Az eredeti tervek szerint március 2-án döntött volna az önkormányzat arról, ki vezesse a következő években a szombathelyi Weöres Sándor Színházat. Jordán Tamás tíz éve alapította meg az első szombathelyi kőszínházat, és azóta is sikeresen vezeti. (A kezdetekről és a színház fejlődéséről két éve részletesen írtunk.)
A másik pályázó Dér András filmrendező volt. A rendszerváltás előtti években Dér a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagja és a Fekete Doboz videó-folyóirat munkatársa volt. Számos filmje mellett színházban is többször rendezett, de nem színházi emberként ismert. (Kanyaron túl című mozijának bemutatása alkalmából 2002-ben interjúztunk vele.) A Pázmány mellett egy ideje a Vidnyánszky Attila által elfoglalt kaposvári színházi tanszéken is tanít. Pont ez foglalkoztatta legjobban a szakmát, mármint a Vidnyánszkyval való kapcsolata, hiszen a fideszes színházi guru támogatása ma már fél győzelem. Márpedig Dér pályázatában szerepel Vidnyánszky ajánlása. További találgatásokra adott okot, hogy a kiírásban nem szerepelt követelményként az ötéves vezetői gyakorlat, ami a színigazgatói pályázatok visszatérő eleme, de Dér nem rendelkezik ilyennel.
Dér korábban nem kötődött a Fideszhez húzó Teátrumi Társasághoz, se más politikai kezdeményezéshez, és pályázata sem a szokásos teátrumi vonalat hozza. Mert bár szerepel a tervezett meghívottak között Vidnyánszky és a Teátrumi Társaság elnökségi tagja, Nagy Viktor, ugyanúgy szerepelnek fiatal, független színtéren mozgó alkotók is. Elméleti elképzelései kissé zavarosnak tűnnek, egy bekezdésen belül szerepel például az, hogy a „jó színház reflektál a közegére, a világra, amelyet felfog, értelmezni próbál, absztrahál. Kérdéseket tesz fel, amelyek nyugtalanítják a nézőket is”, illetve a „remény színháza” konzervatív elképzelését idéző retorikai bravúr, miszerint a színház „nem depressziót zúdít a nyakunkba, hanem a vigasz nektárját”.
Jordánnal ellentétben Dér nem akarta nyilvánosságra hozni a pályázatát, de a nyugat.hu publikálta azt. A két pályázó vetélkedése nem igazán lépte át az országos sajtó ingerküszöbét, így az sem, hogy tegnap megjelent a színház társulatának közleménye, amelyben az összes színész kiáll Jordán Tamás mellett. A ritka erős gesztust hasonlóan ritka bejelentés követte: Dér András visszavonta a pályázatát. Hétfő reggel még azt írta nekem, hogy örömmel nyilatkozik a Narancsnak, de délután megjelent az MTI-ben a hír a visszalépéséről. A konkrét okot nem tudjuk, a szombathelyi önkormányzat kommunikációs vezetője annyit közölt, hogy Dér szerint „mióta kiszivárgott a pályázata, a kialakult botrányos körülmények nem teszik lehetővé, hogy a pályázatban megfogalmazott szakmai és művészi célokat teljesíteni tudja”.
Jordán Tamással pénteken interjúztam, és a leirattal pont akkor lettem kész, amikor megjelent a hír Dér visszalépéséről. Jordánnal együtt úgy döntöttünk, hogy ennek ellenére közöljük a beszélgetést, kihagyjuk viszont belőle a pályázatra vonatkozó konkrétumokat, hiszen azok a részek már értelmüket vesztették.
Hogy mi lesz a színházzal, egyelőre nem világos. Jordán maradhat az igazgató, de akár új pályázatot is kiírhat az önkormányzat.
magyarnarancs.hu: Nemrég megjelent önéletrajza (Hátrametszés, 2016) egyik részletét a pályázatába is beemelte. A patetikus gondolatmenet lényege, hogy az életében „minden Szombathelyért történt”: egy istenszerű „Valaki” direkt azért vezette végig az úton, hogy elérjen annak céljához és értelméhez, a szombathelyi színházhoz. Nem túlzás ez?
