Az ellenzéki nyilvánosság egyik leghevesebben vitatott kérdésévé vált az elmúlt hetekben, hogy a magukat hol baloldalnak, hol demokratikus ellenzéknek nevező pártok, melyek többsége a ’18-as választáson egymással szövetségben kíván indulni, együttműködjenek-e valamilyen formában a Jobbikkal. Az érintett politikusok mindkét oldalon igyekeznek minél világosabbá tenni, hogy nincs erre irányuló szándékuk, azonban a javaslatok szerint – bár az együttműködés mértékében megoszlanak a vélemények –, nagyon célszerű lenne a szövetségi tárgyalásokat folytató pártoknak megtalálni a közös hangot a legnagyobb ellenzéki párttal.
Igazából csupán egyetlen kérdést érdemes fölvetni ennek a diskurzusnak a kapcsán, nevezetesen azt, hogy miért éppen most pattant ki –
a gondolat ugyanis már évek óta benne volt a levegőben.
Ezzel most nem azokra a javaslatokra utalok, amikkel 2011-ben az akkor még LMP-s Karácsony Gergely hozakodott elő, vagy amelyek az elmúlt években többször is fölbukkantak különböző ellenzéki értelmiségiek tollából. Ezek az összellenzéki együttműködést vizionáló gondolatkísérletek legföljebb – Medgyessy Péter tavaly év végi nyilatkozatához hasonlóan – katalizátorai lehettek volna a vizsgált diskurzusnak, és csupán kikristályosíthattak volna egy már létező közgondolkodást. A diskurzus forrásvidéke valójában egy elvarratlan szál; egy logikai út, amelyet nyitva hagytak az ellenzéki oldal egyik legtöbbet használt érvelésében. Ez az érvelés pedig nem más, mint az, amelyik az összefogás szükségességét a választási rendszer kényszeréből vezeti le.
| ||
E szerint a pártok közti együttműködés matematikai kényszerűség, amely a 2011-ben kialakított új, erősen többségi és egyfordulóssá tett választási rendszer következménye. Emiatt kell összefognia az ellenzéki pártoknak, s ha nyerni akarnak, akkor egy pozícióért mindenhol csak egy jelöltet állíthatnak. Számtalanszor elmondták már ezt a 2014-es összefogás pártjai kapcsán, ám ez ugyanilyen gyakran fölvetődhetett volna a Jobbik oldaláról is. A Jobbik és az MSZP már évek óta küzdenek a legnagyobb ellenzéki párt címéért, a Republikon Intézet legfrissebb kutatásai szerint pedig most szinte fej fej mellett vannak: a pártválasztóknak az előbbi 19, az utóbbi pedig 18 százalékát tudhatja maga mögött. Ha az egyik párt tényleg összefogási kényszerben van, a másik párt miért ne lenne? Sőt: miért ne kellene egymással is összefogniuk, ha az az elv, hogy egy ellenzéki jelölt legyen mindenhol?
Ez a kérdés, mely logikusan fölvethető a levezetés alapján, rámutat a már említett hiányosságra: nincs világosan definiálva
az egyes pártokat összekötő közös platform.
Nem világos, hogy mi az a kritériumrendszer, ami alapján egyesek összetartoznak, más pártok pedig egyértelműen nem tartoznak hozzájuk. Az ellenzéki oldalon ezt „magától értetődőnek” szokás tekinteni, hogy a 2010-es MSZP utódpártjai, valamint az azóta létrejött ellenzéki formációk tartoznak a kívánatos összefogás körébe. De önmagában az, hogy már a közös gyűjtőnév megtalálása is zavarba szokta hozni az erről beszélőket (baloldal, bal- és liberális oldal, vagy demokratikus ellenzék?), jelzi, hogy nem egyértelműek a csoport a határvonalai, amit még inkább összekuszálnak akkor, ha például a csoport egy korábban teljes értékűnek tekintett tagját hirtelen kizárják az ellenzéki tárgyalásokból. A csoport belső problémái, szakításai és egymásra irányuló támadásai sokszor megkérdőjelezik az összetartozás létét.
A világosan lefektetett határvonalak hiánya mindaddig nem okoz problémát, amíg senki nem vitatja őket, illetve amíg az egy csoportba tartozónak vélt pártok a választási győzelem esélyét mutatják. Az említett csatározások, a 2014-es vereség óta elért szerény haladás, valamint a tábor viszonylagos stagnálása azonban egyre jobban olvasztja ezt a képet, a reménytelenség pedig megnyitja az utat a választási matematika logikus végigvezetése előtt.
Emiatt hatnak most nagy erővel a Jobbikkal való együttműködésről szóló javaslatok,
amelyek persze megrajzolnak határvonalakat – de csupán az ellenzék és a kormány között, egy nagy Orbán-ellenes tömbként láttatva a teljes ellenzéki spektrumot. Ez a rejtett előföltevés teszi a jelenlegi formájában károssá a diskurzust a „baloldal” számára, hiszen átjárást tesz lehetővé a választási matematikára hivatkozó szavazótábornak a Jobbik felé.
De mivel a diskurzus forrásvidéke nem egy hirtelen jött értelmiségi javaslat, hanem a „baloldali-liberális” tábor gondolkodásának mélystruktúrája, a megoldást sem a javaslatok szintjén érdemes keresni. Az út, amely végső soron logikussá teszi a Jobbikkal való együttműködést, mindaddig nyitva áll, amíg le nem zárják, így nemcsak veszély, de lehetőség is az összefogás-diskurzus: fölhívja a figyelmet az elvarratlan szálra, és apropót ad az ellenzéki pártoknak, hogy elvi alapon határolódjanak el egymástól. Nem másról van itt szó, mint az identitás meghatározásáról, mellyel elébe mehetnének a későbbi ilyen és ehhez hasonló találgatásoknak. Egy kritériumrendszer, a közös platformot jelentő világnézet meghatározásával pedig világossá válna a választók számára is, hogy pontosan
ki kivel és miért működhet együtt,
illetve az elvi célok meghatározása révén az is, hogy miben lehet és miben nem lehet az egyes pártoknak együttműködni. Medgyessy Péternek egyetlen dologban igaza volt, és ez nem az, amit általában idéznek tőle, hogy „nem lehet finnyáskodni”, fogjon össze az MSZP, a Jobbik, és a DK – hanem hogy el kell dönteni, hogy mi a prioritás. Ha a cél, amit a pártok a választók felé akarnak kommunikálni, pusztán az Orbán-kormány leváltása, akkor ebben tényleg valamennyi ellenzéki párt osztozik, a DK-tól a Jobbikig, és fölvethető az együttműködés lehetősége. Ha vannak bizonyos közös érdekek, akkor azok mentén lehet együttműködésről gondolkodni, de mások mentén nem. Ha viszont markánsan eltérnek ezeknek a pártoknak a céljai és prioritásai, tehát nem értenek egyet abban, hogy mire váltsák le a mostani rendszert, és ezt világossá is teszik, akkor az együttműködésről szóló beszéd is azonnal értelmét veszti. Ha világosak a célok, mert világos, hogy ki kicsoda, akkor a szövetségi politikák, egyszersmind a győzelemhez vezető út is sokkal világosabbá válna.
