Magyar Narancs: Legutóbbi Narancs-interjúd ("A nagy mesék érdekelnek", 2009. június 4.) idején még rendszeresen rendeztél Kaposváron; ma már nem dolgozhatsz ott. Miért?
Mohácsi János: Kétszer összekaptam Rátóti Zoltánnal (a kaposvári Csiky Gergely színház jelenlegi igazgatója - K. B.). Először a Játék a kastélyban bemutatóján, amikor minősíthetetlen módon a premier napján mondta el, hogy a jövőben nem akar velem dolgozni. Ezt nem nagyon tudtam hova tenni. Másodszor akkor, amikor a Játék a kastélyban köztévés felvételénél a színház totális dilettantizmussal vett részt a tárgyalásokban, belementek a zsarolásokba ("jó, ha ezt nem lehet, akkor nem is vesszük fel"), és olyasmikre akartak a nevemben szerződést kötni, mint például a végtelen mennyiségű sugárzás joga. És volt egy anyagi témájú, rossz hangulatú beszélgetésünk is. Még egy színigazgató sem igazán szeret olyanokkal dolgozni, akiknek nem szívesen néz a szemébe.
Fotó: Tóth József
MN: Mivel indokolta meg Rátóti, hogy nem akar többet veled dolgozni?
MJ: Az az igazság, hogy nem hallgattam meg. Elmondta, amit mondott, mire én, hogy jó, akkor szevasz. Erre ő, hogy akkor most elmondaná, miért, mire én azt mondtam, hogy erre egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Amit én jól tudok a színpadon, az az, hogy a tények borzasztó fontosak egy darabban. Minden mást már össze tudunk maszatolni hozzá a tudományunkkal, de amellett, hogy a királyfi apjának mérget csorgattak a fülébe, nehéz elsuhanni. Ebben a kérdésben is csak a tények érdekeltek; az, hogy Zoli hogyan menti fel magát, már nem. Premier után öt perccel lelkesítő hangú beszédet mondott arról, milyen fantasztikus, igazi színházat látott aznap este - ez a szemforgatás már nem fért bele a táncrendembe.
MN: Azóta elég sok színházban rendeztél. Hogy fogadják az új társulatok, igazgatók, közönségek a színházi nyelvedet?
MJ: Nem olyan különleges az a nyelv, amit én beszélek, hogy ne lehessen érteni. Általában szeretni szokták az előadásaimat, nemcsak a szakma, de azok is, akiknek készül: a közönség. Arról meg, hogy a színészek szeretnek-e, őket kell megkérdezni - de nagyon hülye az a színész, aki nem szereti a rendezőjét. És hülye az a rendező is, aki nem szereti a színészét: úgy lehet a legjobbat kihozni belőlük, ha nincsenek feszültségek. Nem verem őket korbáccsal, hogy csináljanak valamit; azért választották ezt a pályát, hogy jók legyenek benne, hogy megmutatkozhassanak, és ez kapóra jön ahhoz, amit meg én választottam. A színészek szokták szeretni, ha számítanak rájuk, nekem pedig fontos a másik véleménye, a színészé és a kellékesé is. Ezzel kapcsolatban nem hantázok: egy csomó dolog van, amit jobban lát nálam egy színész. Én lennék a hülye, ha nem hallgatnék rá.
MN: Amióta nem dolgozol Kaposváron, sokkal többet rendezel évadonként. Ez egzisztenciális kényszer?
MJ: Van négy gyerekem, akik közül az egyik egyetemre jár, a többi most érkezik be, tehát van hová tenni azt a nem túl sok pénzt, amit az ember ezzel keres. Azért ennél évente eggyel kevesebbet kellene rendeznem; az jobb lenne, és már azzal is kint lennék a vízből.
MN: Ennyi munkával meg lehet tartani ugyanazt a színvonalat?
