Vasárnap, 7-én a pécsi sétálóutcán Lengyel Anna dramaturggal kérdezgettük a POSZT résztvevőit: mennek-e szavazni? Kevesen mondtak igent.
Amúgy pedig eléggé rendben volt a legutóbbi, kilencedik POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) versenyprogramja, amelyet Janisch Attila válogatott össze. Nagy szerencse ez, mármint hogy rendben volt, a POSZT-é meg a miénk. Mert csöppnyi szükségszerűség sincsen benne (csak a "véletlenszerű" Janisch) - vagyis zéró garancia, hogy jövőre is így lesz.
A POSZT ugyanis egy masszív anakronizmuson nyugszik - mint annyi minden. Egyfelől: szeretik azt gondolni a szervezők meg mindenki más is, hogy az évad legjobb előadásai láthatók itt. Másfelől: a válogató egy bizonyos koncepció alapján nem színházi ember; vagyis a "legjobbak" az ő legjobbjai, mert az ízlés is szabad, akár a vélemény. E jegyben volt már néhány jókora lebőgés - most nem volt, ez benne a szerencse. Nem tudom, hogy Janisch Attila - vagy a jövő évi válogató, Fáy Miklós - hányadik volt azon a listán, amelyet a Színházi Társaság vezetősége nagyjából hasraütéssel állít össze; nem tudom, hányan nem vállalták a megtisztelő, ám igencsak megterhelő (170-180 előadás, szerte az országban, meg azon is túl) feladatot, amiért amúgy kétmillió forintos gázsi jár, amiből egymillió elvben a költségtérítésre van, de lehet belőle spórolni.
Amikor a "bepalizás" módszerével végre horogra kerül a válogató, mindenki úgy csinál, mintha ő lett volna az első és egyetlen alkalmas személy a célra. Nem fogom hosszan ragozni itt, hogyan is van ez másutt (kritikusok válogatnak, többnyire egynél több); azt sem, hányan és hányszor mondták-mondtuk el már ezt a POSZT szervezőinek (sokan és sokszor); és azt sem, hogy mi volt a válasz és az eredmény (butaság és semmi).
A POSZT-ot megalapozó anakronizmusnak része még a cél is - mi is a cél? Hogy összegyűljön a szakma dolgos és/vagy ráérő része, és örüljön egymásnak? Ez igencsak beleillik Jordán Tamásnak, a fesztivál ügyvezető igazgatójának idealisztikus-nosztalgikus közösségteremtő eszmerendszerébe, csak éppen ez idő tájt ez is anakronisztikus. Az idillnek, a "szeressük egymást, gyerekek"-nek szemernyi esélye vagy realitása sincsen mostanság - és nem ez a baj, ez nem baj, csak tény.
Nem jövök én most a nemzetköziséggel, a tágabb kontextussal, az erőteljesebb szakmai megalapozottsággal, a szakmailag fontos események kiemelésével, a cél meghatározásával - pedig mindre gondolok. Ennél többet tenni a tulajdonosoknak - Pécs városának és a minisztériumnak - kellene, amikor megmondják, mire adják a sok milliót. Azt ideszúrom még, hogy elmaradt Hiller István sajtótájékoztatója, amelyen bejelentette volna, hogy a színházi törvény végrehajtását kidolgozó-levezénylő előadó-művészeti tanácsnak kik lesznek a tagjai. Ha a lobbizások, meccsek, nyomulások, háttéralkuk véget érnek - azért maradt el, mert még folynak -, erre még visszatérünk.
Ha bárki azzal áltatta volna magát, hogy a politikát sikerül távol tartani a színháztól (micsoda marhaság, hisz mindvégig ott volt a színpadon), legkésőbb 7-én este be kellett ismernie, hogy ez nem fog menni. És bár a színházi szakma mint szavazótábor sokszínűvé vált, a magát nemzeti radikálisnak nevező fasiszta Jobbik egyelőre a peremen van, jelentsen ez bármit a Jobbikra, avagy a színházi szakmára nézvést. Ráült a döbbenet a népekre, s csak akkor szakadt föl egy megkönnyebbült sóhajtásban, amikor kedden este az AlkalMáté Trupp (Máté Gábor néhány éve végzett osztályának alkalmi együttese) a rövid életű és szép emlékezetű AKKU-ban bemutatott és Pécsett az off-programban szereplő Krízis-dalestjében már egy új, hiperaktuális Máthé Zsolt-dalszöveggel reagált a helyzetre: "míg te távol harcolsz, s Brüsszelt bűvölöd, / fellógatunk minden cigány, zsidó bűnözőt, / s ha az összes tolvaj geci nyereg alatt puhul, / minden lámpavas majd virágba borul", írja Krisztina című dalában. Adekvát válasz ez a helyzetre; természetesen nem azon a szinten, mint például a Mohácsi rendezte Istenítélet (lásd: Mégis magyar, Magyar Narancs, 2008. november 6.). Csakhogy amikor ez utóbbit ünnepelte a pécsi közönség a versenyprogramban, akkor a kérdés, vagyis ez a legújabb helyzet még nem mutatta magát, vasárnap előtti péntek lévén (a zsűri döntését, miszerint ez volt a legjobb előadás a POSZT-on - benne a legjobb női alakítás Herczeg Adrienné, a legjobb férfi-epizódalakítás Pál Andrásé, a legjobb díszlet Khell Zsolté, és Kovács Márton a zenéért még különdíjat is kapott -, nem a "helyzethez" való hozzászólásnak, hanem jelentéses szakmai döntésnek tekintem). Aztán a Zsótér rendezte A velencei kalmárra hétfőn már mindennek tudatában volt muszáj nagyot bólintani: a helyzet ugyan rémes, de már tudjuk a dolgunkat benne.
