Visszatekintve tiszta sor, hogy 1991-es lemezével, az úgynevezett fekete albummal a Metallica nem csupán pályafutása kereskedelmileg legsikeresebb munkájához jutott el (világszerte kábé 22 millió példány talált gazdára belőle mostanáig), hanem egyúttal abba a ligába is megváltotta a belépőjét, ahol a Rolling Stones, az AC/DC vagy mondjuk Paul McCartney serénykedik. Örökbelépő ez, alábukni ebből a magasból már nemigen lehet. Halálosan felboszszantotta a kemény magot a Load? Mindenki pocséknak gondolta a St. Angert? Sokan a legjobb indulattal is csupán középszerűnek a két évvel ezelőtti Death Magneticet? Mindez öltésnyit sem számít, a zenekar akkor is bármikor súlyos telt házak előtt kalandozhat szerte a világban, ha az elmúlt tizennégy évben a legizgalmasabb produktum, amihez a nevét adta, egy komoly magánéleti és zenekari krízishelyzeteket megörökítő dokumentumfilm, a Some Kind Of Monster volt.
Este hét előtt néhány perccel, a High On Fire színpadra baktatásakor még nem ezen kellett rágódni. A Metallicával történt egy és más, mióta - 1999 nyarán - utoljára Budapesten jártak, egyvalami szerencsére nem változott: most is kifogástalan ízléssel választottak maguk mellé vendégzenekarokat. A kaliforniai trió zabolátlan, füstös-tüzes harci zaja az egyik legnagyobb dolog, ami az amerikai undergroundban az elmúlt években történt, de erről most képtelenek voltak meggyőzni az ekkor még csupán negyedháznyi publikumot. A felelősség egyértelműen a hangosítókat terhelte - már ha állt egyáltalán valaki a pultnál. Eleinte a gitárok nem szóltak, csak a dob kongott tompán a reszelős ének alatt, aztán bejött valami gitárzörejszerű légmozgás, ekkor viszont dobhang helyett többször is olyasféle csörgés-zörgés hallatszott, mint amilyen a Lost című tévésorozatban a füstszörny megjelenését szokta kísérni. Botrány. A dán Volbeat valamivel jobban járt: bár az ő műsoruk is halk volt, és sokszor hullámzott is a hang, a dalok legalább követhetők maradtak. A nyolcvan százalékban fekete pólós férfiakból verbuvált közönséggel eleve könnyebb dolguk volt, hiszen a Volbeat rockabillyvel kevert hard rockjában vastagon ott van a Metallica rockos korszaka is, a remek formában játszó zenekar ráadásul csupa slágert küldött egymás után. Volt Radio Girl és Sad Man's Tongue, volt Still Counting és az a jópofa Dusty Springfield-feldolgozás, és világosan látszott rajtuk, hogy szeptemberben megjelenő negyedik lemezükkel készen állnak egy lépcsővel feljebb kapaszkodni a karrierlétrán.
Aztán ránk sötétedett, és egyéb változások is történtek: bár a küzdőtéren heringező ismerőseink jelentései szerint a keverősök a Metallicával is csúnyán elbántak, hiszen a hangosan csattogó lábdob mellől sikerült eltüntetniük a gitárokat, fent, a lelátón már a koncertnyitó Creeping Death első húrhangjai is példamutató tisztasággal és erővel fűrészeltek bele a dobhártyánkba. Az erőteljes megszólalás már csak azért is létfontosságú volt, mert a vizuális részt tekintve kifejezetten sovány műsort láthattunk. Míg kisebb méretű, fedett csarnokokban a Metallica izgalmas körszínpadon játszik, stadionokba a fapados verzió kerül: teljesen hagyományos, nem éppen lobogó fantáziával megvilágított színpadon kavar a négy zenész, harmincpercenként felcsap egy-egy lángcsóva, a kivetítőkön pedig a temetőben arany után kutató Tuco (A Jó, a Rossz és a Csúfból vett intró emblematikus tartozék) után már csak a zenekart figyelhettük, de azt legalább egy igen profi kamerastáb változatos beállításain.
A Metallica ma már, mint azt az elején pedzegettük, bármit megtehet, a kiszámítható koncertműsort mégsem meri megbolygatni. Váratlanabb húzás csupán kettő akadt: a Through The Never az elején, a ráadásban pedig egy Diamond Head-feldolgozás, ami nem a gyakrabban elsütött Am I Evil? volt, hanem a brit metálzenekar másik klasszikusa, a Helpless, amit a jelenlévők döntő többsége jól érzékelhetően nem ismert, holott ez is rajta van a Metallica feldolgozásait egybegereblyéző Garage Inc.-en. A vitatottabb lemezekről (Load, Reload, St. Anger) nulla dal került a programba, a legutóbbiról négy, a többi gyakorlatilag best of. A frissebb számok még így is soknak bizonyultak: közepes dalok gyakran megtáltosodnak élőben, a Death Magnetic tételei viszont az óriási témákra boltozott, gyönyörűen felépített Fade To Black vagy Sad But True közvetlen szomszédságában nemcsak erőtlennek hangzottak, hanem az is kidomborodott, hogy a négyből kettő (The End Of The Line, Cyanide) a tessék-lássék módra összedobált riffjeivel nincs is tisztességesen megformálva.
2010-ben a Metallica amúgy nagyjából ötször jobban teljesít a színpadon, mint amikor legutóbb láttuk, de ez a megállapítás igazából csak a zenekar háromnegyedére igaz. Lars Ulrich dobos ugyanis nagyjából az ötödik számig bírta a tempót (úgy-ahogy), utána már csak a kétségbeesett kapaszkodás maradt neki. A Cyanide közepén erdőbe vitte a zenekart, a One híres lábdobtémáját volt pofája kihagyni, és egyáltalán: középtempó felett igazából egyetlen témát sem uralt rendesen. Tisztességes rockzenekarnál a dobosnak kell magával húznia a többieket, a Metallicánál viszont megfordul a dolog: a három gitáros, élükön a világ egyik legstabilabb jobb csuklójával rendelkező James Hetfielddel feszesen, ízesen és apróbb hibákat leszámítva mindvégig pontosan reszelt, a folyamatosan fáradó Ulrich pedig lógó nyelvvel loholt utánuk. Így aztán a zene élvezhető maradt ugyan, de folyamatosan a szétesés határán billegett. És ha figyelembe vesszük, hogy a dobolás a fizikai kondíció függvénye is, a Metallica pedig épp most, már bőven negyven fölé jutott tagokkal döntött úgy, hogy ismét gyors és komplex metált akar játszani, akkor nagyon úgy áll a helyzet, hogy a zenekar szép stabilan bemattolta saját magát.
Puskás Ferenc Stadion, május 14.
