Leáldozóban az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a csillaga. Eleinte úgy tűnt, hogy Botka a szocialista párt potens embere: rendelkezik egy világos, koherens üzenetrendszerrel, a népszerűsége elég magas és még a pártot is képes volt maga mögé állítani. Ma viszont már egyre kevesebbet hallunk a programjáról, a népszerűsége visszaesett, a párt kihátrálni látszik mögüle. Az elmúlt hetek hírei leginkább ez utóbbiról, illetve az MSZP-s belháborúkról szóltak: Botka egy interjúban hadat üzent a szocialisták soraiban megbúvó „árulóknak” és „kollaboránsoknak”, aminek a nyomán aztán az MSZP-sek nekiestek a szegedi polgármesternek a nyilvánosságban és – ha lehet hinni a sajtóértesüléseknek – nekiestek a háttérben is.
Öngyilkos stratégiának tűnik Botkától, hogy bő fél évvel a választások előtt nekiesik a saját pártjának, valójában viszont a konfliktus nem új keletű, és a folyamatok eme fázisában már nem is volt kikerülhető. Amikor Botka nyilvánosan megtámadta a pártját, az csak tünete volt egy hosszabb ideje húzódó és nem megfelelően kezelt, belső vitának. Ez a vita pedig nem más, mint a szövetségi politikákról szóló két, széles körben osztott narratíva harca.
Az egyik narratíva szerint Botka László személyében végre jött valaki, aki nem csupán kijelenti, hogy a 2013-14-es összefogás-stratégia megbukott, hanem le meri vonni a konzekvenciát is. Ez pedig nem más, mint hogy a baloldal korábbi képviselői hiteltelenek, és soha nem nyerhetnek többé választást, mert egyszerűen kizárt, hogy valaha is elegendő mennyiségű embert szólítanának meg. A baloldalnak be kell húznia legalább egymillió új szavazót, ez pedig – e szerint a narratíva szerint – nem lenne lehetséges, ha olyan végtelenül megosztó, s különösen a (kiábrándult jobboldaliakat is magában foglaló) bizonytalanok táborában elutasított személyek szerepelnének a listán, mint például Gyurcsány Ferenc. A volt miniszterelnöknek – megint csak e narratíva szerint – ezt kötelessége lenne fölismeri, és önszántából hátralépni, hogy egy a múlttal való szimbolikus szakítással hitelesített új baloldali politika révén végre esély legyen megnyerni a bizonytalan választókat, illetve 2018-ban – hegemón ellenzéki párttá válva – a választásokat is a baloldalnak.
| ||
Az előbb vázolt narratíva világos szereposztást tükröz: Botka győzelemért küzdő politikus, párton belüli ellenlábasai pedig jobb esetben hasznos hülyék („balekok”), rosszabb esetben fizetett ügynökök („árulók”). A Botkáéval versengő, másik narratíva szerint azonban a helyzet fordított. Ezen álláspont – miután átvesz egy gyurcsányi elvalapú érvelést – kijelenti, hogy Botkának nincs joga döntést hozni más, demokratikusan működő pártok vezetőiről és/vagy képviselőiről. Gyurcsányt csak a saját pártja mozdíthatná el – erre viszont nem hajlandók, ezért Botka most lehetetlen föltételeket támaszt, s így valójában ő szabotálja az ebben a választási rendszerben elengedhetetlen összefogást. Ennek tükrében megfordulnak a szerepek: Botka az áruló, és a vele szemben föllépők azok, akik a baloldal győzelméért dolgoznak.
Mindkét narratívának sok híve van a nyilvánosságban és a háttérben egyaránt, ez pedig Botkát nehéz helyzet elé állította – ugyanis a vele egyet nem értők keresztbe tudtak tenni neki. Erre két lehetőségük nyílt. Az egyik, ha nem engedik hozzáférni Botkát a párt erőforrásaihoz. Állítólag beszélt is erről, hogy azért nem tud sikereket elérni, mert nem hagyják az MSZP-sek kampányolni; viszont ha az általa kínált út helyességéről nem győzi meg őket (vagy nem kínál nekik valamit, amiért cserébe mégis hajlandóak lennének támogatni), akkor ezt a problémát nem tudja orvosolni.
