Miután az iskolák nagy része nem kért abból, hogy diákjaikat elbuszoztassák Orbán Viktor önfényező kampánybeszédére, a végén már automata telefonhívásokkal próbáltak közönséget toborozni a miniszterelnöknek, miközben a kormánypárti polgármester látványos fenyegetéssel válaszolt annak a váci iskolának, amelynek tantestülete nyilvánosan is ki merte mondani, hogy „nem támogatják és nem is szervezik meg a diákok politikai színezetű rendezvényeken való részvételét, elfogadhatatlannak tartják, hogy ezt a diákok számára bárki is kötelezővé tegye”.
Nem kellett tehát megvárni március 15-ét, hogy megtudjuk, mit gondol a kormány függetlenségről és szabadságról.
Ahogy azt is megtapasztalhattuk, mit jelent az ilyenkor százszor megcsócsált szó, a sajtószabadság a gyakorlatban. Mert hiába mutatta a köztévé a tánckar bárgyú ugrabugrálását a megzenésített Nemzeti dalra, hiába hadonásztak esernyőkkel a színpadon, hiába láttuk kizárólag a lelkesen zászlót lobogtató, homogén tömeget, az internetes hírportálok egyidejűleg szállították a képeket, amelyeken fideszesek és nem fideszesek verekednek össze a tömegben, fasisztáznak és kommunistáznak. Hiába címkézte fel őket rögtön az MTI mint „ünneplőket” és „tüntetőket”, a valóságot, hogy ti. itt egy politikai erő hívei és ellenzői csapnak össze, mert egyaránt dühösek és kétségbeesettek – ezt nem tudja elhazudni a közmédia. De azért megpróbálja.
| ||
A színpad közelébe csak a válogatott közönséget engedték, a vágóképeken az ő lelkesült arcuk látszik. Tarlós, a felmondóember papírízű történelmi leckéje alatt még ők is unatkoznak azért, de amikor megjelenik a vezér, hatalmas ujjongás, vastaps és integetés fogadja. Kicsit hátrébb egy ellentüntető „Orbán geci” táblát hordoz, mire a hívek elküldik a kurva anyjába – de ez nem része a fideszes álvalóságnak.
A fideszes álvalóság toposzait Orbán Viktor mondja el újra, fújja ugyanazt a nótát. Az üres, gondolattalan retorikai fordulatok – örök zsinórmérték, ezerszáz éves Kárpát-medence, nagyjaink csillagmezeje, a Jóisten segedelme stb. – mellett kifejezetten bántó ostobaságokat is megengedett magának. 1956-ot például egy focimeccshez – mi máshoz? – hasonlította, mert akkor „mindenki drukkolt a partvonalról, de senki sem futott a pályán”. A Habsburgokat a multikkal hasonlította össze a nemzet első történésze, ami korántsem meglepő, ha azon a szellemi színvonalon mozgunk, ahonnan kijelenthető, hogy már a mohácsi vereség is a népnyúzó bankok hibája volt. De a II. világháború se bonyolult képlet: „a muszkák a labancoknak támadtak, és a labancok a muszkáknak”. Ilyen egyszerű az élet Orbán Viktor világában, csak jó messzire kell félretolni a józan észt és a becsületet.
| ||
Azt olvassuk több helyen, hogy a kormányoldalon nagy várakozás előzte meg Orbán ünnepi beszédét. Így szokott ez lenni: a tábor tőle várja a megoldást a bajban. De Orbán megint nem mondott semmit. Miért, az valami, hogy most is szabadságharcot kell vívnunk, mindig, minden pillanatban, a világ végezetéig? Vagy az gondolat, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”?
Nem, ez éppen a gondolat hiánya. Üres monológ a színpadon, amely csak a törzsközönséghez szól. De most már egyre többen látnak be a színfalak mögé, és egyre többen tudják, hogy amikor a beszéd végén felharsan a „Viktor, Viktor” – logikusan, hiszen Orbán is önmagát ünnepelte elsősorban, mint a jelen legnagyobb szabadságharcosát, az Európának is példát mutató hőst –, akkor nem „a nép szavát” halljuk, hanem a válogatott statiszták kiabálását a gondosan kivágott képsorokon.
Orbán végigsétál a tribünön, engedi, hogy megérintsék, arcán üdvözült mosoly. Talán tényleg elhiszi, hogy amit maga körül lát, az a valóság.
| ||
