Magyar Narancs: A habitusodtól kifejezetten távol áll ez a szerep, mégis: nehezen találnék a magyar irodalom közelmúltjából olyan költőt, akit ennyire sztárként kezeltek az olvasói, mint téged az elmúlt egy évben.
Erdős Virág: Nem tudom, ezt miből szűrted le.
MN: Fel tudsz idézni olyan képet, hogy áll a magyar költő a színpadon, nem szónokol, nem beszélget, csak kommentár nélkül felolvassa a verseit, és ezrek mondják vele a szöveget, éljeneznek és tapsolnak...?
EV: A mostani kötetem munkacíme sokáig az volt, hogy Kattrin tovább dobol. Ez egy szerzői utasítás a Kurázsi mamából. A szövegkönyv szerint a darab utolsó jelenetében Kattrin, a néma, fogyatékos lány felmászik a háztetőre és hangosan dobolni kezd, hogy figyelmeztesse a szomszéd várost az ellene készülő támadásra. Nemrég láttam a darabot a Radnóti Színházban Zsótér Sándor rendezésében. Itt a döntő pillanatban Kattrin, a néma lány nem dobolni kezdett, hanem énekelni. Méghozzá szerbül. A nézőtéren, gyanítom, nem sokan voltunk, akik értettük akárcsak egyetlen sorát is, a dalnak mégis katartikus hatása volt. Szerintem valamilyen hasonló helyi értéke lehet az én tüntetéseken felolvasott verseimnek is. Ha a némák gyülekezetéből valaki kiáll és bármilyen formában hangot ad a fenyegetettség régóta bennünk bujkáló érzésének, akkor annak a valakinek tapsolni fogunk. Nem őt és nem az irodalmi teljesítményt fogjuk ünnepelni, hanem magát a gesztust. Ettől még az a bizonyos illető nem lesz se sztár, se jó költő.
MN: Valóban a kezedre játszik a kor, amiben élünk, és Orbán Viktor poétikai haszna nem elhanyagolható tényező, de elég abszurd állítás lenne, hogy a verseid kultikussá válása nem a te érdemed. Mások is írnak politizáló irodalmat, mégse lesz belőle sok ezer megosztás a Facebookon.
| ||
EV: Ez egyáltalán nem olyan biztos. Egy jelentős részükre - pont a Facebook nagyon is "szűrt" nyilvánosságának köszönhetően - talán csak kevésbé látunk rá. De például az orulunkvincent.blog.hu-n már a 61. részénél tart a "jobboldali költők borzalmasan gyönge versei" című, igazán szórakoztató sorozat. Ezek a versek a maguk közegében nyilván nagyon is népszerűek, különben nem születne belőlük ennyi. Egyébként szerintem az igazán jelentős tömegeket megmozgató "nemzeti rock" dalszövegei mögül is abszolút kiérződik a költői ambíció, legfeljebb a tematika nem éppen a mi ízlésünk szerint való. De például nekem is többször küldtek már ismeretlenek olyan jó szándékú, dilettáns versikét, amit a szerző állítása szerint az én egyik-másik versem inspirált. Ha ezeket a szövegeket egy kicsit utánkövetjük, akkor kiderül, hogy ugyanúgy többszázas megosztásokat értek el. Magyarán a versek facebookos népszerűsége az ég adta világon semmiféle korrelációban sincs a színvonallal. Verset ír boldog-boldogtalan, ez egy igazán ártalmatlan és gond nélkül akceptálható válságjelenség. Lehetsz akármilyen botcsinálta költő, az a lényeg, hogy szidd a rendszert.
MN: "Rímekkel megfejelt, katatón ritmusban elősorolt veszteséglisták" - írod egy helyen újabb szövegeidről. Most, hogy ezek kötetben is megjelentek, folytatod ezt a vonalat?
EV: Ez a könyv azért jött jókor, mert kábé mostanra kezdem úgy érezni, hogy ez az irány több szempontból is folytathatatlan. Egyrészt ez a versforma a maga végsőkig redukált szerkezetével eleve a saját "lehetetlenségére" próbált reflektálni. Annyira egyszerű sémákat használ és olyan idegesítő monotonitással ismétli őket újra és újra, aminek már fel kell keltenie az olvasóban a gyanút, hogy ez a fajta formai sivárság nem fogyatékosság, hanem szándék. A szabályos rendben sorjázó, páros rímes strófák a verscsinálás lehető legprimitívebb sémáját sulykolják a kifulladásig. "Ezek nem versek, ezek csasztuskák", "kínrímek", "mondókák", "ennél még az ötéves kisfiam is jobb verset ír" - reklamálnak a rosszakaróim, és közben nem is sejtik, hogy már réges-rég besétáltak az én utcámba. Ugyanis pont ez a "poétikai nonszensz" vetítődik rá szándékaim szerint arra az etikai nonszensz állapotra, amit a versek megjelenítenek. Így verset működtetni képtelenség, lehetetlenség, skandalum, de így a világot működtetni is képtelenség, lehetetlenség, skandalum, még ha látszólag ez is, az is "működik".
