Mire jó a Millenniumi Városközpont?

Majdnem Manhattan

szerző
Smiló Dávid
publikálva
2012/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A K&H-székház megépítésével végéhez közeledik a városépítészeti léptékű és országos jelentőségű Duna-parti fejlesztés, amely leginkább nagyszabású és bonyolult kudarcként jellemezhető.

A Millenniumi Városközpont (MV) olyan konfliktusmentes helyzetből indult, amely a Hungária körúton belül egyetlen urbanisztikai beruházásról sem mondható el. Nincs közvetlen határa az eklektikus budapesti városszövettel, ami szemmel látható lépték- és illeszkedésbeli problémákat vetne fel; továbbá sem bontásra, sem a lakók kivásárlására nem volt szükség. A városépítészeti konfliktusok hiánya azonban nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a grandiózus lehetőségekkel kecsegtető terület összképe egyelőre inkább semmilyen, mint bármilyen. Ami azért is meglehetősen nyomasztó, mert az elmúlt húsz évben folyamatosan napirenden volt a fejlesztése, és a főváros és a Duna széleskörűen kihasználatlan kapcsolatának újragondolásával akár közép-európai mintaprojekt is válhatott volna belőle.

 

Napsütötte sáv

Napsütötte sáv

Fotó: Németh Dániel

Ráadásul nem csak a Duna közelsége adhatott okot bizakodásra. A Soroksári út túloldalán elterülő Ferencváros északi része még a kilencvenes évek közepén átesett egy kétes építészeti minőségű és jelentős lakosságcserével járó, de az évek elteltével összességében mégis sikeresnek mondható rehabilitáción. A Haller utcától délre pedig a mai napig jelentős beépítetlen területek kínálták és kínálják magukat a beépítésre.

 

Koncepció megy, HÉV marad

A budapesti világkiállítás 1994-es lefújásakor világossá vált, hogy a Lágymányosi híd és a Petőfi híd közötti pesti oldal egyik napról a másikra nem fog megújulni. Az akkori elgondolás szerint az új irodanegyed takarta volna ki a romos és hiányos Soroksári úti épületsort, és teremtett volna kortárs építészeti hátteret a budai oldal kiállítási területének látogatói számára. A közművesítés és parcellázás még az előkészítés során megtörtént. Furcsának tűnhet, de ez volt az utolsó pillanat, amikor beavatkoztak a telekfelosztásba, a közterület és a beépítés arányaiba. Ezután már minden a beruházókon múlott. Ami önmagában nem is lenne baj, hiszen az expó koncepciójában javarészt irodaházak kerültek volna ide. A Nemzeti Színház 2002-es megjelenésével azonban jelentősen átrendeződtek a telepítendő funkciók arányai. Ez a drasztikus változás a koncepció átgondolását és az MV városon belüli szerepének újrapozicionálását igényelte volna - ennek elmaradása nagy részben felelős az elmúlt tíz év problémáiért.

A városi léptékű projektek sikeressége nagyban múlik a városépítészeti vízió és az ahhoz kapcsolódó tervek előkészítettségén. Ilyen méretű, ráadásul a kezdeti elképzeléseknek megfelelően kereskedelmi, szórakoztató és kulturális funkciót vegyítő beruházás esetében - a szakmai és civil vitákat is beleszámítva - az előkészítés akár tíz évet is felölelhet. Ez az MV esetében elmaradt. 1999-ben az állam hosszas pályáztatási huzavona után, tárgyalásos eljárásban az összes beépítetlen telket - a Nemzeti Színház helyét leszámítva - eladta a TriGránit Rt. érdekeltségébe tartozó Duna Sétány Székház Kft.-nek. A megálmodott 5000 fős kongresszusi központ és a sokáig valós tartalom nélküli kulturális tömb (a későbbi Művészetek Palotája) lettek volna azok a funkciók, amelyek együttesen katalizálják a területet, és vonzóvá teszik az iroda- és lakóépületekkel beépített városrészt. De a kezdeti elképzelések szerint már az első ütemben megépülő konferencia-központ ugyanúgy terv maradt, mint az ide képzelt szálloda. (Az MV és a Müpa körüli gazdasági és politikai kérdésekről, a koncepció változásairól lásd összefoglaló cikkünket: Művelődés a Soroksári úton: Az ördög a részletekben, 2005. január 13. - a szerk.) A változások dacára a fejlesztés folyt rendületlenül, miközben az egymást váltó kormányzatok adósak maradtak annak átgondolásával, hogy Budapestnek és az országnak ténylegesen szüksége van-e újabb centralizált művészeti monstrumokra, és ha igen, pontosan mi is volna a feladatuk. Egy biztos: a PPP konstrukcióban létrejött Művészetek Palotája (Müpa) a megépítésétől számított harminc éven keresztül igényli a kultúrára költhető állami keret számottevő részét - az Emberi Erőforrások Minisztériumának adatai szerint évi közel 11 milliárd forintot (erről lásd Berlinger Edina publicisztikáját: A 3000 milliárd nyomában - A PPP-beruházások csapdáiról, Magyar Narancs, 2011. június 9.). Ezt akkor sem érdemes elfelejteni, ha az épületben helyet kapó Nemzeti Hangversenyterem és Ludwig Múzeum - a Nemzeti Színházzal együtt - időközben komoly eredményeket mutatott fel.

