film - Versailles

  • Békés Bálint
  • 2009. május 14.

Zene

Mintha az első filmes Pierre Schöller maga sem tudná, merre tartson a négyéves Enzo és a versailles-i kastély mögött kunyhót építő Damien története. Hőseink hajléktalanok, Enzót az anyja egyetlen szó nélkül Damienre bízza az együtt töltött éjszaka után.
Mintha az elsõ filmes Pierre Schöller maga sem tudná, merre tartson a négyéves Enzo és a versailles-i kastély mögött kunyhót építõ Damien története. Hõseink hajléktalanok, Enzót az anyja egyetlen szó nélkül Damienre bízza az együtt töltött éjszaka után. Innentõl az apa-fiú kapcsolat bontakozik ki Julien Hirsch érzelemdús képein, amelyek szépségükkel elfedik a film céltalanságát. Elsõsorban felszínességrõl, kisebb részben motiválatlanságról van szó.

Schöller jó adag pátosszal beszél a hajléktalanlétrõl, amibõl a végére annyi kerekedik ki, hogy ha van benned elég akaraterõ, akkor viszszajutsz a társadalomba, ám ha nem próbálkozol vagy gyenge vagy, akkor gyökértelen számkivetett maradsz. Mindez nemcsak leírva kerítésszaggató közhely, a filmelbeszélés is alig bírja el: idealizált hajléktalanéletet illusztráló jeleneteket látunk, de a lényeg minden esetben elmarad, Schöller hagyja a forgatókönyvet magától leereszteni, s a könnyebben eladható végét ragadja meg tárgyának (ami azért is furcsa, mert mostanáig kizárólag forgatókönyvíró volt).

Az elõadásmód végig a realizmus és a költõiség között ingadozik, ez azonban nem tûnik szándékos egyensúlyozásnak, inkább holmi határozatlanságnak. Ahhoz, hogy a Versailles realista dráma legyen, hiteles körülményekre, átlátható indokokra, jobban motivált és alaposabban megrajzolt alakokra volna szükség, ahhoz, hogy közelítsen a poétikus film felé, legalább részben el kéne emelkednie a realista alapoktól. A kettõ között billegve elveszti a súlyát, és tét nélküli mûvészkedéssé válik.

Forgalmazza a Budapest Film

*

Figyelmébe ajánljuk