MN: Másrészt?
EV: Másrészt azért is folytathatatlan ez az irány, mert az alatt a szűk két esztendő alatt, ami alatt az ezt is el szövegei születtek, nagyot fordult körülöttünk a világ. Ezek az "első döbbenet" versei, azé a hirtelen támadt, nagyon is keserű felismerésé, hogy atyaég, hová jutottunk, miféle rendszer kiépüléséhez is asszisztáltunk mi húsz éven át. A pánik első percei után viszont most sejtésem szerint az apátia hosszú évtizedei jönnek, egy velejéig igazságtalan társadalmi berendezkedés csendes konszolidációja. És ez nyilván íróként is egy egészen másfajta hozzáállást kíván. Itt már nem elég rácsodálkozni, és három lépés távolságból fogni a fejünket. Sőt, ha művészként egy kicsit is komolyan vesszük a hivatásunkat, akkor szerintem okosan tesszük, ha taktikát váltunk. Én legalábbis szeretnék mostantól még inkább leszámolni a saját kényelmes és arisztokratikus kívülállásommal, és megkísérelni valahogy ténylegesen testközelbe kerülni a nyilvánosság elől amúgy is egyre inkább elzárt "mai magyar valósággal". Hogy ha mást már nem is, legalább hitelesen dokumentálni lehessen a katasztrófát. Megörökíteni, számba venni, szavakat találni rá. Mérni a téli éjszakát, mint birtokát a tulajdonosa.
MN: Ha már József Attila: fontos neked, hogy itt laksz, a Józsefvárosban?
EV: Igen, sőt, azt hiszem, egyre inkább. Ennek persze ezer oka van, az első fiam például pont egy hónappal azután született, hogy ide költöztünk. Emlékszem, mikor a férjemmel - és a nagy hasammal - először bóklásztuk körbe a környéket, egészen elementáris hatással volt ránk a kora nyári nyüzsgés, az ablakokba kiteregetett és a kapualjakba kitüremkedő permanens családi vircsaft, a csutkára tekert lakodalmas rock végtelenített, ünnepi eksztázisa, az egész vad és vidám, bensőséges és ordenáré, színekben, szagokban tobzódó eleven káosz, amivel szembetaláltuk magunkat, főleg a Nádor utca pedáns kriptahangulata után, ahol azelőtt laktunk. Ráadásul akkor még nagyon sok volt a beépítetlen foghíjtelek, amit persze senki se gondozott, úgyhogy az ember útját szabályos kis ecetfaligetek szegélyezték, és ettől keletkezett valami fura, mediterrán fíling. Mintha mindig valahol a közelben lenne a tenger. Mostanra persze sok minden megváltozott, beszűkültek és átrendeződtek a terek, a mi utcánk végén például leszállt egy űrhajó - a Corvin Plaza -, amitől csak még eklektikusabb és valószerűtlenebb lett az egész környék. De az itt élők hál' istennek nem adják meg magukat egykönnyen, a Corvin negyed dizájnos szökőkútjában nyaranta továbbra is a Práter utcai gyerekek dagonyáznak.
MN: Mutattál itt a körút sarkán egy ismerős koldust.
EV: Igen, vele jó barátságban vagyok, egy féllábú, vak bácsika, aki reggeltől estig itt áll a sarkon és koldul. Egyébként egy közeli hajléktalanszállón lakik, és lelkes rajongója a kortárs magyar irodalomnak. Mikor tavaly télen ment a rádióban a Pimpáré és Vakvarjúcska, örömmel újságolta, hogy hallotta. Több versemben is szerepel, és egyébként igazad lehet: talán a kötet borítójára került graffiti fura, mankós figurájából is az ő szomorú alakja sejlik elő. Amúgy pont mostanában gondolkodtam el rajta, hogy a mindennapoknak milyen kijózanítóan kíméletlen keretet ad az ő szüntelen jelenléte. Bárhová indulunk reggel, bárhonnan érkezünk meg este, ő ott áll a sarkon és tartja a dobozkáját. Ettől valahogy az egész életünk eleve más kontextusba helyeződik. Még nyilvánvalóbb és még inkább letagadhatatlan lesz a botrány, amiben élünk. A gyalázat, amiben térdig járunk. Nem lehet nem belegondolni: Krisztus után kettőezer-tizenháromban, Budapest kellős közepén áll a sarkon egy vak, féllábú, hajléktalan öregember és koldul. Amúgy persze minden rendben. Az ég kék, a villamosok járnak, mi egy csésze kávé mellett interjúzunk a Stexben, és Magyarország egyre jobban teljesít.
