Más viszont elvégzett egy CCTV-operátor tanfolyamot, és akkor egyből 10 font feletti órabérért bámulhatja napestig a kamerákat a Tescóban; vagy egy security kurzust, akkor viszont öltönyben dolgozik, madzag lóg a füle mögött és alapból barátságtalan. Két, gyakran hallott karrierút – a srác, akivel a college-ban kotortam az ételmaradékot, kifizette, végig is csinálta a négynapos security-tanfolyamot, de az angolja miatt meghúzták az írásbeli vizsgán, állítólag nagyon nehéz kérdések voltak – mármint nyelvileg. Sok viszont a lengyel securitys: régebben jöttek (hivatalosan 1, valójában akár 3-4 millió is lehet már kint), magasabbra jutottak a táplálkozási láncban. A lengyelek mind kopaszok (és sűrűn szerepelnek a bűnügyi hírekben), engem is mindig lelengyeleznek.
Itt is be van kamerázva minden, ha észreveszik, hogy valami maradékot felkap az ember, rögtön kirúgják, a megmaradt palackos vizekbe is csak ott iszunk bele, ahol a régiek jelzik, hogy lehet. Néha hajnalban odaad nekünk a reggeli péksüteményeket készítő séf egy tálca friss-meleget, amit valami árnyékban betolunk, a kitchen porterek is megkínálnak a maradék sütiből: minden munkának, munkahelynek megvannak a maga apró, titkos örömei, amikor kibabrálunk a szabályalkotókkal, alkalmi győztesek.
Ilyen a beosztotti lét, mindegy, hogy öltönyben vagy safety bootban nyomod, itthon vagy otthon – a helyhatározót mindig keveri kint (itt) az ember. Egyébként amikor waiterkedtem egy másik hotelben, ott a ki nem vitt húsokból is lehetett falni, cleaningelés közben, a pincérek majdnem mindig tolnak valamit. De olyan ez, mint a falkában: a helyiek először, aztán az öreg agencysek és végül az alkalmiak, ha jut.
Amikor offjuk van
A brit fiatalok keményen buliznak: péntek, szombat éjjel utazgatva érezni rajtuk az elszántságot, hogy elmennek a végsőkig, hogy levetkőzzék a kapitalizmus heti fegyelmét. Szívesen vesztik el a kontrollt, egy rutinos éjszakázó megérzi az ilyet. Én persze csak bámulom a Rose előtt álldogáló, valószerűtlenül hosszú lábú csajokat, az ízléstelen csipkecuccokban bulizni induló külvárosi feketéket (jaj, nagyon szexik, haljak meg), ahogy a plakátmagányban baktatok az éjszakai Oxford streeten. Egyébként a brit fiatalok világcsúcstartók az alkoholizálásban: a világon ők rúgnak be a legvalószínűbben 13 éves koruk előtt, ami azért biztos alap egy kiegyensúlyozott felnőttkorhoz.
Magyar diszkó is van, a londonimagyarbuli.com szervezi, volt Csepregi Éva-koncert, és lesz szilveszterkor Nádas – sajnos az utolsó bálalkalomnál pont dolgoztam, úgyhogy nem tudtam menni, pedig már megtehetném, keresek. Ahogy a kormányzati Balassi-intézet emelkedettebb programjaira sem járok, ott népzene megy és könyvbemutató. Nem tudnak mit kezdeni a hivatalosságok a százezernyi kitántorgottal, tán nem is akarnak. Kíváncsi vagyok, a hárommilliárdból frissen felállított választási kortesszerv, a Friends of Hungary igyekszik-e majd előtapsolni a friss londoni szavazópolgároknak is, vagy csak az 56-osoknak és a tisztességesen, házassággal kijötteknek (akik a Diridongó klubba járnak gyerekeikkel a St. Alban-i magyar iskolába, na jó, ez proletkultosan igazságtalan volt); és ha igen, mit tudnak mondani az operett-Magyarországról elcsángált fiataloknak (nem bírom ki, hogy ne nagyzoljak kedves Faludy-sorommal: „hol minden eszme üzlet s operett lett”, írta a jeles mester ifjúkora Magyarországáról). Ha valaki, akkor ezek a srácok átlátnak azon a sok maszlagon, amivel kábítják őket otthon – még ha nem is a visszamenőleges jogalkotás, a Médiatanács vagy az Alkotmány kifestőkönyvvé válása dühíti őket. A piac pedig látja a százezernyi gyökértelent, és bulit szervez, lakást ad ki, munkát közvetít nekik ezerrel: nagy a kassza, azt hiszem.
