükör...
SZK: Az egy nagyon jó fesztivál volt, de ettől még ott sem jobb a helyzet. Most az egész moziforgalmazás nagy gázban van, onnantól, hogy csak klikkelsz egyet és letölthetsz bármit, miért menjen el ezer forintért az ember egy magyar filmre?
MN: Ti fent vagytok a neten?
SZK: A YouTube-on fent vannak a kisfilmjeink.
MN: Azért elég sok fesztiválra hívják a filmjeiteket.
SZK: Az Egyvezérszavas védelemmel történt, hogy egy magyar származású kanadai producer jóvoltából bejárta a világot, nagyon sok fesztiválon megfordult, de igazándiból ami Magyarországon a médiában megjelenik, az már fel van fújva. Az, hogy most volt egy fesztiválon, olyan sok mindent azért nem jelent, megnézte még 50-100 ember. Nem igazán ér el nézőt, de ahogy tálalva van, jól hangzik. Meg beírhatod a következő pályázatodba. Mi is beírunk mindent.
MN: Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni: hogyan lett Szilágyi Kornél és Hevesi Nándi Igor és Ivan Buharov?
SZK: Viccnek indult. A Mediawave fesztiválon voltunk a Nándival valamikor '92-93 tájékán, és láttuk, hogy az orosz filmek sorra nyernek. A következő évben, amikor megcsináltuk az első rövidfilmünket, nagyon be akartunk kerülni erre a fesztiválra, mert nagyon jól éreztük magunkat. És akkor úgy döntöttünk, hogy az oroszoktól adjuk fel, és így biztosan be fog majd jutni. Meg még rázenéltünk és rábeszéltünk oroszul. De közben persze benne van az is, hogy a múlt század eleji orosz avantgárd azért bejött, meg akkoriban mentek ki az oroszok, és mindenki utálta őket, úgyhogy volt egy ilyen polgárpukkasztás is az egészben. És akkor ez ott rajtunk maradt.