MN: A most megjelent kötet is innen indult, a hajléktalanoktól - no meg a tárcáktól.
EV: Igen. A Népszabadság hétvégi mellékletének van egy irodalmi sorozata. A szerkesztők évente felkérnek négy írót, tavaly történetesen Grecsó Krisztiánt, Cserna-Szabó Andrást, Láng Zsoltot és engem, hogy heti váltásban írjanak egy-egy tárcanovellát. Ez szerzőként évi 12 szöveget jelent, ami az én mércémmel mérve beláthatatlan mennyiség, úgyhogy elhatároztam, hogy készítek egy interjúsorozatot hajléktalanságban élő emberekkel, és majd ebből próbálok meg kihozni valamit. Több novellaszerűség is keletkezett így, de egyszer valahogy úgy jött ki a lépés, hogy próza helyett vers kerekedett a dologból. Kétségbe voltam esve, mert vészesen közeledett a leadási határidő, úgyhogy egy hirtelen támadt ötlettel folyó szövegbe tördeltem az egészet, és őrületes szorongások közepette elküldtem Csontos Erika barátnőmnek, aki irodalomkritikus, és mellesleg a legkedvesebb szerkesztőm és szívbéli bátorítóm. Gyakorlatilag nincs fontos szöveg az életemben, amiben ne kértem volna ki az ő véleményét. Most viszont mindenre el voltam készülve, többek közt arra is, hogy azt mondja, ez egy kapitális zagyvaság, hagyjam a fenébe. Ő viszont legnagyobb meglepetésemre nemhogy lebeszélt volna, de lelkesen gratulált, úgyhogy végül mégiscsak vettem magamnak a bátorságot és elküldtem a lapnak a szöveget. Ez volt a Na most akkor. A szerkesztő válaszleveléből még kiéreztem némi tanácstalanságot, de miután lejött a szöveg, a mindenféle csatornákon felém áradó visszajelzésekből már világosan kiderült, hogy ez itt most valamit nagyon megérintett az emberek lelkében. Még Geréb Ágnestől is kaptam egy titkos üzenetet, amire külön büszke vagyok.
MN: Ennek a széles körű, a versolvasó értelmiség körén jóval túlmutató sikernek az okát részben abban látom, hogy ezek a versek nem ideológiai konstrukciók, nem elemző jellegű megközelítések. Legfőbb retorikai eszközük a radikális mellérendelés: erős képek és helyzetek villannak fel gyors egymásutánban, de nem lesz belőlük narratíva, összefüggő magyarázat.
EV: Örülök, ha így látszik, mert ezek szerint forma és tartalom ebből a szempontból is összeér, és az általam választott poétikai eszközök már önmagukban is prezentálják a mondandóm lényegét. Én ugyanis menthetetlenül romantikus alkat vagyok, mindig is az irodalom egyik fontos sanszának és - hülye szóval - küldetésének tartottam, hogy legyen bátorsága végrehajtani azt a bizonyos módszeres és kíméletlen "dekonstrukciót", aminek hatására a fejünkben lévő, sztereotípiákból, beidegződésekből és más meg nem gondolt gondolatokból összeálló, rögzült struktúrák képesek mintegy varázsütésre lebomlani, hogy ezáltal egy kivételes, ritka pillanatra feltáruljon a dolgok, úgymond, valós szerkezete. Márpedig a dolgok valós szerkezete nem hierarchikus jellegű, nem alá- és fölérendeléseken, hanem épp ezen a bizonyos radikális mellérendelésen alapul. Akárcsak az egyetlen igazságos emberi társadalom szerkezete. Az irodalom ebből a szempontból szélsőségesen egalitárius. Ha a dolgok hiúságból, gyávaságból, becsvágyból és még tudom is én, miféle emberi gyarlóságból összeálló szövevényes szerkezetét visszabontjuk az alapokig, akkor ott egy radikálisan mellérendelő szerkezetet kapunk: minden ember egyenlő, egy vérből valók vagyunk te meg én, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Nem nagy ügy, de mégis: örök igazság, ezt, ha máshol nem is, a szíve mélyén mindenki pontosan tudja. És mikor egy társadalom veszélyesen eltávolodik ettől a tudástól, akkor jönnek a költők, hogy emlékeztessenek rá.
