Már csak kétszer rosszabb

Komoly kincstári optimizmusra vall, hogy a kormány egyenlőségjelet tesz a szegénység csökkenése és a középosztály bővülése közé.

„600 ezerrel több ember van biztonságban, a biztos középosztályban. Ők már nincsenek kitéve a lecsúszás veszélyének” – jelentette be kitörő lelkesedéssel Rétvári Bence egy decemberi konferencián. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) parlamenti államtitkára a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) november végén közzétett, 2014-re vonatkozó, A háztartások életszínvonala kiadványára hivatkozott. Tette ezt annak ellenére, hogy a KSH világosan leszögezi: „Az elmúlt nyolc év legszembetűnőbb változása a középréteg súlyának jelentős csökkenése.” A folyamat „az egyes társadalmi csoportok növekvő polarizációját jelzi, összhangban az egyenlőtlenségek alakulásával”.

Középosztály?

Fotó: Németh Dániel

 

Mi magyarázza az orbitális államtitkári tévedést és a látszólag áthidalhatatlan ellentmondást?

Nélkülözési hullámvasút

Rétvári a 600 ezer feltörekvővel a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés által veszélyeztetettek körének két év alatt végbement csökkenésére célzott. És valóban, a KSH szerint 2012-ről 2013-ra 241 ezer fővel, 2013-ról 2014-re további 359 ezer fővel csökkent a leszakadók csoportja, összlakosságon belüli arányuk 34,8 százalékról 28,2 százalékra mérséklődött. „Lehet vitatkozni százezer emberen, fél vagy egy százalékpontnyi csökkenésen, de kétségtelen tény, hogy számottevő javulás történt” – mondja lapunknak Molnár György, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének kutatója. Vita alatt arra utal, hogy eltérések vannak a KSH által publikált és az EU statisztikai hivatalában, az Eurostatban közölt adatok között. A különbséget a KSH azzal magyarázza, hogy az Eurostat még nem veszi figyelembe a 2011-es népszámlálás összlakossági adatait, de Molnár szerint nehezen érthető, hogy a súlyrendszernek ez a pontbeli változtatása hogyan eredményezhet hul­lámzó eltéréseket.

A szegénység vagy társadalmi kirekesztődés veszélyét mérő mutató (At Risk of Poverty or Social Exclusion, AROPE) három dimenzióból áll. A relatív jövedelmi szegények a medián jövedelem (ha a jövedelem nagysága szerint sorba rendezzük Magyarország lakosságát, akkor a középen álló jövedelme) 60 százalékánál kevesebből élnek. 2014-ben ez a lakosság 14,9 százalékát jelentette, másként fogalmazva 1 450 000 fő élt a szegénységi küszöbnél, évi 844 ezer forintnál alacsonyabb jövedelemből. A súlyos anyagi depriváció azokat jellemzi, akikre kilenc deprivációs állítás közül (lásd keretes írásunkat) legalább négy igaz. Magyarországon – és általában a szegényebb uniós tagállamokban – a három AROPE-dimenzió közül a súlyos anyagi depriváció fedi le a legtágabb kört, ennek megfelelően az elmúlt két évben ez a mutató csökkent a legnagyobb mértékben, 27,8 százalékról 19,4 százalékra. Végezetül a nagyon alacsony munkaintenzitás-mutató azoknak a 0–59 éves személyeknek az arányát adja meg, akiknek a háztartásában az aktív korúak lehetséges munka­idejük legfeljebb ötödét töltik munkával. A nagyon alacsony munkaintenzitás értéke két év alatt 3,2 százalékponttal, 7,1 százalékra esett. Érdemes továbbá megem­líteni, hogy 2013-ról 2014-re 166 ezer fővel csökkent azon „mélyszegények” száma, akiket az AROPE mindhárom dimenziója érint, jóllehet egy évvel korábban még e réteg 18 ezres növekedését mérték a statisztikusok.

