Bár a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ben abbahagyta a létminimum-számítást, amely arról is informált, hányan nélkülöznek, tudható, hogy Magyarországon több mint 3 millió ember él szegénységben. A kormány szerint persze nincs nagy gond, sikerpropaganda harsog ezen a területen is: szerintük elképesztő mértékben sikerült csökkenteni a szegénységet, noha az adatok azért nem ezt támasztják alá. És nem ez derült ki az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont keddi, szegénységről szóló konferenciáján sem, ahol néhány működő program bemutatása mellett azt is megtudtuk: egyáltalán nem állunk jól, ha a szegénység csökkentéséről van szó.
Husz Ildikó családszociológus, a Gyerekesély-program vezetője arról beszélt a konferencián, hogy a hátrányos helyzetű kistérségekben zajló programok hogyan tudnak segíteni a gyerekszegénység problémáján. Érdekes, hogy amikor először értesülnek az ilyen programokról a helyi polgármesterek, szinte mindannyian kétkedve fogadják, aztán rájönnek, hogy a programok képesek növelni a foglalkoztatást a településen, így számukra is hasznosak. De bármennyire sikeresek is ezek a felzárkóztatást segítő programok, a szociológus szerint a tanulság mégis az, hogy nincs stratégiai gondolkodás a szegénység csökkentéséről, a
döntéshozók nem a szegénységet szeretnék csökkenteni, hanem foglalkoztatni akarnak.
Hogy a döntéshozóknak néha miért is jó a szegénység, az elsőre furcsa fölvetésnek tűnhet, de Szikra Dorottya, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa szerint azzal, hogy szegénységben tartanak bizonyos rétegeket, és ezt mutogatják is, a „középosztály” hitét meg lehet tartani abban, hogy ők tényleg a középosztályhoz tartoznak, hiszen vannak náluk is szegényebbek.
| ||
Szikra előadásában vázolta, 2010 után hogyan távolodott el az ország az európai szociális modelltől. Utóbbi egyébként
- a befogadó munkaerőpiacot,
- a mindenkire kiterjedő és fenntartható szociális védelmi rendszert,
- az intenzív társadalmi párbeszédet,
- az elérhető szociális szolgáltatásokat
- és a társadalmi befogadást, szolidaritást takarja.
Amikor a szociológus anno megpróbálta végiggondolni, milyen is az orbáni szociálpolitika, óriási katyvaszt látott. Ma már azt mondaná, a
Fidesz politikája egy 19. századi logikára épül:
vannak segítségre „érdemes” és „érdemtelen” szegények, utóbbiak elsősorban a felnőtt, munkaképes emberek. Ezt a gondolkodást az európai szociális modell igyekszik meghaladni, a jelenlegi kormány azonban inkább tágítja a kategóriát, sőt az „érdemtelen szegények” szociális jogait csorbítja is. Mutatja ezt az Orbán-rendszer nyugdíjpolitikája is: megszüntették a korengedményes nyugdíjakat, a rokkantnyugdíjat kiszervezték a nyugdíjrendszerből, miközben a nyugdíjrendszeren belüli egyenlőtlenségek egyre csak növekednek. De a szociológus megállapítását támasztja alá a családpolitika is, amely leginkább a gazdag, dolgozó, „érdemes” családokat segíti.
| ||
Ennek a szociálpolitikának Szikra szerint alapvetően két haszna lehet: a Fidesz-szavazótábor számára tényleges materiális haszonnal jár, valamint
ideológiailag „talán képes megerősíteni a tábort, hogy ők mások, mint a szegények”.
Kovách Imre, az MTA Szociológiai Intézetének településszociológiával foglalkozó szakembere úgy vélte, a szegénység befagyasztásában többen is érdekeltek. Mivel a politikai elitnek nincsenek hatékony eszközei a szegénység csökkentésére, inkább nem is tesz semmit: egyszerűen integrálja a szegényeket a piramis aljára. „A szegények rendszerben és rendben tartása a korszak szociálpolitikájának része” – mondta Kovách, aki már csak azt nem tudja,
kinek lesz akkor érdeke a szegénység csökkentése.
A szegénységet nem tudják megszüntetni, de helyben tudnak segíteni az olyan szociális földprogramok, amelyekről Csurgó Bernadett, az MTA Szociológiai Intézetének vidékszociológiával foglalkozó tudományos főmunkatársa beszélt. E programok hosszú távú célja persze a helyi szegénység felszámolása, az önellátás biztosítása lenne, ám ennél néha sokkal fontosabb, hogy miként viszonyulnak hozzá az ezekben részt vevő lakosok. Bár gyakran jelentős ellenállással indulnak a szociális földprogramok, a vége általában mindig az, hogy a közös eredmény és siker miatt elfogadottá válnak e kísérletek a kistelepüléseken.
| ||
Feischmidt Margit társadalomkutató egy 2011-es gyöngyöspatai kvalitatív kutatást ismertetett a konferencián, amely megmutatta, hogy a társadalom peremén élők nyelve, vélekedése miként változott meg, amikor találkoztak szélsőséges csoportosulásokkal. Tamás Pál szociológus arról beszélt, hogy a szegénységpolitika adok-kapok relációkból áll: a szegényektől azt várják, a forrásokért cserébe fogadjanak el bizonyos feltételeket. Az előadás zárlataként Tamás Pál egy ábrát mutatott, amelyből kiderült: a magyar szegény a legszegényebbek egyike Európában, ugyanis a legalacsonyabb helyzetben lévő rétegek szinte mindenhol jobb körülmények között élnek – Magyarország csupán Bulgáriát és Romániát előzi meg.
Leadképünk illusztráció (MTI/Czeglédi Zsolt)
