Az egyik fontos dolog, amit idén megtanulhattunk Botka László miniszterelnök-jelölti pályafutásából, az az, hogy bárki is készül a baloldal vezetője lenni, világos tervvel kell rendelkeznie az összefogás-probléma megoldására. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy tudja, milyen formációban kéne jövőre az ellenzéknek fölállnia – ennyit Botka László is tudott. Amiről szó van, hogy a politikus képes legyen az összefogás kérdését a közvélemény és a média számára is megnyugtatóan lezárni.
| ||
Botka László bukása, illetve még korábban a 2013-as év eseményei is megmutatták, hogy az összefogás egy végzetesen destruktív téma. Ha az ellenzéki közbeszédet a baloldali-liberális pártok együttmozgásának technikai és/vagy belterjes kérdései uralják, az egyfelől rombolja a kormányképesség látszatát: egyre nehezebb elhinni, hogy ezek a pártok és politikusok képesek lesznek majd együtt, stabil és hatékony gépezetként kormányozni. Másfelől pedig az összefogás kérdésének fetisizálása létrehoz egy olyan politikai darálót is, amiben elvész az ellenzék politikusainak lehetősége az önálló program- és arculatépítésre. Az együttműködés kérdései nemcsak elterelik a programszerű nyilatkozatokról a figyelmet, de konkrétan – főleg, hogy az elmúlt évek során a médiaérdeklődés is erre lett kihegyezve – el is veszik tőlük a felületet, az egyéniség és a politikai ajánlat hangsúlyozása helyett az összefogás technikai kérdésire helyezve a hangsúlyt. Nem csoda, hogy egy ilyen közeg nem bevonzza, hanem sokkal inkább eltaszítja a már meglévő választókat éppúgy, mint a kormányváltáshoz elengedhetetlen bizonytalanokat is.
Karácsony Gergely, akit miniszterelnök-jelöltként a saját pártján túl immár az MSZP is támogat, láthatóan tisztában van az összefogás-diskurzus káros voltával. „Ha azzal foglalkozunk, hogy ki kit szúrt hátba az ellenzéki oldalon, azzal valójában a szavazóinkat szúrjuk hátba”, mondta, utalva arra, hogy az összefogás-diskurzus kiszorítja a választók életét érintő szakpolitikai kérdéseket a közbeszédből, majd az ATV-n egyenesen odáig ment, hogy föl fog állni és kimegy a stúdióból, ha megint az ellenzék belső ügyeiről kérdezik.
Bár az összefogás-diskurzus ilyen erejű elutasítása teljesen érthető, a módszer nem hatásos. A baloldali ellenzék politikusai eddig is mindig elmondták, szinte minden interjújuk során, hogy nem jó a baloldal belügyeiről a nyilvánosság előtt beszélni, mert ez „a választókat untatja”, és inkább a hétköznapok „valódi kérdéseiről” kéne vitázni, „reményt és víziót adva” a választópolgároknak. Viszont valójában ezek a kijelentések maguk is a baloldal belügyei: ezek ugyanis stratégiai állítások, hisz arról szólnak, hogy mi lenne a kívánatos irány. Ha konkrétan ezen stratégiák megvalósítása helyett a politikusok csak beszélnek róluk, és ráadásul utána gyakran maguk hozakodnak elő a választási matematika kényszerével és a különböző összefogás-technikák fontosságával, nos, ezzel nem tudják megváltoztatni az elmúlt 5-6 évben az ellenzék belharcainak fontosságára kondicionált hallgatóság érdeklődését, és ezáltal a közeg kannibalisztikus, önpusztító jellegét sem.
