Magyar Narancs: Az alkotmánykoncepció elvetése vita vagy válság?
Földes György: Úgy vélem, az alkotmány körüli válság nem a koalíción belül van. Ez a válság egy pillanatra a szocialista párton belül jelentkezett, ahol egyébként a belső viták időnként hevesebbek, mint amiket a koalíciós partnerrel folytatunk. Ennek az az oka, hogy a szocialisták sokszor szembesülnek az érdekek és az értékviláguk közötti ellentmondásokkal, s ezeket kell feloldani kompromisszumokkal. Ez nem megy könnyen egy ilyen rendszerváltó-válságkezelő periódusban. Tehát a szocialista pártban arról folyt vita, hogy elfogadtunk egy konszenzusos alkotmányozási folyamatot, amelyben a szocialista párt elnöksége rendszeresen leszögezte az álláspontját.
MN: Mi volt ez?
FGY: Az, hogy ez a koncepció sem, hogy úgy mondjam, jövőképi, sem szakmai értelemben nem felel meg bizonyos alapvető igényeinknek. Ezeket az elnökség folyamatosan jelezte, ugyanakkor a frakció munkacsoportjai mentek a maguk útján. Képviselték ugyan az elnökségi álláspontot, de nem tudták elfogadtatni a tárgyalópartnerekkel. Ekkor az elnökség azt mondta, köszöni szépen, de ehhez a koncepcióhoz nem szívesen adná a nevét. Az elnökség néhány tagja - illetve a vezetők egy része - ezt tartotta fontosnak. A másik része, amelyik részt vett az alkotmányozási folyamatban, úgy érezte, hogy a hangsúly magán az alkotmányon van. Azt gondolhatták, hogy legföljebb nem lesz teljesen olyan az alkotmány, amilyet mi akarunk. Ugyanakkor a többi párt nem vette kellően figyelembe az általunk fontosnak tartott felvetéseket. És bár ez egy konszenzusos alkotmányozás, de mégiscsak mi vagyunk a választók akaratából a legerősebb párt. Előállt az a helyzet, amit a médiatörvény kapcsán is többször tapasztaltunk: úgy éreztük, teljesen kiegyenlített erőviszonyok vannak, holott azért ez nem így van. Mi nagyobb kompromisszumkészséget vártunk el azoktól, akik felé gesztust tettünk azzal, hogy kiegyenlítettük az alkotmány-előkészítésben a politikai erők között meglévő különbséget.
MN: A minimális kompromisszumok, amiket hiányol, jelzőkön múlnak-e, például azon, hogy az állam legyen "szociális"?
FGY: Ez nem jelző. Ténylegesen fontos a számunkra, hogy kötelezettségként, állampolgári jogként kerüljenek be a szociális, kulturális, gazdasági jogok az alkotmányba. E téren különben a módosító indítványok révén lényeges javulás történt az utolsó periódusban. Ez volt az egyik nagy kérdéskör, a másik pedig az érdekegyeztetés. Erről sem akartunk óriási passzusokat belefoglalni az alkotmányba, hanem csak jelezni akarjuk ezt a jogot. Mert hát most mi vagyunk többségben. Mi nem kérünk számon éteri baloldaliságot. Nem akarunk baloldali alkotmányt. Ez az egyik szempont. A másik lényeges szempont, hogy vannak olyan európai alkotmányok, amelyek ezeket a jogokat tényleg nem rögzítik, ám e helyeken ezek az érdekegyeztető intézmények már 30-40 éves múltra tekintenek vissza. Ez két különböző helyzet. Mi azt mondjuk, hogy Magyarországon az érdekképviseleteknek még van mit fejlődniük. Egyelőre nem léteznek erős oldalak, és valójában a kormány működteti az érdekegyeztetést. Lehetőségeink szerint segíteni kell a társadalmat. Az Európai Szociális Jogok Chartája jóval többet tartalmaz annál, mint ami az alkotmánykoncepcióban van szociális kötelezettségvállalás címén, és ez a dokumentum az európai alkotmány része.
MN: Egy SZDSZ-hez közel álló politológus azt írta az MSZP-ről, hogy megakadályozza a rendszerváltást.
FGY: Minden lehetséges ebben az országban. Nem tenne jót a koalíció ügyének, ha válaszolnék e politológus nézeteire.
MN: Mit válaszolna, ha mégis válaszolna?
FGY: Nevetségesnek tartom. Miután az alkotmányozást végigcsináltuk vérrel-keservvel, együtt a koalíciós partnerünkkel, most akkor valaki fölfedezi, hogy azért, mert itt a jövőképünket sajnos nem tudjuk összeegyeztetni - és nem is akarjuk - a liberális partnerünkkel, akkor ebből az következik, hogy most előbukkant belőlünk a kommunista, és most gyorsan vissza akarjuk állítani a régi rendszert. Ezt előbb kellett volna elkezdenünk. Például nem kellett volna koalíciót kötnünk.
