„Az idén 5 éves SUHANJ! történetében ez az első alkalom, hogy elveszítünk valakit. Első pesti maratonunk, a 2010-es befutója után Tamás még kiszállt a székből, hogy néhány lépést saját lábán tegyen meg. Az volt az álma, hogy sétálhat, futhat még újra az életben. Humorral, nagy erővel küzdött betegségével, mely az utolsó években már ágyhoz kötötte. Szeretett a csapattal suhanni, harsány jókedvére mindig emlékezni fogunk” – mondta Gusztos Péter, a Suhanj! Alapítvány elnöke.
| ||
A sérült és fogyatékkal élő emberek sportolását elősegítő alapítvány vasárnap Tamásra emlékezik. Közleményükben ezt írják: „Az idei SPAR Budapest Maraton®-t a SUHANJ! csapatának tagjai fekete szalaggal teljesítik. Így emlékeznek a közelmúltban elhunyt Szalai Tamásra, aki az alapítvány első, 2010-es budapesti maratonján már a csapattal együtt vett részt.”
Hikomat voltam
Nem sokkal a fent említett maraton előtt, 2010-ben interjúztam Tamással, aki arról beszélt, hogyan találta meg a reményt, miután diagnosztizálták sclerosis multiplexszel. Az a cikk így ért véget:
Tamás ennek ellenére az egyik legderűlátóbb ember, akivel találkoztam. „Megtanultam, hogy erről nem ciki beszélni. Az a ciki, ha nem beszélsz, mert akkor nem tudnak rajtad segíteni. Az a baj a sclerosisosokkal, hogy bezárkóznak. Nekem vannak SM-barátaim, és mindenkinek gátlástalanul beszélek a bajaimról.” Amikor tizenhárom évvel ezelőtt, 19 éves korában diagnosztizálták, az egyetlen dolog, ami a rendelőben az „SM” rövidítésről eszébe jutott, a szado-mazo volt. De mára, ahogy sorstársai közül sokan, ő is szinte szakértővé képezte magát.
„A járáshoz körülbelül kétszáz izom aktivitása szükséges a lábban, nekem ebből jelenleg úgy 150 nem működik. Itthon a háromszögelés technikáját alkalmazom, tehát a falnak támaszkodva, tárgyakba kapaszkodva közlekedem, de ezt az utcán már nem tehetem meg, tehát tolószékbe ültem.” Miután megállapították a betegséget, hosszú ideig depresszióban volt. „Négy évig gyakorlatilag vegetáltam. Felkeltem, elmentem a főiskolára, hazajöttem, és néztem a tévét. Másnap ugyanez. Aztán találkoztam egy olyan emberrel, aki egyszerűen a karizmája révén kirángatott ebből.” Ekkor kezdett harcművészettel foglalkozni. „Saját magamat kellett legyőznöm. Öt edzőtábort küzdöttem végig, napi öt-hat, kétórás edzéssel. »Hikomat« voltam, sérült szamuráj. Ha a kezelőorvosom, aki eltiltott a sporttól, megtudta volna, biztos szeppukut követ el. Ma már nem tudom folytatni, ha egyet suhintanék a kardommal, én is dőlnék utána. De ez olyan tartást adott, ami máig hat.” Azt mondja, minden embernek van egy maszkja, az ő maszkja ez: mindig mosolyog.
„Néha, amikor elesek, és nagyon fáj, elkap a sírógörcs, és azt kérdezgetem, minek élek. De aztán elmúlik.” Tizenkét évig nem volt shubja, az első is akkor, amikor tavaly leszázalékolták. Azóta otthon van, édesanyja ápolja. „Őt talán jobban megviseli ez az egész, mint engem.” Rengeteg terve van: a zsáknyi pénzt elemésztő, de eredménytelen akupunktúra, biorezonancia és hasonlók után kipróbál egy új gyógymódot, ami állítólag műtéti beavatkozás nélkül ér el hasonló hatást, mint a CCSVI. Honlapszerkesztőként fog dolgozni, könyvet ír a betegségéről, és egyszer igenis szeretné lefutni a maratont.
Maratonista lettem
A cikk megjelenése után a Suhanj! önkéntesei megkeresték Tamást, aki egy héttel később teljesítette a maratont. Utána telefonon beszéltünk, és a maga lefegyverző iróniájával kioktatott: ha azt hinném, hogy ő csak ott ült és nem csinált semmit, nagyon tévedek, hiszen végigülni négy és fél órát és végig tartani magadat egy kerekes székben, az komoly teljesítmény. „Tudod, az a legfantasztikusabb érzés, amikor tolókocsival megérkezel a célba, és kapsz egy érmet. Mert megcsináltad.”
| ||
