Ellenzékváltó hangulat: Vona Gábor nagy lehetősége

Ha az egyes pártokra irányuló médiafigyelemből le lehet vonni következtetést az ellenzéken belüli erőviszonyokra, akkor az elmúlt két hét hírei alapján a Jobbik pozíciója határozottan fölértékelődött a régi baloldal pártjaihoz képest. A pártról szóló híreket – Vona Gábor Spinoza Házban való szereplésétől az általa fölvetett koalíciós lehetőségig – egyesek megpróbálják ugyan egy folyamatként, a Jobbik baloldali ellenzékbe való beágyazódásának szintjeiként láttatni, valójában azonban fontos két blokkra szétválasztani az elmúlt hetek eseményeit. Ennek oka, hogy a két blokknak – melyek egyike a régi, a másik pedig az új ellenzékhez való közeledésről szól – mások a mozgatórugói, más a dinamikája és legfőképp: mások a jövőre vonatkozó kilátásai is.

A régi baloldal, tehát főként az MSZP és a DK szavazóinak és értelmiségi holdudvarának közeledése a Jobbikhoz egyáltalán nem újdonság. Az év elején ugyanígy a baloldal Jobbikkal való együttműködésének lehetősége tartotta lázban ezt az oldalt, és maga a fölvetés is ugyanarra az okra vezethető vissza: a baloldalban való reményvesztésre, mely megnyitja az utat a választási matematika logikus végigvezetése, azaz a legnagyobb ellenzéki párttal való koordinálás szükségességének deklarálása előtt.

Döntsék már el, tényleg csak Orbánt akarják leváltani?

„Ha nem értenek egyet abban, hogy mire váltsák le a mostani rendszert, az együttműködésről szóló beszéd is értelmét veszti.” Az ellenzéki nyilvánosság egyik leghevesebben vitatott kérdésévé vált az elmúlt hetekben, hogy a magukat hol baloldalnak, hol demokratikus ellenzéknek nevező pártok, melyek többsége a ’18-as választáson egymással szövetségben kíván indulni, együttműködjenek-e valamilyen formában a Jobbikkal.

A különbség most csupán annyi, hogy míg akkor pusztán néhány ellenzéki véleményformáló fölvetése nyomán indult el ez a diskurzus, most Botka László bukása és a baloldal egyre nagyobb kilátástalansága révén maguk a szavazói tömegek kezdtek el a Jobbik irányába tapogatózni. A Spinoza Házban folytatott, nagy vihart kavart beszélgetés lényege is ez volt: hogy a régi baloldal azon szavazói, akiknek még vannak fönntartásai a Jobbikkal kapcsolatban, megvizsgálják, hogy lehet-e Vona Gáborra szavazni, illetve hogy nem lenne-e elfogadhatatlan, ha jövőre taktikai okokból a jobbikos jelöltekre adnák le a voksukat.

Egészen más képet mutat azonban Vona LMP és Momentum felé tett koalíciós ajánlata. Azon túl, hogy itt nem a másik ellenzéki párt szavazói, hanem a Jobbik elnöke maga kezdeményezte a közeledést, ezen pártok egy tömbbe sorolása korántsem csak taktikai alapon igazolható. Némelyek ugyan a három szóban forgó pártot össze nem tartozónak próbálják ábrázolni, az őket összekötő közös platformra maga Vona is rámutatott: ők mindhárman a 21. század pártjai, szemben a – velük hibásan egy oldalra sorolt – régi baloldallal és a többség által leváltani szándékozott Fidesszel. Ez a kommunikációs térben meghonosítandó szembeállítás vagy törésvonal az, melynek képviselete és elfogadtatása mindhárom pártnak egyformán érdeke, s melyet egyúttal könnyedén föl lehetne tölteni tartalommal is. Bár szakpolitikai alapon a Jobbik, az LMP és a Momentum sok kérdésben távol áll egymástól, a politikai kultúráról, avagy a politizálás stílusáról szóló ideáljaik nagyon is egybecsengenek. Fekete-Győr András az elmúlt 27 évben leromlott politikai kultúra megújításáról beszél; Szél Bernadett ugyancsak az elmúlt három évtizedet ostorozza, „új kezdetet” hirdetve a jövő évi választásokra. Vona Gábor pedig egy „új kiegyezést” és a „bal-jobb lövészárkok”, avagy az elmúlt évtizedeket megrontó hideg polgárháború meghaladását tűzte a zászlajára.

