„Egy patkány nem csinál nyarat”, akartam mondani minap Rónai Egon műsorában, amikor a Merényi elhíresült patkányáról kérdezett. Noha nem vagyok Balog Zoltán kritika nélküli fegyverhordozója, de engem is zavar, hogy a hírek zömmel a vajazatlan zsemléről, penészes falakról, orrfacsaró és zárhatatlan vécékről szólnak. Ezek a kiemelt hírek, pedig valójában csak a problémák legfelső rétegét karcolgatják. A lényegről, az egészségügyi rendszer igazi bajairól nem nagyon beszélünk, így aztán megoldást sem remélhetünk.
De a patkány más. A patkány nemcsak szenzáció, nemcsak kórtünet, de veszélyes „vektorállat”, fertőzések közvetítője, aminek végképp nincs helye egészségügyi intézményben. Ettől még persze bárhol felbukkanhat, de a válasz erre nem egy sértett közlemény, hanem alapos és általános (nem csak az adott kórházat érintő) rágcsálóirtás, közegészségügyi ellenőrzések, intézkedések sora, beleértve az esetleg szükséges műszaki átalakításokat is.
A valós kérdés a patkányügyben az, hogyan lehet ezt tűrni, megszokni, hogyan lehet ezzel nap nap után együtt élni. A válasz egyszerű: fásultsággal, kiégéssel, hitehagyottsággal.
Azt tudjuk, hogy az egészségügy legfontosabb szava már jó ideje a hiány. A múlt század végén vált általánossá a pénzhiány, majd századunk első évtizedeiben ezt már megelőzte az orvos- és nővérhiány. Most már a harmadik, legfontosabb hiánnyal nézünk szembe: a jövőkép, a bizalom, a perspektíva, a megbecsültség hiányával. Ezért csúszik szét a rendszer, ezért egyre fásultabb és személytelenebb az ellátás. És persze ez a fontosabb oka az elvándorlásnak, mert nem (csak) a magasabb fizetésért mennek, hanem a szakmaiságra építő, rendezett viszonyok, az átlátható előmenetel miatt is. Az itthon maradottak egyre reménytelenebbek, nem látnak kiutat, és azt, hogy egyáltalán merre van az előre. Az egészségügy dolgozói egyáltalán nem tudják, hányat kell még aludni addig, amíg a szakma visszakapja külső megbecsültségét és belső rendjét. Ma mindkettő hiányzik, még ígéret szintjén sem létezik. Totális a jövőkép-nélküliség, napról napra megy a harc a túlélésért, és csak az egyéni kis alkuk megkötése segít ebben.
| ||
A szétcsúszás tényleg teljes körű. Mindenki a saját túléléséért és/vagy kiharcolt privilégiumának őrzéséért küzd. Ez így ugyan nem jó, de ne nyúljanak hozzá, mert csak rosszabb lesz. Úgyhogy csend van, látszólagos béke. Az egészségügy csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai, Sándor Máriát rég magára hagyták a társai, a betegek meg oda sem álltak mögé. Nem kockáztatok, mert esélytelen, hogy változzon, de a munkám elvégzem, mert ez a hivatásom, akármilyen is. Mert az egészségügy tradicionálisan arra szocializált, hogy tegye a dolgát. De egyre fáradtabban, hitehagyottabban, és egyre kisebb elégedettséggel, akár az orvos, akár a beteg szemszögéből nézzük. Az alul lévők – a többség – húzza az igát, három műszakból, több munkahelyről jön össze a megélhetéshez szükséges pénz, ráadásul a létszámhiány miatt sokszor több ember helyett is dolgozva. Ez a belénk égett szakmai drive – ami tovább lök előre –, minden szinten megvan: az egészségügy dolgozóinak többsége, ha fáradtan is, ha néha látszólag kelletlenül is, de nagy szakértelemmel és lelkiismeretesen végzi a munkáját. Hogy ezt nem érezzük, nem értékeljük eléggé, az inkább a rendszer szervezetlenségén múlik.
A lecserélt, rövid pórázon tartott intézményvezetés nem a gazda szemével jár-kel a kórházban, hanem „igazodás-központúan” a túlélésre játszik, és kommunikációs válságkezelést tanul a tisztességes működtetés, rendközpontúság helyett. (És az sem ad túl nagy erkölcsi tartást, hogy esetleg kénytelen partner lenni a túlárazott építkezésekben, gépbeszerzésekben.)
Ugyanez a belénk szocializált szakmai tisztesség magyarázza az Egészséges Budapest Program szakmai küzdelmét a politika bornírtságával. A „szuperkóházat” sikerült regionális centrumokká alakítani, de a zöldmezős és értelmetlen presztízsberuházás Dél-Budán megúszhatatlannak tűnik. A felső vezetés (az államtitkárság) küzd ugyan bizonyos szakmai fejlődésért, de látjuk, hogy a politika az államtitkár korlátosan ambiciózus öt pontját se merte engedni megvalósulni. Az óvatosság érthető, mert a széteső és pozícióféltő szakma hátán feláll a szőr a reform szó hallatán, és a politika nem mer szembemenni az „orvosbárókkal”. Így marad minden a régiben, és tovább nő a rendezetlenség, az alul lévők, a nővérek, fiatal orvosok rossz közérzete és elvándorlása. Nem segíti kellően az erkölcsi megújulást a Magyar Orvosi Kamara sem, mert az igazán kirívó, nagy felháborodást keltő – ám elenyészően kisszámú – esetek erőtlen, szőnyeg alá seprő kezelésével a tisztességesen húzó többség becsülését sérti.
A bizalomhiány mára általános. A rendszer körénk épített falai, változásképtelensége miatt erősen sérült a bizalom az orvos-beteg (miért is nem beteg-orvos?) viszonyban, és a szakma bizalma az egészségpolitikában, a reformokban erősen a nulla felé konvergál.
Igen, a legfontosabb szavunkká a hiány vált, és a legégetőbb hiány ma az egészségügy belső morális tartása, rendje, hite, jövőképe. Az egészségügy megújulása lehetetlen többletpénz nélkül, de önmagában a többletforrás már nem old meg semmit. Az egészségügy teljes morális és mentális újraszervezésére van szükség, és ez a legnehezebb. Pénzt ugyanis lehet(ne) adni, a HR-kérdés okos intézkedésekkel, jó szervezéssel, kompetenciaátrendezéssel tompítható, de hit, akarat, remény nem írható elő kormányhatározattal. Az így kiutalt optimizmus csak kincstári marad.
Igen, az egészségügy teljes szerkezeti-működési megújítása elkerülhetetlen, és több pénzre is égetően szükség van. De ez kevés. A jó egészségügyhöz szükség van a teljes morális megújulásra, az orvos-beteg viszony kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló újrafogalmazására. Az egészségügy csak így szerezheti vissza becsületét és méltó megbecsültségét.