Jelenleg a terület egyetlen természetes vonzereje, a Duna sem tud érvényesülni, hiszen a part és az épületek között nincsen közvetlen kapcsolat. Kezdetben az önkormányzat kötötte az ebet a karóhoz, hogy amíg a beruházó nem vállalja magára a HÉV-vonal föld alá vitelét, nem lesz építési engedély sem. Idővel azonban megenyhültek a képviselők, és bár a beruházónak továbbra is meg kell szüntetnie a felszíni HÉV-vonalat, a feladat teljesítésének nincs határideje, tehát bármeddig halogatható. Ami a beruházón kívül senkinek sem jó.

Három rosszul irányzott fenék

A TriGránittal folyó kezdeti tárgyalások közben javában zajlott a Nemzeti Színház megannyi botrányt kiváltó építése - anélkül, hogy bármit is sejteni lehetett volna abból, hogy a tervezett további fejlesztések milyen hátteret adnak majd a színháznak. A Nemzeti épületét és tervezőjét, Siklós Máriát ostorozni ma már közhelyszámba megy. Anélkül, hogy részletes kritikáját adnánk (ezt megtettük korábban: A jövő befejeződött, Magyar Narancs, 2002. március 14. - a szerk.),leszögezhetjük: a megannyi viszontagságot megélt intézmény méltóbb otthont érdemelt volna. Ez a kaotikus formavilágú giccsparádé azért is különösen zavaró, mert a valóban jó telekválasztásnak köszönhetően az épület probléma nélkül válhatna a pesti panoráma kitüntetett pontjává. Egyéb fogyatékosságai mellett ráadásul a hátsójával fordul a Művészetek Palotája felé, ezzel kizárva minden interakciót. A Müpa mindenképpen felüdülés a Nemzeti Színház mellett, hiszen tervezője, Zoboki Gábor jól oldotta meg az egyébként túlvállalt funkciók összezsúfolását (ezt kritikusunk másképp látta: Építészet: Kulturális Maginot-vonal (A Művészetek Palotája), 2005. március 17. - a szerk.). Az épület a "ház a házban" elv szerint jött létre, vagyis a fő funkciók külön tömegekben, de közös külső burokban kapnak helyet, a közlekedési és egyéb kiszolgáló terek pedig a burok és a tömegek között helyezkednek el. Ennek köszönhető, hogy az épület belseje lényegesen izgalmasabb világot mutat, mint maga a külső. Ám az is az elv számlájára írható, hogy a Lágymányosi híd felé az épület egy hatalmas fallal nyit, ami a város kevéssé kitüntetett pontjain is zavaró. A Müpa igazolja: az építész vesztes helyzetből is döntetlenre hozhatja az esztétikai meccset. Ez a szomszédos épületekről már nem mondható el.

A Nemzeti Színház nyitóünnepségére érkező díszes közönség üres építési gödröket, óriás parkolókat kerülgetett, és sétány hiányában a városközpont és a Soroksári út közötti szervizúton korzózott a parkolni igyekvő autókkal együtt, miközben az éttermek és kávézók szerepét kirakodó árusok látták el igen hatékonyan. Azóta jelentős változások is történtek, ezek azonban csupán elfedik a valódi problémákat. A Haller utcától északra elterülő rész városépítészeti állapota továbbra is minősíthetetlen. A HÉV vonala helyenként hat méterre közelíti meg a part közelében felépített lakóházakat, így a luxusapartmanok két zajos és piszkos közlekedési útvonal között biztosítják a lakók nyugalmát. Az így létrejött keskeny sáv a HÉV és a lakóépületek közé szorított sétányparódia, ami a Haller utca torkolatához érve ráadásul meg is szakad, hiszen az ide tervezett oktatási és irodaépület építése évek óta szünetel. A HÉV-en túli terület pedig már nem tartozik a beruházó hatáskörébe, így ott továbbra is ugyanaz a poros Duna-parti sétány várja a járókelőket, mint tíz éve.

