Csaó, Csinicsávó! - Chris Penn (1965-2006)

  • ts
  • 2006. február 2.

Könyv

Santa Monicában lakott, egy négyemeletes társasházban, ott találtak rá múlt kedden, holtan. A házvezetőnő értesítette a rendőrséget. Semmi erőszakra utaló jel, azt mondták, majd a boncolás után többet tudunk. Nos, megvolt. Mára ott tartunk, hogy nem lettünk okosabbak. A boncolás sem találta a halál okát, most toxikológiai vértesztek jönnek. Van persze két gyanús dolog, naná: "long drog abuse history" és tetemes túlsúly. Ugye, hogy a kedvencünk volt...

Santa Monicában lakott, egy négyemeletes társasházban, ott találtak rá múlt kedden, holtan. A házvezetőnő értesítette a rendőrséget. Semmi erőszakra utaló jel, azt mondták, majd a boncolás után többet tudunk. Nos, megvolt. Mára ott tartunk, hogy nem lettünk okosabbak. A boncolás sem találta a halál okát, most toxikológiai vértesztek jönnek. Van persze két gyanús dolog, naná: "long drog abuse history" és tetemes túlsúly. Ugye, hogy a kedvencünk volt...

*

Csinicsávó? Hát csini az éppenséggel nem volt a csávó. De így ismertük meg, mint Nice Guy Eddie-t Tarantino Kutyaszorítóban című filmjében. Már ennek is van egy sztorija. A Reservoir Dogs lement egy Titanic fesztiválon, konkrétan a legelsőn - különösebb visszhang nélkül..., tán csak a brutalitása keltett némi visszatetszést (o tempora, o mores!). Aztán valahogy csak belekeveredett az akkor nagy napjait élő honi videoforgalmazás dzsungelébe, de hogy ott lapul, csak akkor derült ki, amikor a Ponyvaregény cannes-i sikere itthon is ráirányította a figyelmet. E videokiadás magyar szövegében tán Széparcú Eddie-ként szerepel, a Csinicsávó Tandori Dezső fordításából való. Nincs is rá jobb szó. Az így felfedezett Kutyaszorítóban (ne szépítsük, máig hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mint a Ponyvaregény kisöccsét, holott...) aztán további felfedezésekkel szolgált. A színészeire gondolok. A kor jelentős sztárjai (Keitel, Walken) mellett itt köszönt ránk Chris Pennen túl például Michael Madsen vagy Steve Buscemi (mondjuk Tim Rothra is legfeljebb a Rosencrantz és Guildenstern halottból emlékezhettünk).

Chis Penn a bandavezér fiát adta, lenyűgöző lendülettel egy pszichopata kretént, akit csak a státusából fakadó, ám úgy is imponáló önfeledtsége különböztetett meg a többi pszichopata kreténtől. De neki ennyi is elég volt, hogy kiragyogjon..., ami annál is nagyobb szó, mert a Kutyaszorítóban e téren leginkább egy világbajnoki döntőhöz volt hasonló, hisz minden egyes figurája egy-egy elcseszett pszichopata kretén volt. Összegyűltek Hollywood legjobb élőerői, s összemérték tudásukat brutális barom kategóriában... Nos, az itt aratott diadalról egy percig sem állíthatjuk, hogy ne lett volna hatással Chris Penn pályájának további alakulására. Mi az, hogy!

Egyébként piszkosul jellemző, hogy mennyire összevissza sodorta elénk a moziszeszély. Jóval későbbről s a tévéből emlékszem például a jóval korábbi Lőtávolban (At Close Range, 1986) című alkotásra, melyben - 20 évesen - egy süvölvényt játszott, akinek - de még inkább a testvérének (Sean Penn volt, mint az életben) - meggyűlt a baja a "bűnözői életmódot folytató" apjával (hm, vátesz egy lapáttal: Christopher Walkennel). Megtörténhetett volna, hogy fel sem ismerem: szép arcú, sudár siheder, dagadó izmokkal. Mellékszál, de megidézi, mennyire "csinicsávó" lehetett akkoriban, hogy bizonyos annalesek szerint Amerika egyik emblematikus élsportolójával, Thai Babiloniával járt (a műkorcsolyaversenyeken szocializálódott hazai népességnek nyilván nem kell a művésznőt bemutatni, Randy Gardnerrel az oldalán tündökölt a jégen flitteres kűrruhában - Vitray mesélhetne). Már a Kutyaszorítóban kockáin piknikus alkat, aztán meglehetős sebességgel már-már brandói méretű elhízás következik. A másik dolog, ami a jól adott pszichopata képe mellett meghatározza későbbi pályáját, gyakorlatilag életművét. Hisz a Tarantino-bankrablás után még egy híján 50 film következett. Tizenhárom év alatt! Dolgozott, mint a barom. Táncolt, mint az őrült szűk skatulyájában, épp csak ki nem rúgta az oldalát. Mert nem rúgta ki, annyi szent. Tán pont ez tett be neki.