Jordán Tamás: Azért nem túlzás, mert tényleg ezt érzem. Hihetetlenül jó itt lenni, a társulat, a közönség, a sikerek – olyan ez az egész, mint a mesében. Nézze, én már túl vagyok azokon az állomásokon, amelyekre a színész hiúsága vágyik. Megvoltak a megfelelő szerepeim, díjaim, pozícióim. Miniszter nem lesz belőlem. Nem nézegetek már felfelé a hegycsúcsokra. Ahol most vagyok, ezen a tisztáson, az nekem pont elég magasan van, és nagyon jól érzem itt magam. Ezt mindig fontosnak tartottam, hogy a szakmai munka mellett olyan közösségeket alakítsunk ki, ahol boldogan, de legalábbis elégedetten élhetünk és dolgozhatunk együtt. Ez a kegyelmi állapot Szombathelyen létrejött.
| ||
magyarnarancs.hu: Ha valaki végigolvassa a pályázatát, az a benyomása támadhat, hogy minden nagyon szép, mindennel meg van elégedve.
JT: Nem egészen. A pályázatban is megjelenik, hogy az egyik fő törekvésemet nem váltottam valóra: nem lett a színházból találkozóhely. Pedig ezt szeretném, hogy a színház olyan legyen, mint egy nagy nyitott klub, ahová bárki bármikor betérhet, ahol találkozhatnak az emberek. De ha erről beszélek, már én is elkezdem unni magamat.
magyarnarancs.hu: Igen, hiszen erről a régi mániájáról sokat magyarázott már, a Nemzeti igazgatójaként is ezzel próbálkozott, sikertelenül. De Szombathelyen több sikeres programot elindított, ami ebbe az irányba mutat: kötelező olvasmányokat adott fel a városnak, amit aztán a könyvek szerzőivel együtt beszéltek meg; vagy ott vannak a vacsorával összekötött improvizációs estek; illetve számos külsős, például vállalati rendezvény, amely szintén új embereket vonz a házba.
JT: Igen, és vannak további terveim is. Fontosnak tartom ezeket a programokat, de ezek csak eszközök és ürügyek. A cél az lenne, hogy akkor is jöjjenek az emberek, ha nincs program. Hogy mondják azt, na, vége a munkának, benézek a színházba, kik vannak ott. Lehessen ott csak ülni, meginni egy sört, esetleg beszélgetni, aztán beülni az előadásra vagy hazamenni szépen. Lehessen megkérdezni, hogy kedves barátaim, csütörtök este ki tudna vigyázni a gyerekre. Mint egy nagy létszámú családban. Megértem, ha ezt megmosolyogja, én is mosolygok magamon, csak közben halálosan komolyan gondolom. A tapasztalataim viszont azt mutatják, hogy nem olyan idők járnak, amikor ez megvalósítható. Az emberek bezárkóznak, befordulnak, meghúzzák magukat. Pedig a természetünkbe nem ez van kódolva.
magyarnarancs.hu: Mekkora a közönségük? Az előző évadban 66 ezres nézőszámot produkáltak a 78 ezer lakosú városban, de mit jelent ez? Hányan járnak több-kevesebb rendszerességgel előadásokra?
JT: 3300 bérletesünk van, egy-egy előadásunkat 6-7 ezren nézik meg, de A dzsungel könyve már 20 ezernél tart – ezekből a számokból tudunk kiindulni, amikor óvatos becsléssel azt mondjuk, 7-8 ezer nézőnk van. Ez a lakosság 10 százaléka; örülnék neki, ha ezt a számot fel tudnánk tornászni 15-re.
magyarnarancs.hu: És hányan nézik az úgymond nehezebb darabokat, például egy Zsótér-rendezést?
JT: Most már az is majdnem telt házzal fut, 4-5 ezren látták eddig. A közönség színházra nevelése tudatos stratégia nálunk. Ha valaki nem hallgatott soha komolyzenét, annak egy Ligeti vagy egy Kurtág nem biztos, hogy tetszik. De Mozart talán igen, és attól el lehet jutni a kortársakig.
magyarnarancs.hu: Alföldi Róbert, Lukáts Andor, Mohácsi János, Valló Péter is visszatérő rendező, az előadások díjakat nyernek, mennek vendégjátékokra, a nézőszám emelkedik. De tudjuk, hogy Magyarországon az ilyesmik nem sokat számítanak az igazgatói pályázatoknál, ha a politika mást akar. Hogyan jellemezné a helyi politikával való viszonyát?
