Jobb is lehetett volna – a Pride-ról

  • narancsblog
  • 2013. július 7.

Narancsblog

A melegfelvonulás apropóján politizálunk, árkot ásunk és fanyalgunk.

Az idei Pride sikertörténet. Sokan voltak, a tömeg jókedvűen és háborítatlanul sétált végig a kijelölt útvonalon.

A maroknyi szomorú nácit a rendezvény alatt észre se lehetett venni. Hogy utána néhány embert megtámadtak, ráadásul a beszámolók szerint a rendőrség aktív tétlenségétől kísérve – ez botrányos és elkeserítő, de se az utcai agresszió nem nevezhető általánosnak, se a rendőrség asszisztálása a provokációkhoz.

A jobboldali parlamenti pártok továbbra is aljas és gyáva módon kezelik a melegek ügyét, de a hozzáállásuk a korábbiakhoz képest mégis finomodott, vagy legalább nem durvult tovább. Ennek igenis lehet örülni. Hiszen azt már nagyon régóta tudjuk, hogy amíg Orbán Viktor vezeti a magyar jobboldalt, addig az nem tud szabadulni a szélsőjobb retorikától, ebben a kérdésben sem. Nem reménykedünk tehát látványos pozitív fordulatban. Viszont most határozottan úgy tűnik, hogy az idő egyszerűen meghaladta ezeket az ostoba eszméket.

false

Hogy amíg az emberi jogok, a társadalmi szolidaritás és a demokratikus gondolkodás ellen több fronton is eredményesen vette fel a harcot a Nemzeti Együttműködés Rendszere, a melegek elfogadottságát csak a saját alkotmányában tudja csökkenteni, a társadalomban, a fejekben nem. Persze, egy perc alatt lett volna élhetőbb hely ez az ország, ha a kormány kiad egy támogató közleményt, és egy fideszes államtitkár vidáman végigmasírozik az Andrássy úton. Ha a másság gyűlölete ezzel az egyszerű, szimbolikus gesztussal a karanténba zárt szélsőjobb szánalmas kis mantrájává változik. De az idei Pride megmutatta, hogy a homofóbia szép lassan mégiscsak a helyére fog kerülni, az ufóhit, a sumér–magyar eredetmítosz és a többi nevetséges eszelősség mellé. Márpedig Szaniszló Ferenc kitüntetésének visszakérése épp azt világította meg, hogy a zsidózás belefér, a buzizás egyelőre még maradhat, de az ufók már a Fidesznek is kínosak. Azt csak Pataky Attilának nézik el.

A növekvő társadalmi elfogadottságot jelzi a több mint 400 cég csatlakozása a Pride-hoz. Ami persze elsősorban ügyes marketingfogás, de bár mindenki ilyen színvonalon reklámozná önmagát!

Maga a felvonulás pedig, mint azt mindenhol kiemelik, igen visszafogott volt. A Pride-ot támogató sajtó boldogan jelentette, hogy nem voltak extremitások, mindenki nagyon jól viselkedett. Ahogy Kulka János fogalmazott lelkesen: sehol egy bőrtanga!

Hát, nekünk hiányoztak a bőrtangák. Értjük, hogy a Jobbik, a Fidesz és a mezei homofóbok a felvonulók szerintük deviáns kinézetével és magatartásával próbálják lejáratni a rendezvényt, ezt pedig a jó magaviselettel lehet kivédeni. Értjük, hogy a mostani, valóban szolid és barátságos menet úgymond párbeszédképesebb, mint ha több száz nekivadult drag queen is keveredik a mosolygós fiatalok közé. Értjük, hogy Magyarországon a melegfelvonulás még mindig nem népünnepély, hanem szolidaritási akció. Mindezt értjük, csak azt nem, miért kellene ennek külön örülnünk.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.