Ha az elmúlt két évben látszik is a szegénység csökkenése, semmi nem utal arra, hogy az AROPE-körből kikerült emberek a középosztályhoz csatlakoztak volna. A középső jövedelmi ötöd összjövedelemből való részesedése lényegében stagnált 2012 és 2014 között, a KSH által kialakított „középosztály” kategóriába tartozók száma pedig több mint két százalékponttal csökkent. Még egyértelműbb a helyzet, ha a gazdasági válság előtti szinthez viszonyítunk: a 2008-as 39,1 százalékról 2014-re 33,2 százalékra csökkent a középrétegek aránya, ezzel párhuzamosan a felső és felső közép-, illetve alsó osztályok bővültek valamelyest. Erre mondja Lakner Zoltán szociálpolitikus, politológus, hogy „a kormány nem a hagyományos, a jóléti állam felől értelmezett középosztályt, hanem a politikailag aktív és az újraelosztásból jelentősen kedvezményezett felső középosztályt erősíti”. Még a stabil, kiegyensúlyozott megélhetést is aligha garantálja, ha valaki egy kicsivel a havi 70 ezer forintos szegénységi küszöb fölé kerül, azt pedig meg sem próbálta bizonyítani Rétvári Bence, hogy a „feltörekvő” rétegek rendelkeznek a középosztályosodás kulturális, politikai, társadalmi, életformabeli jellemzőivel. Molnár György arra hívja fel figyelmünket, hogy a Rétvári által a középosztályba sorolt 600 ezer fő jelentős része továbbra is nélkülözésben él (azaz, ha a kilenc deprivációs tényezőből négy nem is, de három még érinti őket), arra pedig egyelőre semmi nem mutat, hogy a változások tartós tendenciát jeleznének.

Középosztály.

Fotó: Németh Dániel

 

Sőt, ha a szegénységi adatokat a válság előtti szinthez viszonyítjuk, akkor egy nagyon jelentős romlás utáni korrekciónak tűnik a mostani javulás. Az Eurostat adatbázisa szerint 2007-ben ugyanúgy 28,2 százalék volt a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés által fenyegetettek aránya, mint 2014-ben. 2012-ig a válság, a szocialista kormányok megszorításai és a második Orbán-kormány szociálpolitikájának hatására több mint 6,5 százalékponttal emelkedett a mutató, az elmúlt két évben ez tért vissza a kiinduló szintre. A KSH jelentéséből az is kiderül, hogy a legszegényebbek helyzete továbbra is elmarad a 2007–2008-as állapottól, az alsó jövedelmi ötödök összjövedelemből való részesedése csökkent, a legalsó jövedelmi osztályba soroltak aránya pedig nagyjából 3 százalékponttal nőtt. A munkanélküliek és az „egyszülős” háztartások pozíciója még 2013-ról 2014-re sem javult, ahogy érdemben nem csökkentek a településtípusok és a régiók közötti egyenlőtlenségek sem. A leszakadó rétegek felzárkózásának elmaradása az uniós források nem eléggé célzott felhasználására is rámutat.

Kiigazítás

Molnár György szerint a szegénység 2014-ben mért csökkenése mögötti legfontosabb tényező az 5 százalékos reáljövedelem-emelkedés volt. A válság utáni növekedésnek ez a természetes folyamata a legszegényebbeket jórészt a közmunkán keresztül érte el, 2014-ben – talán a választási évnek is köszönhetően – jelentősen megnőtt a közfoglalkoztatásba bevontak száma, és a közfoglalkoztatás átlagos időtartama is. A KSH-adatok szerint 2013-ban havonta átlagosan 115 ezer, 2014-ben már 160 ezer ember vett részt a közmunkában, ráadásul egyre többen teljes munkaidőben. A közfoglalkoztatás egyrészt közvetlenül csökkenti a nagyon alacsony munkaintenzitás-mutatót, másrészt a munkanélküli-segélynél több mint kétszer magasabb munkabér révén közvetve a relatív jövedelmi szegénységet és a súlyos anyagi deprivációs mérőszámot is pozitív irányba mozdíthatja el. Mivel a közfoglalkozta­tási bér munkajövedelemnek számít, a KSH-jelentésben a munkajövedelem/társadalmi jövedelem arányszámra is kedvező hatást gyakorol, ugyanakkor a minimálbérnél alacsonyabb összege következtében növeli a dolgozói szegénységet (2013-ról 2014-re 2,6 százalékponttal).