| ||
Kijelenthetjük, hogy amíg nincs lezárva az együttműködés kérdése, addig nyitva marad az összefogás-diskurzus – ebből pedig rögtön következik is a nyilvánvaló megoldás, miszerint meg kell állapodni. A megállapodást azonban számos dolog nehezíti, melyek közül az egyik, hogy abba minden félnek bele kell egyeznie. Bár már szólnak hírek arról, hogy az MSZP és a DK közötti háttértárgyalások jól haladnak, számos jel mutat arra, hogy például Gyurcsány valójában nem akar megállapodni, és az MSZP elgyengülését várva inkább egyedül tör majd a baloldal vezető szerepére. Ha pedig ez igaz, vagy ha – általánosabban – vannak olyan szereplők, akik nem, vagy nem úgy érdekeltek az együttműködésben, mint azt például a Karácsonyt élre helyező MSZP akarja, akkor a megállapodás is elmarad. De még ha meg is születik a megállapodás, mondjuk a Karácsonyt elfogadó január végi MSZP-kongresszus után, akkor is – és ez a második probléma – a választási matematika alapján fölvethető, hogy miért nem vesznek be a körbe más pártokat is, például a Jobbikot. Különösen az utóbbi hetekben, hogy a hagyományosan baloldalra sorolt pártok rosszul állnak a közvélemény-kutatásokban, újból divatos lett előhozakodni ezzel a lehetőséggel, és kérdés, hogy egy baloldali egység bő két hónap alatt képes lesz-e olyan potens szereplőként föltűnni, hogy az elhalványítsa ezeknek a hangoknak, azaz az összefogás-diskurzus megmaradt képviselőinek a jelentőségét.
A helyzet kevésbé nyilvánvaló megoldása, hogy Karácsony és társai megpróbálják a hasznukra fordítani az összefogás-diskurzust – például úgy, hogy a más pártokkal való összefogást programszerű föltételekhez kötik. Karácsony mondhatná, hogy csak olyanokkal fog össze, akik alapvetően olyan Magyarországot képzelnek el, amit a Párbeszéd is; ezért fogott össze az MSZP-vel, hiszen mint azt már korábban is jelezte, ő Botka baloldali víziójával (melyet az MSZP lényegében még ma is képvisel) lényegében egyetértett. Ezzel a szólammal Karácsony nem csak saját stratégiaváltásainak adhatna utólag értelmet, de logikusan következne belőle, hogy a többi párttal is csak akkor hajlandó együttműködésre, ha közös szakpolitikai platformon állnak – ez pedig a viták kereszttüzébe a szakpolitikai víziókat, illetve azok összeegyeztethetőségét tenné a választási matematika kérdései helyett. A stratégiáról szóló diskurzus technikaiból átmenne tartalmiba, formai helyett programvitába: az összefogás személyi és technikai föltételeit eddig buzgón követő közeg most a pártok programjait (illetve azokon belül a Karácsonyék által konkrétan kiválasztott és együttműködési föltételül szabott szakpolitikákat) venné hasonló lelkesedéssel górcső alá. A szinte már valamennyi ellenzéki párt által publikált programpontok közti különbségek nyilvánosság előtti megvitatása és összefésülése – melyet, ha tényleg van a felekben együttműködési szándék vagy pláne folyamatban lévő tárgyalás, vélhetően keresztül lehet vinni – teremthet egyfajta előválasztáshoz hasonló pezsgést az ellenzéki oldalon. Ez pedig a technikai kérdésekről folyó diskurzus leváltása mellett egyúttal segítene rögzíteni egy közös platformot is, mely összekötné a kérdéses pártokat, leszögezve közös céljaikat, összefogásuk tartalmi értelmét s egyszersmind el is választaná őket az olyan, szakpolitikailag nagyon más pártoktól, mint amilyen például a Jobbik. http://168ora.hu/velemeny/lakner-zoltan-egy-visszautasitando-ajanlat-7682
Liberális szemmel – A Republikon blogja a magyarnarancs.hu-n
Liberális szemmel – Republikon
Számok. Politika. Elemzés. Feminizmus. Mozgalmak. Liberalizmus.
