Derűs történet a gerincműtétemről

szerző
Kőszeg Ferenc
publikálva
2017. máj. 25., 09:54
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Dr. Mák Ibolya (1935–2015) emlékének*

Első rész

„Az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg.”

Karinthy Frigyes

 

A legnagyobb sebész

Indulat nélkül nem lehet publicisztikát írni, vagy legalábbis nem érdemes. Régebben a rendőri erőszak keltett bennem gyűlöletig növekvő indulatot, az embertelenség a menedékkérőkkel szemben, de talán még az embertelenségnél is inkább az álszentség. Az álszenteskedés miatt érzett dühöm egyre inkább az egészségügyre terelődött át. Molnár Lajos egészségügyi reformja idején egy kerületi rendelőintézetben a szokásosnál is többet kellett várni, a hangulat feszült volt. Aztán kijött a rendelőből egy nővér, és üvöltözni kezdett, hogy azért kell annyit várni, mert a miniszter egy csomó fölösleges adminisztrációt kényszerít rá az orvosokra. Holott csak arról volt szó, hogy a társadalombiztosítás több mint félmillió potyautast cipelt magával, és a miniszter azt akarta elérni, hogy a biztosított a sürgősségi ellátás kivételével igazolja a biztosítási jogviszonyát. Hiszen az se sérelem, ha a buszon az ellenőr kéri az utas jegyét. A nővér persze csak azt kiabálta, amit az orvosoktól hallott. Később azonban egy egyetemi tanár arról próbált meggyőzni, nincs olyan szabály, hogy a betegnek felárat kell fizetnie azért, hogy a választása szerinti orvos kezelje. Pedig neki mint intézetvezetőnek ismernie kellett volna jogszabályt. Csakhogy a számla ellenében fizetendő felár lefaragott volna az adómentes hálapénz összegéből. De az indulatomat Betegség, halál – orvosok címmel hét évvel ezelőtt kiírtam magamból (Élet és Irodalom, 2010. augusztus 19.), már igazán lehiggadhatok. Annál is inkább, mert most derűsen szeretnék írni újabb egészségügyi kalandjaimról. Méltányos is volna, hogy pozitívan szóljak végre orvosokról. Hiszen orvosoknak köszönhetem az életem, két értelemben is. Egyrészt mert szüleim, apai nagyapám orvosok voltak. Másrészt mert húszéves koromban az elvérzés küszöbén egy orvos mentette meg az életemet. Molnár Béla, akiről egy másik kiváló sebész, Ungár László azt mondta, ő volt a valaha élt legnagyobb magyar sebész.

(Tizenhét éves koromban kiderült, hogy nyombélfekélyem van. Akkoriban erre még nem léteztek hatásos gyógyszerek. Ittam a Salvus vizet, miközben egy osztálytársammal együtt az érettségire készültünk. Időnként úgy fájt a gyomrom, hogy hasra feküdtem, és párnákat gyűrtem magam alá: a nyomás kicsit enyhítette a fájdalmat. Amikor túl voltam az érettségin és az egyetemi felvételin, vérezni kezdett a gyomrom, egy hónapig feküdtem a Szabolcs utcai kórházban. Ez a kórház voltaképpen jól jött. A friss zárójelentéssel mentem a sorozásra, olyan katonakönyvet kaptam, hogy háború esetén hátországi szolgálatra vagyok alkalmas. Minthogy a háború, bár sokszor a fejünk felett lógott, végül nem tört ki, a katonasággal több dolgom nem volt. De még többet ért, hogy amikor 1957. október 21-én egy jóval korábbi röpcédulázás miatt letartóztattak, a kórházi papírok hatására a Gyűjtőben töltött első éjszakán megúsztam a bemutatkozó gumibotozást. Pedig rajtam kívül csak azokat nem verték meg, akik korábban az Andrássy út 60.-ban is voltak. Aztán amikor másnap mégis kaptam egy emberes pofont, az egyik zárkatársam elnézően jegyezte meg: az Andrássy úton az volt a pihenés, amikor pofoztak. A börtönben töltött két hónap alatt a gyomorfájásaim alábbhagytak, de 1959 februárjában a gyomrom újra vérezni kezdett. Nem volt szabad ágy, így Biedermann főorvos szobájában fektettek le, éjjel pedig Biedermann és Molnár Béla egy baráti kártyapartiból jövet benéztek a kórházba, és engem is meglátogattak. Akkoriban nem volt olyan rendkívüli eset, hogy a főorvos éjjel bement az osztályára, hogy megnézze, minden rendben megy-e. Én azonban annak köszönhettem a látogatást, hogy a nagyapám a hajdani Zsidó Kórházban idősebb kollégája volt a későbbi főorvosoknak. A vérzés csillapult, a két doktor nyugodtan ment haza. Másnap, vasárnap délután azonban drámai fordulat állt be. A fekély felszakított egy ütőeret, hamarosan az elvérzés határán voltam. A két főorvos nyomban visszajött a kórházba. Gyorsan, gyorsan, fenyeget a mors, mondta az egyik fiatal orvos a másiknak, aki a vénámat preparálta, hogy bekösse a transzfúziót. Halkabban mondta a második az elsőnek: latin szakos, érti. De én már nem voltam magamnál, semmit se hallottam. Molnár Béla odament anyámhoz: – Mindent meg fogok próbálni – mondta. Ebben benne volt a felkészítés arra, hogy nem kerülök ki élve a műtőből. Aztán az éjszaka közepén magamhoz tértem, inni kértem, de persze nem kaphattam vizet. Arról álmodoztam, ha majd szabad innom, kiiszom az üveget, amelyből csöpögött belém az infúzió. Egy hét múlva meg is kóstoltam, persze ihatatlan volt. „Házunk reklámja”, mondta rólam Herczeg docens, Molnár Béla helyettese. Aztán a szomszéd ágyra egy erőteljes, igen kövér parasztember került. Túl volt egy súlyos műtéten, úgy láttam, javult az állapota. – Sok reklámja van a háznak – próbáltam udvariaskodni a docenssel. Ó azonban szomorúan rázta a fejét. – Ez még nem – felelte halkan. Amikor néhány nap múlva felülvizsgálatra visszamentem a kórházba, a szomszéd ágy üres volt. – Tegnap meghalt – mondta az egyik nővér.)