Mielőtt e félszáz film emlegetésébe csapnánk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Tarantino előtt is volt élet. Leginkább persze Hollywoodban, mert például Coppola Rablóhala (Rumble Fish) ugyan 1983-as keltezésű, de a pesti mozikba csak 1995-ben keveredett. Úgy emlékszem, afféle független filmként sózták ránk (cöcö), mindenesetre nem mondhatjuk, hogy Mickey Rourke, Matt Dillon, Nicholas Cage vagy épp Denis Hopper helyett őrá emlékeznénk belőle (az igazság az, hogy egyikükre sem - méltán). De volt még olyan is, hogy Fakó lovas (Pale Rider, 1985, r.: Clint Eastwood, ugyancsak a honi videopiac nagyobb dicsőségére) vagy az épületes Riválisok (Best of the Best, 1989), mely az amerikai karateválogatott nagy ívű pályáját dolgozta fel a maga rémes eszközeivel (Penn benne volt a folytatásban is: Halálos riválisok, 1993, de megúszta a harmadik és a negyedik nekibuzdulást, Riválisok 3.: Nincs visszaút; Riválisok 4.: Figyelmeztetés nélkül, ezekben már, gondolom, Godzillát és a marslakókat kellett agyonkaratézni, hisz a komcsik már az első rész idején védett korban voltak). Említhető még 1991-ből Michael Karabelnikoff filmje, a Négykezes géppisztolyra (Mobsters), dettó a jövendő szerepek előzeteseként (a gengsztertematikára gondolunk: a mű Lucky Luciano, Meyer Lansky és a Tetves Siegel tanulóéveit tárja fel).

Tehát a Reservoir Dogs után lett nekünk egy pszichopata monszter, akit annyira szerettünk. S ebben áll a nagy titok, aminek megfejtéséhez immár nem kapunk több adalékot. Hogyan is szerethettük ezt a szörnyeteget? (Olvashatni sokfelé, hogy privátim milyen egy aranyos, kedves alak volt, meg kellett zabálni - speciel lehetett volna az ellenkezője is, nem változtatott volna semmin, de mégis milyen jó elhinni.)

E kor a látványosan sérült, idegbeteg figurák tömegét hagyta ránk, akár drámai, akár komikus megközelítésben. Hamar még egy Tarantinóhoz köthető szépreményű vacak, a Tiszta románc (True Romance, 1993), és szinte ugyanakkor a Rövidre vágva (Short Cuts, 1993) Altmantól, három év múlva Lee Tamahori mívesen gyenge Mullholland - A gyilkos negyed (Mullholland Falls, 1996). Ebben az évben mint legjobb mellékszereplő (Abel Ferrara Temetésében) megkapta a velencei filmfesztivál Volpi kupáját (ott is szerették tehát), s rögvest benézett a vicces Jackie Chan is, a még viccesebb Chris Tuckerral (Csúcsformában - Rush Hour, 1998), de ezeket már mind ismerjük.

A titkát meg nem tudjuk mondani (hacsak az nem lehetett, hogy ha valahol feltűnt, lett légyen bármennyire élethű szörnyeteg: tudtuk, semmi komoly, moziban vagyunk, "csak" egy filmet nézünk, s rögtön tudtuk azt is, hogy milyen jó moziban lenni).

Abban mindenesetre biztosak vagyunk, hogy nagyon fog hiányozni...

Figyelmébe ajánljuk