JT: Ebben az országban senki sem kerülheti ki a politikát. A kalácssütő sem. A színházon belül nincs politizálás, vannak másféle nézetű tagjaink, másokról pedig nem is tudom, merre húznak. De ez nálunk nem számít, miközben kint, a társadalomban mindenki azt fürkészi, hogy milyen újságot olvas a másik, és a gondolatainkat a fortélyos félelem igazgatja. A politikával konfliktusok nem voltak, feszültségek igen. Nekem adottságom, hogy mindenkivel szót akarok érteni, és szót is értek. Emiatt sokan naivnak tartanak mindkét oldalon. Esetleg árulónak is.
| ||
magyarnarancs.hu: Ha az utóbbi időkben adott interjúit nézem, kettősséget látok. Egyrészt a mai vidéki viszonyok között szokatlanul nyíltan beszél az ön sorsáról is döntő városvezetésről, kritizálja például, hogy egyesek szerint „a színház feladata a könnyed szórakoztatás”, meg olyanokat mond, hogy „nem óvatoskodunk annyira, amennyire elvárnák tőlünk”. De ez mégsem lehet igazi szabadság, ha közben nem hívhatja meg Pintér Béla rendezését.
JT: Ezt nem mondtam.
magyarnarancs.hu: Azt mondta a 24.hu-nak, hogy ha vendégjátékra hívná A bajnokot, „nem biztos, hogy újra igazgató lennék”.
JT: Az ember szeretne pragmatikus lenni. Hogy ez kompromisszumokkal, megalkuvásokkal jár? Igen. De nekem nem csupán a fenntartóra kell tekintettel lennem, hanem a társulatra is. Nem hozhatok színészt olyan helyzetbe, ami a meggyőződésével ellenkezik. A színház ugyanakkor nem teheti meg, hogy hallgat az őt körülvevő világról. A színház mindig ellenzéki – megjegyzem, még akkor is, ha a vezetője egyértelműen az adott rendszer kegyeltje. Egyszerűen nem lehet úgy Molière-t vagy Brechtet játszani, hogy az ne vonatkozzon a fennálló politikai viszonyokra. A hatalom és a nép összeütközése örök és kiirthatatlan téma, még a könnyed, szórakoztató darabokban is.
magyarnarancs.hu: Közben tett gesztusokat a hatalomnak, ilyen például a Weöres Sándor Színház Szenátusa. Ennek tagja volt a térség korábbi, szocialista országgyűlési képviselője is, ma pedig a főügyész, a kórház- és bankigazgató mellett benne ül sok fideszes politikus, a megyei közgyűlés elnöke, egy államtitkár, a polgármester és Hende Csaba.
JT: A színháznak nálunk nincs olyan hagyománya, mint máshol. Az emberek tudatában nincs benne, nincs kialakult presztízse. Győrben, Veszprémben, Székesfehérváron evidencia, hogy a premier a helyi közélet fontos eseménye. Szombathelyen mesterségesen kellett létrehozni azt az érzetet, hogy aki nincs ott a premieren, az nem számít. A szenátusra azért volt szükség, hogy ezek a nevek reprezentáljanak, és növeljék a színház tekintélyét.
magyarnarancs.hu: Van a pályázatában egy rész, ami gyakorlatilag arról szól, hogy akkor sincs nagy baj, ha ön megbetegszik vagy meghal, mert gyorsan lehet új igazgatót kinevezni. Hozzáteszi, hogy különben meg a szülei is szép kort éltek meg, tehát nem lesz semmi baj.
JT: Ezt disszonánsnak tartja?
magyarnarancs.hu: Nem, csak szokatlannak.
JT: Én tudom, hogy a pályázatom olvasói között lesznek olyanok, akikben felmerül a gondolat, hogy hát gyerekek, ez a Jordán 74 éves, mit akar még? Bennem is ez merülne fel. Ezért nem akartam megkerülni a kérdést.
magyarnarancs.hu: És arra gondolt már, mi lesz, ha nem nyer?
JT: Muszáj gondolni rá. Magamért nem aggódnék, mert sok helyre hívnak, máshol is folyamatosan játszom, és ha nem lennék igazgató, még többet játszhatnék. De a színházért aggódnék. Felelősséget érzek az itt dolgozó emberekért.