Gerincröntgen, 2015. szeptember.. Durva degeneratív eltérések.

Gerincröntgen, 2015. szeptember. Durva degeneratív eltérések

 

A tartásom mindig rossz volt, anyám gyógytornára járatott, akkoriban, az 1940-es évek végén, az államosítás előtt még létezhettek magántornatermek mindenféle hátizom-erősítő gépekkel. Utáltam odajárni, a medencében sem szerettem ide-oda úszni, csak a Balatonban, messze túl a megengedett határon, meg evezni, valahonnan valahová. Az iskolai gyógytornafelmérésen M. Lórit, a legjobb tornászt kötelezték, hogy járjon gyógytornára, engem meg nem. Ebből gondolom, hogy akkor még, a felmérés percnyi idejére, ki tudtam húzni magam. Aztán úgy tizennégy éves korom körül azt vettem észre, hogy a jobb oldali medencecsontom sokkal kijjebbre és feljebb került, mint a bal oldali. Orvos sosem magyarázta meg, mi történt akkor, szinte napok alatt. De nem értettem, az anyám hogy nem veszi észre, hogy a felsőtestem jobbra dől, vagy miért tesz úgy, mintha nem venné észre. Mert egyébként mindent észrevett, és fogorvos létére a belgyógyászati betegségeket is elég jól diagnosztizálta. Egyetlen magyarázatot találtam. Azt, hogy tudta, a gerinc kialakult deformitását egyáltalán nem, vagy csak nagyon nagy erőfeszítés árán lehet korrigálni (műtéti megoldások akkor még nem léteztek), ő pedig nehezen fogadta el, hogy valamit nem lehet megoldani.