További probléma a közmunkával, hogy jelentősen csökkenti az elsődleges munkaerőpiacon történő elhelyezkedés esélyét. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter decemberben úgy nyilatkozott, a programba bekerülők 12-13 százaléka talál magának „rendes állást”. Molnár György szerint a valós arányszám ennél alacsonyabb lehet, ha számításba vesszük, hogy a közalkalmazottak egy részét időszakosan közmunkásként foglalkoztatják, majd visszaveszik. „Mivel közmunkára négyszer-ötször nagyobb az esély, mint a munkaerőpiacon való elhelyezkedésre, a közmunkás akkor cselekszik racionálisan, ha nem munkát keres, hanem a közmunkát elosztókkal próbál jó kapcsolatot kialakítani. Ráadásul a közfoglalkoztatása alatt nincs ideje, egyébként pedig az alacsony segély miatt nincs lehetősége állásinterjúkra járni” – magyarázza az önmagát erősítő és a hosszú távú gazdasági növekedést is veszélyeztető folyamatot a közgazdász.

Lakner Zoltán szerint a közmunka kiterjesztése mellett a rezsicsökkentésnek és a devizahitelek konszolidálásának lehetett némi szegénységcsökkentő hatása, annak ellenére, hogy ezek az intézkedések több megtakarítást hoztak a tehetősebbeknek, és a mélyszegénységben élőket jellemzően el sem érték (a tűzifa ára például emelkedett). 2014-ben a kormány némileg bővítette a családi adókedvezmény igénybevételi lehetőségeit is. A kedvezményt már nemcsak a személyi jövedelem­adóból, hanem a társadalombiztosítási járulékokból is le lehet vonni, így az alacsonyabb jövedelmű családok a támogatás nagyobb részét tudják igénybe venni. Kisebb, a szegényeknek is kedvező kiigazítások tehát történtek, a negatív vagy perverz újraelosztásnak nevezett alapfilozófián azonban aligha változtat az Orbán-kormány: 2014-ben is több társadalmi jövedelem jutott a felül lévőknek, mint a leszakadóknak (a nyugdíjak levonása után is).

Az egyenlőtlenségek hosszabb távú alakulását jelzi, hogy míg 2005-ben a felső jövedelmi tizedbe tartozók egy főre jutó átlagjövedelme 5,9-szerese volt az alsó jövedelmi tizedbe tartozókénak, 2013-ra ez az arány 8,5-szeresre növekedett. 2008 és 2009 között elsősorban a válság hatásai érvényesültek, 2010 közepétől viszont döntő szerepük volt a kormány társadalompolitikai intézkedéseinek: az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése, az adó­jó­váírás eltörlése, a munkanélküli-segély összegének és folyósítási időtartamának csökkentése, a családi pótlék, a gyes és a minimálnyugdíj befagyasztása a társadalmi olló drasztikus szétnyílását eredményezte. Hogy nem csak a válság hatásairól van szó, az a nemzetközi összehasonlításból látszik. A súlyos anyagi deprivá­cióban élők aránya 2007-ben 17,9 százalék volt Magyarországon, ez ment fel 2012-ig 26,8 százalékra. Ugyanezen időszak alatt Lengyelországban 17,7 százalékról 11,9 százalékra csökkent az arányszám, Csehországban és Szlovákiában pedig stagnált vagy kismértékben csökkent az eleve jóval kedvezőbb szintről induló mutató. Ezt a maga által teremtett romló tendenciát próbálta az elmúlt egy-két évben némileg enyhíteni a kormány. „Most meg döngetjük a mellünket, hogy már csak kétszer rosszabb helyzetben vagyunk, mint visegrádi versenytársaink” – értékeli az adatokat Molnár György.

Kozmetikázás

A javuló szegénységi adatokról szóló hírek a közvéleményben könnyen összekapcsolódhattak a létminimum számításának átdolgozásával. A valóságban azonban nincs ilyen összefüggés, a létminimum alatt élők aránya és az AROPE mutató különböző dolgokat mér. Továbbá a létminimum átdolgozása még folyamatban van, az új módszer alapján számított adatok idén tavasszal–nyáron jelenhetnek meg. A zavart az okozta, hogy a KSH elég szerencsétlen módon egy napon adta ki a létminimum-számítás megújításáról és a háztartások életszínvonaláról szóló közleményét, így a média is szinte egyszerre idézte azokat.