A békemenet elkóboroltjai
Magyarország minden tájáról özönlenek ide. Beszéltem egy lakáskiadó/munkaközvetítő magyarral, az elmúlt 2 hónapban szerinte is meglódult a kivándorlás: évek óta egyre többen jönnek, de most egy szabad helye sincs a számtalan lakásában. Mellém is már csak magyarokat küld az agency (mint mondtam, nem vagyok akárki, nekem már a szálló adja a rotát). Nem sok otthoni munkanélkülivel találkoztam, legtöbbjük elszöttyögött valami melóval otthon, nem is képzetlenek (általában szakmunkások, sok érettségizett, diplomással is találkoztam, igaz, ő valami tűzi-vízvezeték ellenőrként dolgozott otthon). Meguntam a 90-120 ezerből tengődést: ez az általános szöveg, amikor a migrációs késztetésekről faggatom őket. Sok a falusi, és nem látom, hogy különösebben kalandvágyók lennének: egyszerűen átszakadt a gát, már mindenkinek van kint ismerőse, rokona valahol, hallják, hogy bár keményen kell dolgozni, de jobban lehet élni, és működnek a migrációs hálók (információs és támogató kapcsolatrendszerek), sőt, a legtöbben cégek közvetítésével érkeznek. Végül persze ugyanott kötnek ki, ahol én (persze azokat, akiknek tényleg segített egy cég egy konkrét meló megszerzésében, nem látom): az ügynökségnél.
Ottmaradt fejfedők. A szerző balról az első
Szidják ezeket a cégeket, amelyek le is húzzák őket, de azért nem nagyon: az, aki 10 ezret fizetett azért, hogy kapjon egy hatoldalas fénymásolatot, ami jórészt a bérelt lakás házirendje, és néhány ügynökségi cím, kevésbé méltatlankodik, mint aki 80 rugót fizetett ki, lényegében ugyanezért. Utóbbinak raktárosi melót ígértek a Waitrose-nál, és még 1-2 helyen, de aztán nem lett belőle semmi. Végeredményben a lakáskiadás a biznisz, és bár elég spártai, de nem elviselhetetlen körülmények között laknak, amit egyedül, gyatra nyelvtudással tuti, hogy nem tudtak volna leszervezni maguknak. Bár virágzik a lakáskiadás, de friss migránsként, bankszámla és munkahely nélkül szerintem lehetetlen kiadó lakást szerezni közvetlenül a tulajtól. A közvetítők ezért fontosak: kivesznek egy csomó lakást, nekik kiadják, és továbbadják albérletbe. A kétszobás, nappalis lakásokban kialakítanak 5 helyiséget, a tíz emberre kis konyha és egy fürdőszoba jut, de azért el lehet bennük lenni. Már ha az ember bírja, hogy csak langyos vagy tűzforró víz van a lakásában, és a cirkó egy lelakatolt ketrecben van. De aztán vagy feltörik a lakatot, vagy kijön a főbérlő meg a tulaj, és állítanak valamit a gépen, ha meg nem, valaki úgyis mond majd egy lakást, ahol van egy üresedés. Aki albérlőként nem kap szerződést, az biztos lehet benne, hogy a főbérlője (aki, ugye, maga is lakásbérlő) felveszi a house benefitet, ami persze csalás, a toryk emiatt szigorítani is akarnak a hozzáférésen. Nemrég ítéltek el évekre egy párt (nem magyarok), akik évi 50 ezer fontért adtak ki 7 lakást, miközben 26 ezret beszedtek a house benefitből.
Lakni tehát elég költséges dolog Londonban, bár végeredményben a kollégáim is csak a fizetésük harmadát költik rá, ami nem rosszabb, mint egy otthoni albérlet. Az a veszély mindenesetre nem fenyegeti őket, hogy belátható időn belül lakáshoz jutnak, pedig itt Thatcher óta rögzült a kistulajdonosok demokráciájának ideája (akinek tulajdona van, jobban kötődik környezetéhez), de mivel a helyi fiatalok sem tudnak lakást venni, elég nagy a morgás a sajtóban. A 10 év alatt majd’ egymillióval nőtt lakosság, és az ingatlanpiacra folyamatosan ömlő külföldi pénz miatt Londonban a következő 5 évben 25 százalékos lakásár, és ugyanilyen bérletidíj-növekedést várnak. Tavaly a londoni lakbérek 7 százalékkal nőttek jobban, mint az infláció: az átlaglakbér 1100–1300 font között van, ami fele a londoni átlagkeresetnek. Hosszú várakozólisták vannak szociális lakásokra (ilyenek viszont az úri negyedekben is vannak, nálunk a domberek között már nem sok a csóró), és vannak lakásszövetkezetek is, amelyek a piacinál kedvezőbb áron adják ki a lakásokat.
A lakásbérlés az egyik ok, ami miatt az ideiglenesség alapélmény azon a szinten, ahol én és társaim iparkodunk. Ideiglenes a munkád, fix szerződéshez nehezen jutsz, az akolmeleget cserélődő (magyar) lakótársaidtól kaphatod meg, de megélsz, és jobban, mint otthon. 75-öt fizetsz rezsivel hetente, ha szobatársad is van; 100-at, ha egyedül laksz (ez a második lépcső a lakhatásban, ahogy a melóban nekem a szállodai rota), a közlekedésre elmegy 100-120 font havonta, de ha a hospitalityben dolgozol, jórészt a kajád is megvan, vagy „főzök egy bolognait, azzal 3 napig elvagyok”. Végeredményben a havi 900-1100 fontból el tudsz tenni 3-400-at, ha nem bulizol vagy játszol túl sokat. Az pedig sok pénz. Nemsokára vehetsz egy használt, de nem ezeréves BMW-t, az a jó érzés is kitart vagy két évig, aztán megint jöhet valami, elszalad az idő.
A sorozat negyedik, utolsó részét karácsony után olvashatják.