A másik út pedig nem más, mint a nyilvánosság. Ha valaki a háttérben alulmarad egy vitában, jó stratégia lehet kiállni a nyilvánosság elé – föltéve, hogy aki kiáll, tudja, hogy az emberek többsége az ő álláspontjával ért majd egyet. Talán Botka is, amikor árulózni kezdett a sajtóban, ezt hitte: hogy az emberek ő narratívája szerinti szereposztást fogadják majd el, az ellenfelei pedig veszítenek a népszerűségükből, s így gyengülnek a párton belüli pozícióik. De ma a nyilvánosságban nem egyértelműek a két álláspont támogatói közti erőviszonyok, így egyik fél sem tud ilyen módon előnyt kovácsolni. Hogy miért jó eszköz ez mégis Botka gáncsolására? Mert a két narratíva eldöntetlen vitája marad a napirenden – programszerű szlogenek és üzenetek helyett. A magyar sajtó ráadásul kimondottan érzékeny erre a témára; például amikor februárban Botka egy 1 órás programadó beszédet tartott, az egész sajtón csak egyetlen perc futott a beszédből végig: amiben elhangzott, hogy Gyurcsánynak mennie kell. Nagyban hozzájárul Botka kudarcához, illetve az MSZP népszerűség-vesztéséhez, hogy mindenki az összefogás-diskurzusra koncentrál a párt egyéb üzenetei helyett.
| ||
Botka föltehetően túl optimista volt. Azt hihette: a tagság úgyis kitart mellette, és nemcsak azért, mert rendelkezik a cikk elején is említett pozitív tulajdonságokkal, hanem mert konkrétan ő volt az egyetlen ember, aki szocialista miniszterelnök-jelöltként szóba jöhetett. Ha pedig ez így volt, akkor – gondolhatta Botka – a tagság úgyis összezár majd mögötte, ami pedig elég lesz ahhoz, hogy egy hatékony kampány révén az MSZP gyors növekedésnek indulhasson, amely aztán automatikusan megoldja a két narratíva közötti vitát, Botka javára. Ma már látjuk: ez az optimizmus – a föntebb leírt mechanizmusok miatt – túlzónak bizonyult. A vita szükségképpen felszínre tört.
Botkának két lépésben kellett volna bebiztosítania magát. Az egyik, hogy a párttársai gáncsolását megelőzendő alkukat köt, illetve igyekszik elhitetni az MSZP erős embereivel, hogy a stratégiája az ő érdekeik szerint való – nem pedig csak követeli tőlük, mint a beszámolók szerint tette, hogy álljanak mögé, ha őt akarják jelöltnek. Botka a célok összehangolásával tudta volna biztosítani magának a háttér kooperálását. Ami pedig a nyilvánosságot illeti, nos, ott el kellett volna fogadnia a tényt, hogy Gyurcsány nem fog visszalépni, és ebből levonni a következtetést: nem lesz összefogás. Ha Botka valóban hitt volna az általa kommunikált narratívában, akkor le kellett volna mondania a DK fix 4-6 százaléknyi szavazójáról a potenciális 15-20 százaléknyi bizonytalanért cserébe. A DK ekkor persze igyekezett volna – mint most Molnár Zsolt – a vitát a nyilvánosságban életben tartani, de egy világos elhatárolódás után ez már csak segítette volna Botkát, hogy még egyértelműbbé tegye a Gyurcsánnyal (illetve a múlttal és az összefogással) való szimbolikus szakítás tényét. A gyurcsányi kritikák csak erősíthették volna a fönt leírt narratíváját, és végső soron nagyobb eséllyel vihette volna véghez az az által leírt stratégiát is.
