magyarnarancs.hu: Mi vett rá csaknem húsz év színészkedés után, hogy rendezni kezdj?
Szikszai Rémusz: Nagyon régóta fontolgattam, csak nem volt elég vér a pucámban. Aztán egyszer csak úgy éreztem, ha túl sokat tökölök, sosem fogom megcsinálni azt, amit szeretnék. Azok közé a kicsit idegesítő színészek közé tartozom, akik nem csak a saját feladatukkal foglalkoznak: csak akkor tudom jól megcsinálni a szerepem, ha átlátom és megértem az egészet. Ez alkat kérdése, ezért akartam rendezni. Nagyon sok hatás ért az életemben, ezekből szeretném így a negyvenes éveimre összerakni azt, ami a saját világom tud lenni.
magyarnarancs.hu: Mi az, amihez nem volt elég vér a pucádban?
Fotó: Németh Dániel
SZR: Kételkedő típus vagyok. Azt gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy rendezzek? Féltem, hogy összeroppannék. A rendezés felelősség, ha belekezdtél, nincs hová bújni. Ha jól sikerül, mindenki a mennybe megy, ha rosszul, az csakis a te hibád. Meg kellett tanulni türelmesnek lenni, ráadásul egy tízfős előadásban nem egyszerre fordul rá mindenki az utolsó száz méterre; van, akihez türelem kell, van, akihez kedvesség, van, akihez kegyetlenség – ez alapvetően pszichológia.
magyarnarancs.hu: Ehhez képest nemcsak rendezel, de egy alkalmi színházi társulást, a VÁDLI-t is vezeted. Ki alapít társulatot ilyen ínséges időkben?
SZR: Jelenleg alkalmi társulás vagyunk, úgyhogy nem vezetem őket. Az, hogy két egymást követő évben két munkánk is volt, azt mutatja, hogy ezek az emberek szeretnek egymással dolgozni, talán velem is; ilyenformán lehet a dolognak jövője. De legalább annyira félek tőle, mint amennyire érdekel, hogy vajon képes vagyok-e összefogni egy csapatot, pénzt szerezni, felelősséggel együtt tartani őket. Ez még a jövő zenéje, pláne ilyen – valóban – ínséges időkben. Az évi egy előadás, úgy tűnik, megáll a lábán, ha ennél is beljebb kerülünk, annak csak örülök.
magyarnarancs.hu: Máshogy érzed magad a színpadon színészként, amióta rendezel?
SZR: Most rosszabbul érzem magam a színpadon. Szeretem a színészetet, de most nehezemre esik; mintha visszahúzódna az emberben ez a fajta exhibicionizmus, és egy másmilyen törne elő. Abba persze, hogy közeleg a Jadviga párnája bemutatója (ajánlónk itt olvasható), beleremeg az ember gyomra, és visszazökken. Amit viszont soha nem éltem meg színészként, az a szombati bemutató utáni hétfői üresség: rendezőként már a bemutatón is tehetetlen vagy, nincs közöd az előadáshoz, működik nélküled is, elkezdi élni a saját életét. És hétfőn le kell tenni, és többé már nem a tiéd, hanem a színészeké – ezt fájdalmas veszteségként élem meg.
magyarnarancs.hu: Független rendezőként mit gondolsz, mit érdemes megrendezni, színpadra vinni?
SZR: Vannak dolgok, amik érdekelnek, és vannak, amik nagyon zavarnak – a színészek és ennek a kettőnek a metszete határozza meg, mivel lehetne foglalkozni. Van most két olyan rendezésem, amely a hatalomról szól: hogy mivé lesz, mivé lehet az ember diktatúrában, és hogyan bír működni a színház bármilyen hatalmi függőségi rendszerben. Most valami mást kéne keresni.
magyarnarancs.hu: Van értelme megrendezni valami olyat, ami kívül esik ezen a metszeten?
SZR: Nem tudom. A következő munkám Pintér Béla Parasztoperája lesz Temesváron. Nem én választottam a darabot, és ha nem jön ez a felkérés, magamtól biztosan nem jutott volna eszembe megrendezni. Elolvastam, meghallgattam a zenéjét, és elvállaltam, mert egyrészt nagyon megszerettem, másrészt azt gondolom, hogy nagy feladat lesz egy ismeretlen közegben elfogadtatni magamat és azt, amit csinálni szeretnék.
magyarnarancs.hu: Politikai színháznak nevezed az eddigi két rendezésedet?
