Szamár, a légió lánya

Amikor Sztupa és Troché éjnek évadján lekászálódtak a vonatról, csak rendőrök és vasutasok lézengtek a Hlavní nádražín.

Ja, végül is hajnali kettő volt vagy egy, mindegy, mozdonycsere, anyám kínja, egy órát állt az expressz (Ómafa feljegyzéseiben van minden, Hungaria, Pannonia, Metropol, de mind áthúzva, az egyik többé, a másik kevésbé). Tudták az utat, lefelé a lépcsőn, és a buszoknál ott az egyik éjjel-nappali resti, ahol mindig van sült kolbász és sör (akik ilyesmire buknak: 10 fokos Gambrinus, de biztos, hogy ez a bejzli már akkor sem volt az első százban a sörturistáknál). Azt az egy órát viszont simán el lehetett tölteni ott. Azt az egy órát, mely után a vonat elhúz Ústí nad Labem, Dečín és Bad Schandau általános irányába. Azt az egy órát, mely alatt és holmi sör, kolbász felett Sztupa megvallotta Trochénak, hogy ő bizony szerelmes Leoni Wirthbe. Már nem úgy értem, hogy őbelé, azt sem tudom, hogy kicsoda, hanem a szökőkútjaiba, érted, Troché? Persze pontosan tudta, hogy kicsoda, az összes vonatkozó NDK-s lexikont felvásárolta, s vágta az adatokat, mikor született, hol végzett, hol vannak még köztéri művei. És hát, egy lassan langyosodó Gambrinus felett oly könnyű azt mondani, pláne akkor, amikor a hallgatóság épp a mustárt törölgeti a szájáról azzal a szalvétával, amelybe oly ügyesen csavarták bele a kést meg a villát, hogy öröm még nézni is, nemhogy kibontani, szóval olyan könnyű volt így kimondani azt, hogy míg a dőre néptömegek Bernini kútjaiért veszkődnek Rómában, addig lövésük sincs arról, hogy hol is van a nagy élet. Troché, a nagy élet ott van, ahol a Prager Straßén átnézel a Hotel Newa felé a Pongyola pitypang szökőkút gyémántporán, ott van a nagy élet. Mingyola pitypang? Jó, akkor gyermekláncfű. Nem is az, hogy újra gyerek vagy, s magad fújod rá a világra az apró kis szöszöket, hanem egyenest a világot fúvod el, mint egy hányaveti Münchhausen báró.