2015 egyik meghatározó témája a Jobbik néppárti fordulatának esélye – és nem véletlenül, hiszen a radikális párt áttörése vagy váltópárti helyzete legalább olyan állandó várakozása a magyar közéleti beszédnek, mint a baloldal eltűnése (esetleg: az „újbaloldal” megjelenése). Mindkét elem megjelent már a 2010-es választásokat követően, és hiába nőtt a 2014-es választásokon a különbség a baloldal és a Jobbik között, továbbra is azt látjuk, hogy a Jobbikról annak erősödése, míg a baloldalról jellemzően a problémái, gyengeségei miatt írnak. Pedig az elmúlt másfél év alapján a két oldal egyaránt átélt sikeresebb és kevésbé sikeres időszakot, de végső soron nem állnak jobban, mint 2014 tavaszán. A baloldali pártok önmagukat keresik és az együttműködés lehetőségét, a menekültkérdés miatt nyáron lényegében eltűnt Jobbik pedig ismét elővette a „néppártosodás” kártyát.
Vona Gábor lényegében ott folytatja, ahol tavasszal a párt elakadt: ám a pártelnök aktivitásával párhuzamosan máris megjelent a néppártosodás mögött álló legnagyobb akadály – a máshogy politizáló képviselőtársak. Pedig már a nyári eltűnés – és az ezzel járó népszerűségvesztés – is intő jel lehetett a párt számára, hogy a Jobbik növekedésének nagyon könnyen gátja lehet az erősen kommunikáló Fidesz. A menekültügyben pedig épp ez történt: a Jobbiknak ugyan elvi lehetősége meglett volna arra, hogy – „helyet cserélve” a Fidesszel –mérsékelt jobboldali választ adjon, ám ez elmaradt. A késő nyári megszólalásban pedig a Jobbik végül inkább a szigorú, radikális álláspontot választotta, visszatérve ezzel eredeti, radikális önképéhez.
Azt a tényt, hogy a Jobbik előtt volt tere a Fideszénél kevésbé radikális megoldásnak, jól mutatja, hogy a nyár elején készült felmérésünkben a Jobbik szavazói kevésbé voltak elutasítóak a menekültekkel kapcsolatban, mint a Fidesz szimpatizánsai: a szavazók mintha kivárták volna, hogyan is reagál a párt. Ahogy a Jobbik felsorakozott a Fidesz mellé – és próbált még szigorúbb javaslatokkal élni –, úgy a szavazók is radikálisabbak lettek: a szeptemberi mérésünkben már a Jobbik szimpatizánsai lettek a legelutasítóbbak, a párt támogatottsága ugyanakkor nem javult.
| ||
A Jobbik most láthatóan meg akarja haladni a menekültügyet, Vona Gábor pedig ott akarja folytatni, ahol tavasszal megakadt a néppárti folyamat. Ennek tudható be a pártelnök hétvégi írása, melyben a már korábban is használt panelek (XXI. századi Jobbik és XX. századi MSZP, Fidesz szembeállítása) mellett a Jobbikot a bal- és jobboldali megosztottságon túllépő, új közép pártjaként képzeli el. Az írás egyébként több párhuzamot is mutat a szinte egy időben megjelenő, Gyurcsány Ferenc-féle politikai röpirattal: mindkét esetben látszólagos helyzetértékelést látunk, amelynek célja az adott párt (vélt) erősségének hangsúlyozása és a Fidesszel szembeni kizárólagos alternatíva szerepének hangsúlyozása.
Érdemes ugyanakkor látnunk, hogy bár a Jobbik sokkal zártabban és egységesebben kommunikál, mint a baloldal, az „egység” kérdése Vona Gábor esetén sem egyértelmű. Kétségtelen, hogy Vona elsősége megkérdőjelezhetetlen a párton belül: 2006 óta pártelnök – a jelenlegi parlamenti pártok közül csak Orbán áll régebb óta a pártja élén. Éppen emiatt tulajdoníthatunk jelentőséget minden olyan kiszólásnak, ahol egy jobbikos politikus szembemegy a pártelnök által kijelölt iránnyal. A heterogén, belső vitákat értékként tekintő baloldali, liberális pártokkal szemben a jobboldalon mindig is fegyelmezettebbek voltak a politikusok: a Fideszhez hasonlóan a Jobbik is így épül fel.
Ahogy korábban is írtam, az, hogy a Jobbik néppártosodási kísérlete sikeres lesz-e, alapvetően függ attól, hogy az eredeti, radikális irányt támogató politikusokkal mi lesz a Jobbikon belül: mennyire szorulnak háttérbe, és mit kezd Vona Gábor egy-egy olyan akcióval, megnyilvánulással, ami veszélyezteti az új irányt. Az elmúlt két hét során mindkét kérdés napirendre került. Október közepén a Jobbik leváltotta eddigi frakcióvezetőit: Gyöngyösi Márton, Sneider Tamás, Volner János és Z. Kárpát Dániel munkáját Dúró Dóra, Lukács László és Staudt Gábor vette át. A leváltottak között látjuk azt a Gyöngyösi Mártont, aki 2012-ben listázni szerette volna a zsidó származású parlamenti képviselőket. Sneider Tamásról pedig legutóbb a lakossági fórumról kiszivárgott hangfelvétel után hallottunk sokat, amiben épp a Vona-féle néppárti fordulattal kapcsolatos aggályairól beszél, illetve arról, hogy e fordulat mennyiben tartalmi és mennyire csak kampány. Ezzel szemben Dúró Dóra és Staudt Gábor sokkal inkább megfelelnek a mérsékelt iránynak. Ez a csere azt vetíti előre, hogy a parlamenti frakció hajlik arra, hogy a kevésbé radikális képviselők határozzák meg a Jobbik országgyűlési jelenlétét, ugyanakkor egy-egy egyéni akció bármikor zavart okozhat.
| ||
Jó példa erre a párt alelnöke, Novák Előd október 25-i akciója, amikor a Szabadság téren álló szovjet emlékműről akarta eltávolítani a vörös csillagot, ám a helyszínen lévő rendőrök – némi dulakodás árán – megakadályozták ebben. Vona Gábor lényegében eltávolította magától az alelnökét és akcióját, önmagát „elszenvedő” félként jellemezte, mondván, nem tudta, mire készül Novák. Ebben az esetben ugyanakkor jól látszik az ellentmondás, ami a párt eddigi politikáját és politikusait, illetve a Vona-féle irányt feszíti: Vona Gábor egyetért a céllal, az eszközzel viszont nem. A párt mindig is radikális akcióiról volt híres, a pártelnök mégis úgy vélte, hogy ezzel Novák Előd „nem viszi előre az ügyet”. Vonának szembe kell néznie azzal, hogy az ilyen ügyek alapvetően határozzák meg a Jobbik médiamegjelenését, és a(z egyelőre) következmények nélkül maradt akciók állandó kockázatot jelentenek számára.
Az elmúlt hónapok alapján azt látjuk, hogy a Jobbik könnyen lebénul egy váratlan helyzet esetén – mint amilyen a menekültügy volt –, és a pártelnök nem egészen kontrollálja pártjának képviselőit. Mindkét gyengeség nagyon komoly gátja annak, hogy a Jobbik tényleges kihívója legyen a Fidesznek a közeljövőben.