Azt már júniusban eldöntötte a hivatal, hogy a jelenlegi módszertan alapján többé nem tesz közzé létminimumra vonatkozó adatokat, ehelyett új mutató kidolgozásába kezd (lásd: Trükk a szegénység ellen, Magyar Narancs, 2015. július 30.). A lépést élesen bírálták a szakszervezetek és a szegénységgel foglalkozó kutatók, szerintük a létminimumot – mint abszolút szegénységi küszöböt – nagyon jól lehetett használni a magyar társadalom életkörülményeinek leírására. Erre utal, hogy a létminimum értéke viszonylag jól egybecsengett a lakosság által a nagyon szerény megélhetéshez elégségesnek tartott jövedelemmel. A létminimum számításához a KSH először meghatározott egy, az egészséges táplálkozáshoz szükséges élelmiszerkosarat, majd megnézte, hogy a kosár értékének környékén fogyasztó háztartások átlagosan mennyit költenek élelmiszeren kívüli kiadá­saikra. 2014-ben egy egyszemélyes háztartás létminimuma 87 351 forint volt, két felnőtt két gyerekkel 253 318 forintból tudott kijönni. Bár a KSH nem közli, hogy a háztartások hány százaléka él létminimum alatt, a téma kutatói az elmúlt években rendre 40 százalék körüli eredményre jutottak. A létminimum alatt élők száma tehát jócskán meghaladta a relatív jövedelmi szegényekét, és valamelyest az AROPE teljes értékét is.

A KSH szerint elsősorban a létminimum elnevezése jelentett problémát: a fogalom a közvéleményben a mélyszegénységgel kapcsolódott össze, holott inkább a tisztes megélhetés szintjét mutatja. A hivatal megkérdőjelezte a létminimumadatok szakpolitikai relevanciáját is. November végi kiadványukban két lehet­séges helyettesítő mutatót ismertetnek. Az „amerikai modell” meghagyná a jelenlegi élelmiszerkosarat, de az úgynevezett OECD2 ekvivalenciaskála alkalmazásával megváltoztatná a háztartás tagjainak súlyozását, így a két felnőttből és két gyerekből álló háztartásra mindössze a kosár 2,1-szerese jutna (szemben a jelenleg használt 2,9-es szorzóval). Az élelmiszerkosárból a teljes létminimumra következtetésnél az új módszer nem az élelmiszer-normatíva környékén fogyasztók, hanem a szegénység vagy a társadalmi kirekesztettség által veszélyeztetettek, tehát a legszegényebbek átlagfogyasztásából indulna ki. A „policyorientált modell” a kiinduló élelmiszermennyiséget csökkentené (2300-ról 1800 kcal-ra), és szintén az OECD2 skálával súlyozna.

Havasi Évának, a KSH nyugalmazott statisztikai főtanácsadójának a Kettős Mérce blogon közzétett számításai szerint az egyfős háztartások 87 ezres létminimuma az amerikai modellben 76, a policyorientált verzióban 86 ezer forintra csökkenne. Igazán rosszul a gyerekes háztartások járhatnak, a négyszemélyes háztartás jelenleg 253 ezres létminimumát a vázolt modellek 160 és 180 ezer forintra szállítanák le. A KSH saját kiadványa szerint a 2014-ben létminimum alatt élők aránya az első modellben 17,9, a másodikban 24,4 százalék lett volna, szemben a jelenlegi számítás szerinti nagyjából 40 százalékkal. Az eltérés oka, hogy a magyar háztartások és különösen a szegények helyzetét a valóságosnál jobbnak mutatja az OECD2 súlyozás, Molnár György szerint azért, mert körükben alacsony a személyek számától nem függő, fix kiadások aránya (például jellemzően nincs autójuk). Az elérhető szakértői számítások szerint a szegényeknél nem lenne szabad ilyen meredeken csökkenő skálát alkalmazni, mivel ez a módszertani váltás akár meg is felezheti a létminimum alatt élő nagycsaládosok számát, indokolatlanul kedvező képet festve például a gyermekszegénységről.

A depriváció tényezői

Az uniós módszertan szerint súlyos anyagi deprivációban az a személy él, akinek háztartására az alábbi kilenc állítás közül legalább négy igaz. A deprivált háztartásokra a kilenc állításból legalább három vonatkozik.

1. Hiteltörlesztéssel vagy lakással kapcsolatos fizetési hátraléka van.

2. Nem tudja megfelelően fűteni lakását.

3. Nincs fedezete egyszeri váratlan, nagyobb összegű ki­adásra.

4. Nem tud legalább kétnaponta húst, halat vagy azzal egyenértékű tápanyagot fogyasztani.

5. Nincs lehetősége évi egyhetes, nem otthon töltött üdülésre.

6. Anyagi okból nem rendelkezik személygépkocsival.

7. Anyagi okból nem rendelkezik mosógéppel.

8. Anyagi okból nem rendelkezik színes televízióval.

9. Anyagi okból nem rendelkezik telefonnal.