MN: Egyfelől van a szándék, hogy kell a stabilizáció, másfelől meg ott a társadalombiztosítás, a szakszervezetek, amikre tekintettel kell lenni, mert a pénzügyminisztereknek is kellemetlen perceket tudnak okozni. Hogyan kell egyensúlyozni?
FGY: Ez a magyar politikai élet talán legérzékenyebb területe. Az egészségügyi és a nyugdíjreformot már nem a stabilizáció részeinek tekintem, hanem egy modern szociális állam nagyon fontos részeinek. A mostani szisztéma túl drágának és bizonyos értelemben finanszírozhatatlannak tűnik. Azért, mert ésszerűtlenül hatalmas pénzeket használ föl. Ezt a két reformot nem azért erőltetjük, mert a napi stabilizációhoz alapfeltétel. E két kérdésben választási eredményeket nem lehet elérni, mivel nyilvánvaló, hogy súlyos társadalmi és szakmai ellenállás lesz majd. Ezek azonban az ország jövője érdekében halaszthatatlan lépések. Mi nem fogunk lefeküdni a szakszervezeteknek a választások miatt. Nem fogjuk azt mondani, hogy minden maradjon változatlan a társadalombiztosításban, mert ezt nem bírná ki az ország. El kell velük fogadtatni, hogy hosszabb távon ők is jobban járnak, hiszen ha meghagyjuk a jelenlegi pozíciókat, akkor előbb-utóbb minden kicsúszik alóluk: finanszírozhatatlanná válik a tébé, s a szakszervezetek nem kényszerülnek arra, hogy magukat megújítsák, pedig ez elkerülhetetlen ebben a folyamatban.
MN: Ebben a megújulásban se-gít-e, hogy egyes szakszervezeti vezetők egyszerre ülnek a kormánypárt padsoraiban és ugyanakkor szakszervezeti vezetőként a kormány éles bírálói?
FGY: Rossz helyen tapogat. Mindig örültem annak, hogy sikerült megnyerni szakszervezeti vezetőket. Úgy véljük, a demokrácia alapvető része az, hogy erős szakszervezetek vannak egy országban, és mi úgy gondoljuk, ezt nekünk segíteni kell. Ha a parlamenten kívül lennének a szakszervezeti vezetők, nem biztos, hogy nem lettek volna-e jóval élesebbek a konfliktusok. A mostani helyzetben könnyebb megegyezni a szakszervezetekkel, még ha az elején elkövettünk is egy nagy hibát. Az átfogó társadalmi-gazdasági megállapodás felajánlásával őszintén szólva rögtön le is vittük a megállapodás árfolyamát, viszont nagyon megerősítettük az ő pozíciójukat. Többek között ezért nem jött létre a megegyezés. Ezzel együtt is azok közé tartozom, akik örülnek, hogy szakszervezeti vezetők vannak a parlamenti képviselők között.
MN: Miért késik az összeférhetetlenségi törvény?
FGY: Van egy olyan elképzelés az összeférhetetlenséggel kapcsolatban, hogy a gazdaságot és a politikát majd ez a törvény fogja szétválasztani. Ezzel természetesen egyetértek, bár ugyanakkor a magyar politikának - nem csak a szocialista politikának - hosszabb távon alapvető érdeke az, hogy ne önmagából regrutálódjon a politikai elit. Fogadjuk el, hogy igenis van szociális tőkés, humanista jogász...
MN: ...kormánypárti szakszervezeti vezető és szocialista milliárdos...
FGY: ...és ez a valóság. Vannak emberek, akik - bár magánvállalkozók - igenis elkötelezett értékrenddel bírnak, még csak nem is feltétlenül baloldali értékrenddel, a közösség, a társadalom iránt politikailag érdeklődő emberek. Én egy olyan összeférhetetlenségi törvényben tudok csak gondolkodni, amelyik elválasztja valakinek a napi gazdasági tevékenységét a napi politikai tevékenységétől. Különben egy politikai kaszt jön létre, és ez egy olyan kontraszelekciót eredményez, ami már ma is kezdi jellemezni a magyar politikai elitet. Vegyük tudomásul, hogy létezik egzisztenciális motívum is: aki a politikát választja főállásban, annak onnan a tisztes visszavonulás esélyét is biztosítani kell.
MN: Egy összeférhetetlenségi törvénynek nem csupán ennyi a tétje.