Kétfajta ortopédiai betegség

Sok évtizeddel később szakszerűen leírták az állapotomat, a diagnózis lényeges elemei harminc év alatt sem változtak: kyphoscoliosis dorsolumbalis, azaz a gerinc háti és kereszttáji görbülete, spondylosis, vagyis a csigolyák közötti kis ízületek degeneratív elváltozása, arthrosis, magyarán porckopás és reflux, tehát a gyomorsav éjszakai visszaáramlása a nyelőcsőbe. Mindez persze nagyon komoran hangzik, de azért olyan súlyos panaszaim nem voltak, hogy ne tudtam volna némi humorral felfogni a betegségeimet. Az első komolyabb fájdalom úgy harmincéves koromban kapott el. A hexenschuss (boszorkánylövés) nevében is őrzi mágikus eredetét: a fájdalom, amely erőteljes férfiakat is arra kényszerít, hogy megalázó testtartásban, kétrét görnyedve közlekedjenek, nyilvánvalóan nem származhat másból, mint szemmel verésből, amire a boszorkányok köztudomásúan képesek. Mindazonáltal nem varázslóhoz meg nem is csontkovácshoz fordultam, mert a boszorkányokban hittem ugyan, de a varázslókban nem. Egy ortopéd orvost kerestem fel, aki varázslónak bizonyult, mert a derékfájásom a pillantásától elmúlt. Betegpályafutásom során – mint az olvasó majd látni fogja – nem egy elragadó orvossal találkoztam (igaz, néhány kétbalkezes csibésszel meg szadista elmebajossal is). A doktor, akiről utóbb megtudtam, hogy ortopédusok több generációja vallotta mesterének, nyomban a szívembe lopta magát. – Látni – mondta –, hogy a foglalkozásom az irodalomhoz kapcsolódik (könyvkiadói szerkesztő voltam), olyan plasztikusan tudom elmondani a panaszaimat. A legkorszerűbb angol ortopédiai tankönyv szerint – folytatta – alapjában kétfajta ortopédiai betegség van. Az egyikkel semmit sem lehet kezdeni. A másik esetében elegendő, ha a betegnek megmondják a betegség nevét. Magának mind a kettő van, úgyhogy az egyiknek megmondom a nevét: paresztézia. Többé-kevésbé megértettem, hogy a szó valamiféle mellékérzületet jelent; ez megfelelt annak a mindennapi tapasztalatomnak, hogy ha a körmömet végighúztam a jobb, majd a bal combom külső oldalán, a bal oldalon valami furcsa, az ellenoldalitól eltérő érzés keletkezett. Mindenesetre elégedett voltam. Egyrészt mert azt gondoltam, semmit sem kell tennem, a derékfájásom elmúlt, és egyúttal kiderült, hogy a furcsa érzés nem holmi bolondéria, képzelgés, hiszen még tudományos görög–latin neve is van.

Az 1970-es évek végére elég aktív részese lettem a demokratikus ellenzék mozgalmának, ráadásul aláírásokat is gyűjtöttem Havel és társai prágai elítélése ellen, a főnökeim bőven kaphatták rólam a jelentéseket. Az Európa Könyvkiadónál ez annál is egyszerűbb volt, mert mint a 90-es években kiderült, maga az irodalmi vezető írta a jelentéseket a beosztottairól. 1980-ban kirúgtak, hirtelen bőven lett időm, hogy kezeltessem a hátam betegségeit. Első alkalommal vagy három hetet töltöttem a Gellért Gyógyfürdő kórházában. Volt torna, masszázs, víz alatti masszázs erős vízsugárral, rövidhullám, bizsergető elektromos kezelés, súlyfürdő plusz még háromnegyed óra úszás a fedett medencében meg fél óra a gőzben. Ezt aztán félnapos kezelések formájában többször megismételhettem. A gőzfürdőzés az 1990-es évek elején nem volt zavartalan öröm, akkoriban ugyanis a Gellért törzsközönsége főképp MDF-esekből állt, akik persze nyomban felismertek, hiszen SZDSZ-es országgyűlési képviselő voltam. 70 fokos szárazgőzben az ember mindenre inkább vágyik, mint politikai vitákra agresszív konzervatívokkal. A masszőr viszont harcos liberális volt: időnként olyan szenvedélyesen érvelt közös meggyőződésünk mellett, hogy teljesen abbahagyta a masszírozást. Át is pártoltam a Lukácsba, illetve a Széchenyibe, bár időközben a politikai viták elültek: már nem voltam képviselő. A zárójelentésbe minden alkalommal beleírták, hogy „panaszai kis fokban enyhültek”.  Ennél többet nem is vártam.

A tréfás gerinc

A gerincem nemegyszer megtréfálta az orvosi-egészségügyi szakmát: a gerincem nevében is szégyelltem magam. Egy röntgenes nővér beállította a felvételt, én meg valami olyasmit motyogtam, vigyázzon, hogy a gerincem rajta legyen a képen. A nővér persze lebarmolt, ne beszéljek marhaságokat. Türelmesen vártam a folyosón, nem kellett sokáig várnom, a nővér hívott, a gerincem nagy része lemaradt a képről. 2003 decemberében egy urológus sajnálkozva közölte, az ultrahangos vizsgálat szerint a jobb vesém hiányzik, bele is írta a leletbe: „Jobb veseágy üres.” De ne aggódjak, egy vesével is jól lehet élni. Tiltakoztam, igenis két vesém van, ha csak egy lenne, az eddig már kiderült volna. Ingerülten izotópos vizsgálatra küldött. A 2003 februárjában kelt leletből kiderült, az összvesefunkcióból a bal vese részesedése 57 százalék, a jobbé 43 százalék. Doktorom nem volt rest, gépében márciusi dátummal kijavította a saját decemberi leletét: a gerinc deformitása miatt „a jobb vese nem a megszokott helyen helyezkedik el”.