Fotó: MTI

Mindazonáltal mind az LMP, mind a Momentum elutasították a Jobbik elnökének közeledését – ugyanis nem hiszik el, hogy a szándékai őszinték. A két 21. századi párt képviselői egyformán érveltek: a Jobbik néppártosodása nem hiteles, sokak számára túlzottan kísért még a radikális múlt. Az a múlt, amit többek közt olyan alakok fémjeleznek, mint a Jobbikban továbbra is vezető pozícióban lévő Toroczkai László.

Ez az ellenvetés, melyet a régi baloldal szavazói is rendre fölhoznak, egy komoly kommunikációs feladványt jelent: hogyan lehet hitelessé tenni a néppártosodást? Hogy lehet elhitetni, hogy a párt végleg szakított szélsőjobbos múltjával, hogy moderált konzervatív párt lett, és hogy a jövőben sem következik majd be visszarendeződés? Erre tényszerű garanciát aligha lehet adni; ha valaki azt akarja hinni, hogy a Jobbik a szíve mélyén mindenképp radikális párt, az úgyis fog találni ezt az állítást a maga számára alátámasztó nyomokat, bármennyire is cserélődik le a Jobbik személyi állománya. A kérdés tehát, hogy mi venné rá a – momentán még teljes joggal – szkeptikusokat, hogy ne akarják a Jobbikot radikális pártként látni. Mi lenne a meggyőző bizonyíték?

Narratívák és összeesküvés-elméletek – avagy miért és hogyan működik a sorosozás?

Amikor a kormánytagok Soros Györgyről beszélnek, akkor az nem egy hirtelen jött ötlet: tökéletesen illeszkedik az eddig kommunikált világképükbe. A politikai kommunikációnak két, egymástól eltérő fölfogása van. Az egyik ügyalapú (issue-based): ez azt vizsgálja, hogy mely ügyek vagy témák napirenden tartása előnyös vagy előnytelen az adott politikus számára.

A meggyőző és a kommunikációs térben eredményesen képviselhető bizonyíték egy nagy, szimbolikus gesztus lehet – melyre váratlanul jó lehetőséget kínál Vona koalíciós ajánlata. Toroczkai László kirúgása (Novák Elődéhez hasonlóan) bár haladás lenne, de önmagában valószínűleg nem lenne kielégítő, a föntebbiek alapján. Máshogy nézne ki viszont a dolog, ha Toroczkait, mint a leendő koalíció Momentum és LMP irányából diktált föltételeként távolítaná el és kommunikálná. Ehhez persze a Momentum és az LMP együttműködésére is szükség lenne, azonban, mint mondtam, a három párt érdekei egy ponton, kommunikációs téren teljesen megegyeznek; ha pedig végre tudnák ezt hajtani, akkor Vona nem pusztán a sokak szemében a néppártosodást hiteltelenítő, továbbra is igen radikális alelnöktől szabadulna meg, hanem összekötné az ügyet a 21. század pártjaihoz való közeledéssel. Azt tudná jelezni, a választók és egyszersmind a leendő koalíciós partnerei felé is, hogy számára a 21. századiság, azaz a politikai kultúra megújítása és az „új kiegyezés” egyértelműen fontosabb, mint a radikális, szakpolitikai arcél. Vona tekintetében pedig a közös, 21. századi platformon álló, ám vele sok szakpolitikai kérdésben egyet nem értő pártokkal való összeállás a jövőre nézve is garanciát jelentene: ezek a pártok, melyeket senki nem tekint szélsőségesnek vagy radikálisnak, „fékeket és ellensúlyokat” jelentenének a Jobbiknak arra az esetre, ha valahogy el is indulna végül egy, a párton belüli visszarendeződés.

Egy ilyen vagy összességében ehhez mérhető gesztussal Vona elvileg meggyőző bizonyítékot szolgáltathatna a régi baloldal – a reményt fölmutatni képtelen pártoktól amúgy is elhajló, de még gyakran szkeptikus – szavazóinak is, akik aztán könnyen át is szavazhatnának a 21. század pártjaira, illetve azok jelöltjeire (ha az LMP és a Momentum benne lennének, akár egy az új oldal pártjait szerepeltető koordinált indulás keretében is). Így kerülhetne elérhető közelségbe jövőre a 20. századi ellenzék leváltása – mely hosszabb távon aztán elvezethet a kormány-, sőt rendszerváltáshoz is.

Liberális szemmel – A Republikon blogja a magyarnarancs.hu-n