FGY: A privatizáció ma még politikai folyamat. A szocialista párt megnyerte a választásokat, és nyilvánvaló, hogy a privatizációt úgy szeretné lebonyolítani, hogy bizonyos alapvető, az ország számára nagyon jelentős objektumok, vállalatok privatizálásakor kiemelten odafigyel - nem úgy persze, hogy a pártnak privatizál. Nem hiszem, hogy ez a korrupció. Az például, hogy a MOL élére Pál László került. A MOL olyan stratégiai vállalat ebben az országban, amelyik igenis politikai érdek. Nem hiszem, hogy ez felveti azt a lehetőséget, hogy Pál László magának vagy a szocialista pártnak fogja-e privatizálni ezt a területet, ez nonszensz. Viszont lehetőséget ad arra, hogy kevesebb áttételen kell nekünk működni. Vannak olyan szempontok, amik érthetővé teszik, hogy ez mit jelent.
MN: Tehát a privatizációs tárca jobban oda tud figyelni a MOL munkájára?
FGY: Nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ha egy jelentős politikai tapasztalattal is rendelkező ember egy állami vállalat élére kerül egy meghatározott feladattal, akkor az ellenőrizhető, hogy hogyan teljesített. Nem arról van szó, hogy most kiépíti a maga truppját - minden vezető kiépíti a maga csapatát, ez nem politikai történet -, hanem az a kérdés, hogy sikeres lesz-e vagy sem. Az, hogy a privatizációs minisztériumot nem a világ legjobb privatizációs cégére bíztuk - egyesek szerint azokra kellett volna bízni, akik 28 országban lebonyolították, segítették, tanácsolták -, de mi, én legalábbis, úgy gondoltuk, hogy egy országban a privatizáció olyan sorsdöntő történelmi folyamat, ami egy klasszikusan politikai folyamat. A tulajdon újraelosztásáról van szó, és ezért felelősséggel tartozik az a párt, amelyik az adott időszakban az elsődleges kormányzati felelősséget viseli. Ebből nem következik az, hogy az a párt magának privatizál - ha ez történne, akkor ez tragédia lenne. Ellenben az következik, hogy érvényesítenie kell politikai elképzelését.
MN: Érdekes.
FGY: Én most nem azt mondom, amit hallani szeretne, moshatnám kezeimet, hogy a privatizáció pusztán gazdasági racionális folyamat, francot pusztán gazdasági racionális. Az, hogy egy országban mi és hol marad meg állami tulajdonban, politikai döntés. Meg kell tudni védeni a belső piacot a monopóliumoktól, a külföldi cégeket rá kell venni, hogy később is befektessenek ebben az országban, ne csak lenyúlják azt, ami éppen van. Ezek mind alapvető érdekei az országnak, és ezt a politikának igenis ellenőriznie kell. Én éppen azt tartom demagógiának, hogy ez egy automatikus folyamat, pályázatok... persze, és közben mindenki tudja, hogy ehhez még jelentős korrupciós nyomás társul. Úgy gondolom, hogy egy politikus jobban tudja védeni magát a korrupciótól, mert védenie kell magát.
MN: Erről az ugrott be, hogy ha a jó káder van a MOL élén, akkor le lehet szólni, hogy legyen olcsóbb a benzin...
FGY: De nem lett.
MN: Csak kicsit...
FGY: Na jó, de nem lett. Semmi nem lesz. Rakjuk össze a tényeket...
MN: Jönnek a választások...
FGY: Jönnek a választások, mondják, de ehhez képest mit látnak? Ehhez képest azt látják, hogy kaszaboljuk a társadalmat. Föllazítjuk a stabilizációt? Éppen hogy megcsináltuk a stabilizációt. Tíz év halogatás után ez a kormány egy halom problémához nyúlt. Nevetségesnek tartom a 3,60-as kenyér felemlegetését, amikor a kormánynak arra sincs eszköze, hogy megakadályozza a százforintos kenyérárat.
MN: Kellenének eszközök a kormánynak, hogy megakadályozza ezt?
FGY: Politikai gondolkodóként mondom: tudom, piacgazdaság van, de a társadalom alapvető szükségleteiért egy kormány felelősséggel tartozik. Nem túl sok dologért, de néhányért igen. És ha elég okos, akkor kell lennie olyan eszköznek a kezében, hogy - természetesen a piacgazdaság összes törvényes és nem törvényes, írott és íratlan szabályaival konform módon - elérje, hogy néhány közszükségleti cikk, például a kenyér ára ne lehessen destabilizáló tényező.
MN: És még? Tej, szalonna, hagyma?
FGY: Hadd ne nevezzem meg ezeket. Az áram, a gáz... Persze piacosítani kell mindent, amint lehet, de egy kormánynak azért mégis az ország érdekében - és a maga érdekében is - oda kell figyelni, hogy mit engedhet meg, illetve hogy mi a helyzet. És vizsgálni kell, milyen eszközök állnak rendelkezésére, hogy adott helyzeteket megoldjon. Egy kormánynak lehetősége van búzát importálni és letörni az árakat, de ezt nem tartanám célszerűnek. A partnereket kell önmérsékletre biztatni. De azt egy naiv álláspontnak tartom, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Főleg egy szocialista többségű kormány esetében.
- makai -