A reflux miatt elrendelt endoszkópos vizsgálat nem kellemes dolog, a beteg tehetetlenül öklendezik, miközben ledugják a torkán a szondát. A kedves orvos elnézést kért a kellemetlenségért. – Nem olyan rossz ez, az ember legalább nyugodtan öklendezhet. Ez a Fidesz első kormányzásának harmadik évében történt, 2001 nyarán. A doktor együttérzést várva pillantott rám: – Mondja, meddig maradnak ezek még?

false

A vérnyomásom rendetlenkedett, járás közben időnként meg kellett állnom, levegő után kapkodtam. 2004 nyarán kivételesen magánbetegként jelentkeztem egy ismert nevű szívgyógyász főorvosnál. Egy szobabicikli segítségével terheléses EKG-t csináltatott, ez néhány perc alatt annyira kimerített, hogy le kellett állnom. Nyomban készen volt a verdikt: szívkatéterezés, sztentek behelyezése a beszűkült koszorúerek tágítására. Míg a beavatkozásra vártam, leült mellém egy másik orvos, ő fogja bevezetni a katétert a szív közelébe. – Úgy tudom – mondtam óvatosan –, vannak olyan sztentek, amelyek valamilyen hatóanyagot bocsátanak ki, ezeknek a hatása sokkal tartósabb, mint a sima sztenteké.  – Igaz – felelte a doktor –, de ilyeneket a társadalombiztosítás terhére csak az egyetem Kardiológiai Intézetében adnak. Mi is be tudjuk ültetni, de akkor utólag ki kell fizetni az árát. – Mennyi? – kérdeztem. – Legalább három kell, az akkor másfél millió forint. Nem volt másfél millió forintom. De különben is: miért fizessek ennyit, amikor húsz percre innen megcsinálják ingyen is. Na jó, némi hálapénz ellenében. Különben is, én egy vizsgálatra jöttem be, nem egy kisebbfajta műtétre, ami ráadásul ennyi pénzbe kerül. Hangosan azonban csak annyit mondtam: – Majd meglátjuk! Maga a katéterezés semmiség volt, ráadásul a képernyőn láthattam a koszorúereket, ha valóban azokat láttam: úgy néztek ki, mint a lengedező vízinövények a Balatonban. Egy pillanatra bejött a főorvos, ránézett a képernyőre. – A maga koszorúerei teljesen rendben vannak, nincs szükség sztentekre. A tervezett három nappal szemben már másnap kitettek a kórházból. Reggel megkérdeztem az osztályos orvost, akkor mégis mitől fulladok. – Annak sok oka lehet – felelte a doktor rejtelmesen. Aztán behozták a főorvos által írt recepteket: ­– Na, tipikusan a főnök gyógyszerelése – mondták a fiatal orvosok, és jóízűt kacagtak. Pedig nem volt igazuk. A gyógyszer-kombináció bevált: a vérnyomásom rendbe jött. Lementem a műtő előterébe, némi hálapénzt akartam adni az orvosnak, aki a szívkatéterezést megcsinálta, de nem fogadta el. Utána megkerestem a főorvost, közben a hálapénzét negyvenről húszezerre csökkentettem, hisz másfél nap alatt öt percre láttam. – Nem tudom átvenni – mondta a borítékra pillantva –, már be vagyok mosakodva. – Mi lenne, ha letenném az asztalra? – Remek ötlet – felelte a főorvos felragyogó arccal. Néhány évvel később elvetődtem a kerületi rendelőintézet kardiológiájára. – A szívének nincs semmi baja – mondta az ottani orvos. – A gerince nyomja a tüdejét, onnan vannak a szívpanaszai. De ma már vannak gyógyszerek erre is. – Eszembe jutott, hogy egy tüdőszűrés alkalmával a röntgenes orvosnő megjósolta: – Magának ez a ferde gerince úgy össze fogja nyomni a tüdejét, hogy húsz éven belül úgyis megfullad. Azóta harmincöt év telt el.