SZR: Bizonyos értelemben igen, de semmi szín alatt nem akartam velük aktuálpolitizálni. Az viszont képtelenség, hogy a színház ne reflektáljon a saját korára. Lehet, hogy régi vágású vagyok, de azt érzem, minél messzebb viszel színpadon valamit a mától, annál közelebb tudja hozni hozzád a mindennapokat, néha jobban is, mint egy kortárs dráma.
magyarnarancs.hu: Ugyanakkor, ha egy rendező nagyon is mai helyzetekről, szinte szó szerint maira lefordítható szituációkról akar beszélni, miért nem írat a témáról egy új drámát?
SZR: Belenyúltam a Caligula és a Képmutatók szövegébe is, de nem ez a lényeg. Én meglévő irodalmi szövegekkel próbáltam kifejezni magam, ezekben láttam meg azt, amit el szeretnék mondani. Egy klasszikus szövegben az a kihívás, hogy megtaláld azt a kulcsot, ami maivá teheti, ami új értelmet adhat a mondatoknak.
magyarnarancs.hu: A nézők viszont mintha rettentően igényelnék a nagyon is konkrét áthallásokat. Amikor a Képmutatók cselszövése bemutatóján az érsek azt mondja az ellenfelére, hogy „az egy ballibertinus”…
SZR: „Ballibertinus nekropedofil metélt buzi”, csak a röhögéstől nem lehet hallani.
magyarnarancs.hu: Igen, a nevetésből érződött, hogy ez nagyon betalált, mert nagyon érthető kiszólás.
SZR: Persze, a nézők valóban igénylik az áthallásokat, és igénylem én is. Amikor a próbafolyamat egy pontján azt éreztem, hogy ez egy historizáló történet, akkor azt mondtam, hogy most megfestettük szépen ezt a képet, fogjunk egy kalapácsot, és törjük össze. Attól lesz mai, ahogy meg van ütve, fel van karcolva. De az ikont előbb meg kellett festeni, hogy aztán össze lehessen törni.
magyarnarancs.hu: Számomra arról szólt a Képmutatók, hogy nem érdemes behódolni a hatalomnak, mert a végén úgyis ugyanúgy alulmaradsz, akkor pedig már jobb tisztán maradva elbukni.
SZR: Ez bonyolultabb, mert nem tudsz nem függni a hatalomtól, holnap, holnapután kalapozni kell pénzért a következő előadáshoz, pályázni kell. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mi előadásunkban Molière legalább akkora zsarnok a saját társulatával szemben, mint amekkora XIV. Lajos vele szemben. A jó színház mindig ellenzéki, a jónál is mindig jobbat akar. Ha nem találod meg azt a kritikus álláspontot, amiből szemlélni tudod a világot, akkor nincs értelme színházat csinálni, akkor ki kell állni énekelni egy gitárral a Vidám Vasárnapon, és megköszönni a mindenhatónak, hogy a világ tökéletes.
magyarnarancs.hu: Mondtad, hogy azt viszed színpadra, ami érdekel is és zavar is. A Képmutatók előtt pontosan mi zavart?
SZR: Tizenöt éve élek Magyarországon, négyévente változik a politikai kurzus, és ezzel együtt változik az is, ahogy osztogatják a színházakat, ami miatt kiszolgáltatott emberek tömkelegét látom. Mára nagyon eldurvult minden. Én Ceauşescu Romániájában nőttem fel, és most azt látom, hogy az emberek újra elkezdenek félni. És kurvára nem szeretem, ha az emberek félnek, zavar, ha az iskolás gyerekem lesuttyog, hogy halkabban mondjam, amit mondok. Ne az állam mondja meg, mit gondoljak családról, vallásról, hazáról. Nem szeretem, ahogy általánossá válik, hogy mindent meggondolunk kétszer, mielőtt kimondjuk, mert esetleg holnapután visszaüt. És nem tartom egészségesnek, hogy ez húszéves ciklusokban visszajön; el tudtam volna képzelni, hogy az én életemben már nem ismétlődik meg. Két és fél éve kimentem a Parlament elé egy tüntetésre, és kiállt Bródy János a színpadra elénekelni a Ha én rózsa volnékot, akkor is ezt mondtam: ne már, már megint itt tartunk?
A Képmutatók cselszövése legközelebb október 16-án, a Caligula helytartója október 28-án lesz látható a Szkénében.