MJ: Látod, ezt nem tudom, de ha ezzel az aggodalommal kelnék és feküdnék, nem tudnék felmenni a színpadra. Biztos, hogy kényszerűen bocsátkozom önismétlésekbe, és ezzel nem csak arra gondolok, hogy ugyanazt a darabot kétszer is megrendezem, bár ezt is nagyon szeretem. De néha hasonló dolgok jutnak eszembe hasonló szituációkról, ami egy kicsit veszélyes lehet. De amikor Kecskeméten csináltam a Buborékokat, megnyugodtam: nem fenyeget a veszély, hogy belefáradok ebbe, mert minden darab annyira más, annyira különböző, hogy mi fontos bennük, és annyira mást hoznak ki belőlem is, hogy nem kezdem el ismételni magam.
MN: Ugyanakkora művészi értéke van számodra egy előadás felújításának, mint egy "új" dráma megrendezésének?
MJ: Sőt! A színházban igazából az fontos, hogy egy előadás mennyire élő organizmus, mennyire javítja magát, mennyire van saját élete - ennek mindenképpen meg kell lennie, akkor is, ha újat rendezel, és akkor is, ha nem. Azoknál, amiket másodszor rendezek meg, nagyon nagy meló lehántani az előadást a régi színészekről, és átadni az újaknak. Ha ez sikerül, akkor nincs kétségem, hogy az művészileg ugyanolyan friss és hatásos tud lenni, mint bármi más. Ehhez az kell, hogy - mondjuk a Bolha a fülbe esetében - ne azt követeljem Gazsó Gyuritól, amit annak idején Kovács Zsolttól: meg kell találni, hogy mi fontos Gyurinak ebben a dologban. Másrészt pedig az kell hozzá, hogy ugyanolyan tiszteletlenül bánjak magammal, ahogyan más szerzőkkel szoktam. Ez nem okoz problémát: a saját szövegeimet ugyanolyan hulladéknak tekintem, mint mondjuk Shakespeare-ét.
MN: A teljesen saját kútfőből születő előadásaidat többre tartod, mint egy Shakespeare-t vagy egy Csiky Gergelyt?
MJ: Az Egyszer élünk...-nél pontosan tudtam én is és mindenki a színházban, hogy nagyon jó dolgot csinálunk, olyat, ami ki fog emelkedni a melóim közül. De az biztos, hogy a színészeknek könnyebbség, ha már létezik a dráma, mert akkor legalább picit tudják, merre tartsanak. Az Egyszer élünk...-nél, amikor a próbák kezdetén háromnegyed felvonás volt kész a szövegből, azért elég nehéz dolguk volt: a színésznek nem túl nagy segítség, hogy az én fejemben már majdnem körvonalazódott pár dolog, és esetleg Isó (Mohácsi István, János testvére, állandó szerzőtársa és dramaturgja - K. B.) is gondolt már valamit. Lengyel György mondta mindig a színészeknek, amikor megkérdezték, hogy "Gyuri, kész leszünk?", hogy "én igen, de hogy ti készen lesztek-e, azt nem tudom". Aztán amikor egyszer csak megindul a fejben a darab, az nagyon nagy élmény. De azért olyan, mint az Egyszer élünk... vagy a Csak egy szög, nincs és nem is lehet minden évben. Nem mindig talál az ember ilyen témát, és ha van is a tarsolyomban, eltart egy ideig, mire kiforrja magát.
MN: Az előadásaidról az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen "a remény színháza" ellentétét műveled. Ahelyett, hogy a keményebb témákról szóló előadások is felemelően és boldogan érnének véget, nálad az "eredetileg" happy enddel végződő daraboknak tragikus a végkicsengésük; eltűnik Csiky lila, butácska befejezése a Buborékokból, ahogy a Csárdáskirálynő operettboldogsága is szétesik.