Az ortopéd orvos, aki a csontritkulásomat kezelte, beutalt a gyulai kórház mozgásszervi rehabilitációs részlegébe. Az élettársam, Anikó néhány hónappal korábban elesett, combnyaktöréssel operálták. Igénye a rehabilitációra megalapozottabb volt, mint az enyém. Egy kétágyas szobát kaptunk, 2009 májusában három kellemes hetet töltöttünk a szépséges alföldi városban. Hogy Anikónak garat- és nyelőcsőrákja van, csak augusztusban derült ki. A jellegzetes tüneteket, a fogyást, a nyelési nehézségeket az orvosok sem vették észre. Csak megérkezésünkkor tudtuk meg, hogy a kórház és az országos hírű várfürdő között elszámolási háború dúl. A fürdő szerint a vizes kezelések költségeit a kórháznak kell állnia, a kórház szerint a fürdőnek, amely kap erre pénzt a társadalombiztosítástól. Egy fürdőkórház víz nélkül olyan, mint a napfürdő esőben. Találkoztunk a fővárosból beutalt ismerősökkel: ők megkapták az előírt fizikoterápiás kezeléseket, de a városban kellett szobát bérelniük, nem lehettek a kórház betegei. A mi kórházi kezelésünk napi egy órát se vett igénybe, viszont kaptunk szobát és kosztot ingyen, délután pedig jegyet váltottunk a fürdőbe, úsztunk, pancsoltunk, és bámultuk az ősöreg juharfát, amely alatt Erkel állítólag a Bánk bánt komponálta. Ekkor értettem meg, hogy a magyar egészségügy eljutott a tökéletes elmebaj állapotába.

A nappali elmebajt jól egészítette ki az éjszakai elmebaj. A kórházi részleg vezetése ugyanis szívélyesen engedélyezte, hogy éjszakánként a főorvosi szobában használjam a számítógépet. A berlini Horch und Guck (Fülelj és leskelődj) című, a Stasi történetével foglalkozó folyóirat számára írtam egy cikket az 1990 előtti demokratikus ellenzék mindennapi életéről. A német szerkesztők arra voltak kíváncsiak, hogyan lehetett illegális folyóiratot kiadni egy olyan pletykás városban, ahol a német megszállás idején a nácik ellen szervezkedő katonatisztek titkos találkozójára késve érkező tábornokot a kávéház katonaviselt pincére ezzel a legendássá vált mondattal fogadta: – Méltóságos uram, alázatosan jelentem, az összeesküvő urak már távoztak. A szakállas történethez hozzáfűzhettem egy ellenkező értelmű újabbat. A Beszélő egyik szerkesztője bizalmasan megsúgta Orosz Istvánnak, hogy ő tudja ám, ki a Beszélő nyomdásza, de a nevét természetesen nem mondhatja meg. Orosz, aki dunabogdányi házában szigorúan rejtett körülmények között sokszorosította a folyóiratot, ebből meggyőződhetett róla, hogy a történelmi traccskultúra ellenére a demokratikus ellenzék kulcsemberei az életbe vágó titkokat azért képesek megőrizni. Mire az orvosilag értelmetlen kórházi tartózkodásunk véget ért, én is elkészültem a cikkemmel.

A porckorongsérv eltávolítása

A porckorongsérv eltávolítása

Fotó: Gerinces.hu

 

(Lábjegyzet)

*Amikor 1963-ban a Szépirodalmi Könyvkiadónál kaptam állást, egyúttal tagja lettem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) és az újságírók külön egészségbiztosító intézetének, amelyet akkor még Újságírók Szanatórium Egyesületének (ÚSZE) hívtak. Nem sokkal később a MÚOSZ könyvkiadói tagozata megszűnt, így újságíró-szövetségi tagságom véget ért, de a rövid életű tagság arra jó volt, hogy még évekig elbliccelhettem a belépést a szakszervezetbe. Az ÚSZE-tagság ellenben megmaradt, bár az intézmény új neve a társadalombiztosítás Újságíró Tagozata (ÚT) lett. Kétségtelen, kiváltságos szervezet volt, de nem olyan mértékben, mint a pártnómenklatúra vagy a belügy külön egészségügyi rendszere. Személyes tapasztalataim szerint a legkellemesebb egészségbiztosítási rendszerként működött. A beteg szabadon választhatott az ÚT könyvecskéjében felsorolt orvosok között, és ha a gyerekek lázasak voltak, Bogárdi Mihály főorvos (sajnos elhunyt) kijött hozzájuk. A rendszerváltás után az ÚT lehetett volna a versengő biztosítókra épülő betegbiztosítás modellje. Ehelyett felszámolták, utolsó főorvosát, Mák doktornőt pedig háziorvossá gleichschaltolták, bár rendelője továbbra is a MÚOSZ székházában volt. A főorvos asszony élete utolsó előtti napjáig rendelt. Egyképpen odafigyelt betegei testi és lelki egészségére. Én nagyon sokat köszönhettem neki.