Ezekre az állapotokra erősít rá a 2-es villamos vonala mentén felhúzott házsor építészeti karaktere. Míg a Csomay Zsófia tervei szerint megvalósult Duna-Pest Rezidenciák jelentősen túlméretezett épületkettőse hordoz valamit abból, ami minimálisan elvárható lenne a Duna-parton (lásd kritikánkat: Látványrombolás (Duna-Pest Rezidenciák), 2005. február 17. - a szerk.), addig Vonnák János és Kühn Péter Castrum-házát inkább a Nemzeti Színház anyagban túlburjánzó, építészetileg indokolatlan formaképzése jellemzi. A Millennium Tower I a konzervdoboz esztétikáját idézi, és bár a többi épület jobban vizsgázik, szembeötlő, hogy a tervezők máshol sem igazán tudtak mit kezdeni a Duna-parti helyzettel. Különösen feltűnő ez a Dúzs Sándor és Vadász Bence tervei szerint készült Millennium Tower II és III esetében, amelyek szolidan a fenekükkel fordulnak a panoráma felé, míg a Soroksári út irányába fölösleges, az egész homlokzatot átfogó, íves esztétizálással nyitnak. Egyedül a Finta József irodájában megrajzolt K&H-székház találta meg a helyét. Bár terebélyes méretével jelentősen ránehezedik az így létrejövő irodasorra, anyagát és osztásait, valamint a Dunához való viszonyát tekintve a legegységesebb koncepció a szériában.

Húzzál haza!

A Haller utcától délre lényegesen jobb a helyzet. Itt a HÉV ellenére jelentős teresedés alakul ki a beépített részek és a Duna között, ami a K&H-székház elkészülése óta egységes közterületet alkot a Nemzeti Színház kertjével. A Garten tájépítész-stúdió tervei alapján megvalósult rendezés kétségkívül európai színvonalú, és ügyesen oldja meg a Nemzeti mesekertjéhez való csatlakozást is. Kár, hogy mindez nem több, mint rendkívül szofisztikált dohányzó az irodai alkalmazottak számára. A Millenniumi Városközpont egyik alapvető problémája, hogy nélkülöz bármiféle szolgáltatást, ami helyben tartaná a még így is viszonylag nagy számban érkező közönséget (lásd keretes írásunkat). Aki ma a Nemzeti Színházba vagy a Müpába látogat, nem sokat hezitál azon, maradjon-e még fél órát, vagy rögtön lelépjen.

A TriGránit Zrt. megkeresésünkre elmondta: a Millenniumi Városközpontot az egyik legsikeresebb beruházásukként tartják számon. Jelenleg a beépített terület 26 százaléka a TriGránit Zrt.-é, a fennmaradó rész időközben a chicagói központú Heitman ingatlanfejlesztő vállalat tulajdonába került. Az eddig felépült közel 30 ezer m2 lakásterületet értékesítették, a 100 ezer m2 bériroda 90 százalékát kiadták. Ezek az adatok működőképes fejlesztést sugallnak - tehát mindez jó befektetés, csak urbanisztikailag jelent költséges kudarcot. Egy városközpontban okkal kerülnek össze azok a funkciók, amelyek aztán erősítik egymást, és jótékonyan hatnak a negyedre és környékére. Ha esetünkben létezett is koncepció ennek megvalósítására, azt időközben más szempontok felülírták. Épületek és közterületek kapcsolat nélküli egymás mellettisége: ez minden, csak nem városközpont.

Hányan jönnek még?

A Nemzeti Színház legutóbbi éves beszámolója alapján átlagon felüli, közel kilencvenszázalékos kihasználtsággal működött, ami az évi 365 előadás során 112 ezer látogatót jelent; a Művészetek Palotájától egyelőre nem kaptunk a látogatottságra és a kihasználtságra vonatkozó adatokat. A várból ide költöző Ludwig Múzeum 2005. évi beszámolójában ez olvasható: "A budai Vár és a Budavári Palota megtekintése általában szerepel a turisták programjában, ezért az elmúlt években főként a külföldi turisták meglátogatták a Ludwig Múzeum időszaki kiállításait is. A Művészetek Palotájába kevésbé jönnek el, mert ez távol esik a megszokott turistaútvonaltól." Miközben a látogatószám 2005-ben kissé emelkedett (54 ezerre), a fizetős tárlatokat feleannyian tekintették meg. "Ez is egyértelművé teszi, hogy a bevételi lemaradás a turistaforgalom hiányára vezethető vissza" - áll a jelentésben, de a látogatók száma 2010-ben így is elérte a 83 ezret. Ha azonban - a Baán László kormánybiztos által nemrég ismertetett elképzelések szerint - a Ludwig Múzeum az új múzeumi negyedbe költözne, azt az egész városközpont megsínylené.

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Smiló Dávid
publikálva
2012/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Népszavazás előtt
Mi lesz a bulinegyeddel?
Hódmezővásárhely
Interjú Márki-Zay Péter polgármesterjelölttel
Színházi melléklet
Andrei Şerban, Fekete Ádám, drámapedagógia
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...