MJ: Ebben a kérdésben Dürrenmatt-párti vagyok. Ő írja a színházról szóló huszonegy pontjában, hogy egy színdarabot végig kell gondolni, amit akkor csináltunk jól, ha az összes lehetőség közül a legrosszabb következik be. A színházzal magával ellenkező elméletnek, szakmailag dilettánsnak tartom ezt a szocreálos "remény színházát". Ez a filozófia kizárja a konfliktust az előadásokból, és hazugságra kényszeríti mind a színészt, mind a rendezőt. Színpadi show-t lehet így is csinálni, de színház - az, amit a görögökkel mélyen egyetértve annak tartok - nem lesz belőle. Konfliktus akkor jön létre, ha a szereplők között ellenkező érdekek merülnek fel, és mindkét félnek igaza van - ez azonnal drámai szituációvá válik, akkor is, ha családi veszekedésről van szó. A konfliktus pedig soha nem szép vagy megnyugtató: lehet vicces vagy megrázó, de szép legfeljebb egy másféle értelemben. Ugyanakkor egy konfliktus végén jó esetben bemosolygó katartikus élmény szerintem többet tud adni, mint ha azt magyaráznám a nézőnek perceken keresztül, hogy milyen jó dolog élni vagy reménykedni. Ráadásul, ha a konfliktust eliminálod a színházból, akkor az előadás óhatatlanul unalmas lesz, és ezáltal fogyaszthatatlan. Világnézetileg egyébként szerintem egyet kéne értenünk a remény színházát hirdetőkkel. Úgy gondolom, mindenképpen a közösség dolgaival kell foglalkozni, hogy fontos legyen nekik, amit csinálunk. Csak én máshogy szeretem őket: hiszem, hogy jó, ha nehéz, bonyolult és húsba vágó kérdéseket teszek fel nekik, amikre én sem tudom a választ. Aki tudja a válaszokat, ne színházat csináljon; erre a klasszikus példa, hogy aki eldöntötte, hogy Antigonénak vagy Kreónnak van igaza, ne rendezze meg az Antigonét, mert azzal lemond a közönsége feléről.
MN: Sokan azt mondják, a megosztott színházi szakma egyik vezéregyénisége Vidnyánszky Attila, és vele szemben, mint valami csatában a hadvezérek, te állsz.
MJ: Szerintem én rendezőként sokkal közelebb állok Vidnyánszkyhoz, mint mondjuk Balázs Péterhez vagy Szirtes Tamáshoz - hogy pontosan hol, azt nem tudom. De igazából én olyan nagy ideológiai harcot nem érzek. Igaz, brutális területfoglalás zajlik, ami aggasztó, még ha a nézőket nagyon nehéz is kiirtani a színházból. Egész egyszerűen van egyfajta szokás Magyarországon, hogy az emberek néha elmennek színházba, egyébként furcsa módon viszonylag sokszor, legalábbis ahhoz képest, amit ott kapnak. Elmennek akkor is, ha ott szart látnak, mert nagyon sokat jelent az a jelenidejűség, ami a színházban van, nehéz elrettenteni őket. De igazán riasztónak a rettenetes mértékű forráskivonást, a függetlenek kinyírását érzem: ez sokkal súlyosabb kérdés, mint hogy milyen esztétikai vagy másmilyen viták zajlanak a színházi életben. Annál is inkább, mert ahhoz képest, amire ki van hányva a pénz ebben az országban, a magyar kultúra filléres dolog. Viszont nagyon sérülékeny: ha fáradságos munkával sikerül felszámolni azt a kétezer munkahelyet, ami a színházban van, azt nagyon nehéz lesz pótolni, mert generációról generációra halmozódó tudásról beszélünk, és ha ez a lánc egyszer megszakad, nem lesz honnan folytatni.
MN: Létezik egyáltalán jobboldali színház és liberális színház?