 

További izgalmas fordulatok e heti nyomtatott kiadásunkban.

szerző
Kőszeg Ferenc
publikálva
2017. máj. 25., 09:54
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 Láng Lászl
    Láng Lászl
    2017. június 13., kedd 00:55
    Nem hazudtolom meg a magát "Vilsi"-ként rejtő kommentelő tényállításait, de csak azért, mert korrekt vagyok -- nincs módom ellenőrizni azokat. Viszont épp ezért szükségesenek tartom szembeállítani az én saját tapasztalataimat.
    2000-től 2005-ig jártam rendszeresen a Gerincgyógyászati Központba, majd hosszabb kihagyás után idén úrja kellett kezdenem. A korábbi és a mostani tapasztalataim egybevágnak.
    Most fél évre előre kaptam időpontot (az "utcáról érkeztem", nem magánrendelésre!), onnantól viszont olajozottan működött MINDEN. Tegnap, 2017. június 12-én voltam ott utoljára, egy vizsgálatsorozat (röntgen, CT, MR) eredményeit összegző megbeszélésen. A főorvos beszédén (nevet nem írok, nehogy "benyalásnak" vegye valaki) egy villanásnyi türelmetlenséget sem észleltem, figyelmes volt, pontos, meggyőző -- mint korábban is mindig. És a vizsgálatok során az elfoglalt, túlterhelt asszisztencia is kifogásatalanul bánt velem. Nem barátkoztak, ugyanis dolguk volt, de precizek, udvariasak voltak.
    Nem tudom, mi indította "Vilsit" ilyen tónusra (a számozást érintő megjegyzése kifejezetten rosszundulatú, sanda, ráadásul ostobaság), de talán sajnálnom kell őt. Bár inkább nem.
    Emberek, ne higgyetek neki!
    Láng Lászloó
  2. 1 vilsi
    vilsi
    2017. június 08., csütörtök 09:53
    ORSZÁGOS INTÉZET – ORSZÁGOS SZÍVATÁS - ÚJSÁG ÉS VALÓSÁG (Mentő ötlet, Népszabadság, 2016. aug. 26.) Tessék bejelentkezni, pl. szimpla gerincsérvvel, az Országos Gerincgyógyászati Központba: 1. Időpont 3 hónapra, 2. A váróban gerincgyilkos székek (aki ül, nyomja a porckorongját az idegre), 3. Számot kap, mint a lágerben, pedig a doki kiszólhatna: Kovács úr, fáradjon be! Nem mondja, mert lement kutyába. Ahelyett, hogy megnézné az egész embert (tartását, járását), rögtön a szgépét kezdi püfölni. (“Ez csak beteg-anyag, nyafog és hadovál.”) Nincs film-nézőke, nincs csontváz-modell, nincsenek gerinc-szórólapok... Le akar ültetni, holott... A cél: beírni magának a pontot, minél több beteget áthajtani és hárítani (a magánrendelés irányába). Országos központ, országos szívatás. Aki járóbeteg és idáig el tudott jönni, az főleg konzervatív kezelésre szorul - ám ő ehhez nem ért. -Nézze, itt a gerinc-tornapad, a lepedőhinta, segítsen a sorstársaimon... -Nekem erre nincs időm. Súlyterheléses MR, ami a sérülést kihozná? Upright MRT, MRopenstehend? Az a németeknél van, nem ismerjük el, mit reklámoz itt maga? (Nem kell fél milliárd, egy heveder megteszi.)
    Egy a szenzációs műtét (a jó PR), és más a valóság. Hiszem, hogy rengeteg sérültön segítenek (bénulástól mentik), de hány “könnyebb” esetet hagynak kínlódni évekig? Egy kis szervezéssel már a szakrendeléseknél “háríthatnák” a betegeket, hogy ne legyen az Országos túlterhelve - de akarják? Minél több beteg, annál több pénz?

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Narancs

Blog

még több cikk