Mostan egy ideig még a politika fogja kavarni a színházi kártyákat: igazodások, szövetségek, állások és átállások következnek.
Azt máris rebesgetik-nyilatkozzák, hogy a jobboldali színházvezetőkből szervezett csoportosulás szakmai lapot fog indítani. Remek. Mostantól vajon a kritikusoknak is különféle dobogókra kell majd felállniuk hitvallás gyanánt? Vagy a döntéshez elégséges szempont lesz például ez a lap, a Magyar Narancs, vagy - teszem azt - egy másik a másik oldalon? Mi a remélt haszon? Aki jobboldalon hordja a szavazótollát, az jobbakat fog írni a hasonszőrű színházakról? Vagy rosszabbakat a nem hasonszőrűekről? Annak nem fog tetszeni az Ascher rendezte Jógyerekek képeskönyve (MaNcs, 2009. január 22.) az Örkényben (amely egyébként a legjobb rendezés díját nyerte Pécsett), hogy már ne is a társadalmilag telítettebb, katonás Barbárokat (MaNcs, 2008. november 27.) említsem (amely osztozott e díjban)? Vagy netán épp fordítva van: annak "helyből" tetszeni fog a vacak is, ha jobboldali? És ugyan ki fogja ezt elhinni jobbról meg balról? (Megmondom: senki. Aki elhiszi, az senki.)
Ez az első blikkre lényegtelennek tűnő ügyecske azért méltó említésre, mert eleddig a legtöbb, szakmai kritikát is közlő orgánumban (egy-két napilapot leszámítva) nem volt szempont a kritikus politikai hovatartozása. Már ez a "nem volt szempont" is föléfogalmazás: nem tudtunk róla, nem is jutott eszünkbe (hacsak a kritikus maga nem hívta föl rá a figyelmet, éppen a kritikában). Ha jól tudom, a rendezők sem politikai hovatartozás alapján választanak például dramaturgot vagy tervezőt - de lehet, hogy csak én nem látom, amit pedig kéne.
Mindenesetre - hogy a politikából vegyem a hasonlatot - Orbán látványosan megbukott "egy a tábor..." politikai tézise a színházi világban még létezik, bár nem éppen úgy, ahogy ő értette. Nem vagyok hülye, tudom, hogy van ez a bizonyos jobboldali színházvezetői társulás, csak éppen látom azt is, hogy maguk a tagok fitymálják és mentegetőznek miatta amúgy informálisan, és látom, hogy a szakma (a kritikát is beleértve) nemigen vesz tudomást róla, mármint a gyakorlatban (csak eljátszik a gondolattal: vajon a lejárt szavatosságú Schwajdát vagy Vidnyánszkyt ültetik-e a Nemzeti direktori székébe). Vagyis: a POSZT-on sem aszerint választották az előadásokat, az off-programokat vagy a kávézópartnereket a Király utcai teraszokon, hogy melyik brancsba tartoznak. Mondhatni: passzívan nem vettünk tudomást erről.
De ez kevés lesz most már, a jobbikosodás árnyékában; akkor is, ha egyelőre nem a szakma jobbikosodik, csak az ország. Most már aktívan kellene: beszélés és kiállás, látható döntés amellett, hogy a szakma nem hagyja megosztani magát. Ehhez pedig nagyon kevés a POSZT kellemes-gemütlich szellemisége.
Ami ez utóbbit illeti: vivőanyag van, csak amit visz, a szellemiség, az nincsen. Van sok jó előadás, a versenyben és mellette; az irány tart a színházi valóság felé, amennyiben számos alternatív produkció is helyet kapott a versenyprogramban (egyelőre ugyan olyan konstellációban, hogy túl sokan voltak; nem pusztán technikai szempontok miatt kellene maximálni a legjobbak számát), de az egész, mármint a fesztivál mégis szétfolyó, értékei szublimálódnak. Nincs értelme sokszínűségnek nevezni ezt: legyen sokszínű a színházi élet - a fesztiválnak markáns karakter kell, értelmiségi atmoszféra, tartalom és cucc. És kevesebb belterjesség - mert most abból van a legtöbb; csoportosan nézzük a köldökünket: szép.