MJ: Van, aki szereti magát jobboldali színházcsinálóként megfogalmazni, de én nem szoktam magamat liberálisként. Az én célom az egész közönség elérése, nem tehetem meg, hogy politikai alapon bontsam meg a nézőket - az méltatlan lenne a színházhoz is. A jobboldali színház nem létező dolog; aki politikai hevületből megy színházba, nem sokáig fog oda járni. Aki volt úttörő, pontosan tudja, miről beszélek: a mi őrsgyűléseink mindig brutális gyorsasággal fordultak át fociba. Azok az őrsgyűlések, amelyek a politikai jellegű színházakban vannak, ugyanilyen hamar fognak átfordulni unalomba és érdektelenségbe. Unalmas színházba pedig semmilyen politikai érzelmű ember nem fog elmenni, így talán önmagát számolja fel ez a dolog.
MN: Ehhez képest idén láthatóan a POSZT versenyprogramját is úgy állították össze, hogy legyen benne elegendő "jobboldali", azaz a Magyar Teátrumi Társaság tagszínházaiból származó előadás is.
MJ: Én ezt az egalitárius dolgot borzasztó csacsiságnak tartom. Az ország legnagyobb színházi találkozójának a minőségről kellene szólnia; az, hogy ott lehetsz, eleve egy bizonyos kvalitást kellene, hogy jelentsen. Ezzel nem férnek össze az olyan szempontok, mint hogy ugyanannyi vidéki előadás legyen, mint pesti. Ha vidéken szart csinálnak, akkor a POSZT jelentsen egy nyomást, hogy ez ne így legyen, hogy ne tömjék be a nézők száját ócska, vidékre szánt megoldásokkal. Tessék jó előadásokat csinálni; ha csak hússzor megy le, abba is ugyanannyi melót, lelket, tehetséget kell beletenni, mint abba, amelyik kétszázszor fog. Egyébként meg ki tudja, hányszor fogják játszani?
MN: Tavaly szeptemberben minden előzmény - és tudományos fokozat - nélkül a Kaposvári Egyetem címzetes tanárává nevezték ki Vidnyánszky Attilát, majd lényegében az ő személyére szabva kiírtak egy pályázatot az addig nem is létező, a színházi tanszék mellett működő Színházi Intézet vezetésére, amit az ő javára bíráltak el. Te ott vagy még a tanszéken?
MJ: Ott vagyok. Ahogy Vidnyánszky odakerült, azt nagyon rosszul kommunikálta ő is és az egyetem is. Erről leültünk beszélgetni Attilával, és azt mondta, ő is úgy látja, hibás volt a dologban. Mindent, ami történt, titokban tartottak a színházi tanszék előtt, nem kérdeztek meg minket semmiről, nem is volt beleszólásunk semmibe. Sem az oktatók, sem a hallgatók nem tudtak semmiről, márpedig ha ez így van egy éven keresztül, az egy egyetemen belül nem szül semmi jót. Még most sem tudjuk, hogy mi lesz. Vidnyánszky gőzerővel csinálja az osztályt, amit vezetni szeretne, de ez nagyon sok oldalról szól bele a tanszék munkájába. Hogy pontosan mit akar, arról nem beszéltünk, azt sem tudom, magának elég precízen megfogalmazta-e ezt. Azok alapján, amiket rólunk nyilatkozott, úgy látom, nem nagyon voltak információi, nem tudta, milyen munka folyik az egyetemen. Nem tartom jónak, hogy nem is érdeklődött; azért egy olyan kérdés felmerülhetett volna, hogy "mégis, János, ti mit csináltok itt?". Vagy lehetett volna, hogy nemcsak akkor nézi meg a hallgatókat, amikor már intézetvezető lett, hanem amikor ennek a lehetősége először felmerült. Én a helyében azért megnézegettem volna a vizsgaelőadásokat, vagy hogy hogyan dolgoznak, akik innen kerültek ki. Megmondtam Vidnyánszkynak, hogy ebben a pillanatban nem nagyon látom a helyemet ebben a felállásban, ő azt mondta, szeretné, hogy maradjak. Itt tartunk most.
