2009 tavaszán, amikor Isztambulban jártam, különös izgalommal indultam sétára a Beyoğlu-negyedben, a Boszporusz-parti domboldal zegzugos utcácskáiban. Ez a környék már korábban is nagy kedvencem volt, hangulatos, kicsit kopottas házak között apró antikváriumok, kávézók bújnak meg, és akkoriban még nem is volt olyan felkapott a környék, a régi belvárosban (de a külsőbb kerületekben is) mindent elborító dzsentrifikáció nem nyomta még rá a bélyegét annyira. Emellett – ezzel talán nem vagyok egyedül – mindig is szerettem regények nyomán bejárni egy várost, megnézni a híres vagy egyszerűen csak általam szeretett könyvek helyszíneit. Orhan Pamuk regényei már korábbi felfedező körútjaimon is sorvezetők voltak; de a Çukurcuma negyedbe érve, a regényben található térkép szerinti helyszínen azért elfogott az ámulat. Ez az ember tényleg megcsinálja az Ártatlanság Múzeumát! Ott állt a ház, ahova a regény cselekménye szerint a felső középosztálybeli főhős rendszeresen „beugrott”, hogy órákat töltsön el rokonlátogatás címén szerelme jóval szegényebb családjánál, és ahonnan a regény szerint egyéb emléktárgyak mellett még a csikkeket is lopkodta, amik Füsun szájában voltak. A falak szépen rendbe rakva, kifestve, a spaletták csukva, csak egy apró felirat hirdette, hogy itt hamarosan múzeum nyílik.
| ||
A regény szerint a főhős megvásárolta az épületet, és egy múzeum formájában örökítette meg élete szerelmét. Orhan Pamuk, a regény szerzője nem kímélt időt és energiát, és meg is valósította ezt, egyúttal emléket állítva a 70-es, 80-as évek isztambuli társadalmának – vagy legalábbis azon társadalmi réteg szubjektív valóságérzetének, amelyben ő maga is felnőtt. Amikor Isztambulban járok, mindig elzarándokolok megnézni az épületet – aztán 2012-ben végre megnyílt a múzeum, ami 2014-ben meg is kapta „az év európai múzeuma” díjat, és már élőben is láthattam a rúzsfoltos cigarettacsikkeket, dátum szerint csoportosítva, a teáscsészéket, képeslapokat és más tárgyakat a regényből, amelynek fejezetein a kiállítás végigvezet. Azóta bárkinek, aki könyvolvasmányt kér isztambuli utazáshoz, ezt a könyvet javaslom – ráadásul minden kiadásában, így a magyarban is megtalálható egy jegy a múzeumhoz, amit így a könyv megvásárlásával ingyen lehet megnézni.
Másik életek
A jómódú, felső középosztálybeli gyerek (édesapja az IBM első törökországi igazgatója volt) saját bevallása szerint hétéves korától kezdve festő szeretett volna lenni, és ettől a „másik identitásától” azóta sem tudott szabadulni. Huszonhárom évesen mégis otthagyja az építészeti kart, hogy végül újságírói diplomát kapjon, azonban ezt a hivatást sem gyakorolja: ekkor már eldöntötte, hogy írni fog. A döntés hátterét Isztambul című memoárjából ismerheti meg az olvasó, ami szintén legalább olyan jól funkcionál bédekkerként egy isztambuli utazáshoz, mint a fent említett regény. Az első kísérlet jól sikerült: huszonhét évesen, 1979-ben Sötétség és Fény című pályaművével első helyet nyer egy országos regénypályázaton – a regény, amelynek középpontjában egy, a Pamukéhoz kísértetiesen hasonló család áll, végül Cevdet Bey és fiai címmel jelenik meg 1982-ben. A legújabb írói trendekre is igen fogékony szerző azután – bár már a másodikkal is nyert nemzetközi díjakat – harmadik regényével, A fehér várral keltett valódi nemzetközi szenzációt: a csavarosan végigvitt posztmodern sztori már eltávolítva, a kora újkori Isztambulba helyezett történetben beszél identitásról, Kelet és Nyugat különbözőségeiről egy európai írnok és egy török hodzsa személyisége(i)n keresztül. Posztmodernitás, melankólia, történelmi perspektívák, egymásba érő narratívák és az ebből fakadó irónia – ebben a regényben, bár a későbbi szövegek dikciójához képest talán még kicsit túlbonyolított módon, már létrejön az a nyelvi tér, amiben Pamuk otthonosan mozog, és ami szerteágazó zsánerekben, témákban és műfajokban felismerhetővé teszi az esszétől a filmforgatókönyvig.
A következő regény, a Fekete könyv is az identitás végtelen keresésének memoárja, témája az egyik olyan hivatás, amit Orhan Pamuk soha nem végzett: az újságírás. A kritika ezt is kedvezően fogadja, a regényből írt forgatókönyvével is díjat nyer, ám a valódi áttörés az 1994-es Az új élet lett, amely Törökországban az eladási listák tetejéig jutott. Egy könyv megváltoztatja a főhős életét, aki otthagyja az egyetemet, és utazásokba fog, hogy találkozzon az angyallal – Pamuk egy újabb posztmodern gesztussal az olvasóra bízza, hogy ez megtörténik-e végül. A háttérben a korabeli Isztambul külvárosai és vidéki valósága is felbukkan: Pamuk regényei azért is izgalmasak a magyar olvasónak, mert a mi irodalmunkban jól ismert témákra, a Nyugathoz tartozásra, a modernizációra kérdeznek rá. Ez a központi témája A nevem pirosnak is, amely ismét az oszmán kori Isztambulba kalauzol el minket, és amelyben a szerző másik árnyékhivatása, a festészet kerül a középpontba. Pamuk ezt tartja legszínesebb és legoptimistább regényének; és valóban, mintha a téma és a helyszín nosztalgiája az elbeszélést is valahogy finomítaná, megédesítené.
„A törökség megsértése”
Nem úgy a következő, 2002-es Hóban, amely sokkal szikárabban meséli el a Németországban élő főhős útját Karsba (lefordíthatatlan szójáték: a regény eredeti címében a kar szó havat jelent), a kelet-törökországi városba, ahol végigkövethetünk egy katonai beavatkozást (ám még ennek valódiságában sem lehetünk biztosak) és egy hópehely formájú versciklus megszületését. A regény a hótól elzárt város mikrokörnyezetébe ágyazza korunk elemi erejű társadalmi pszichopatológiáját, és bár az „illiberális állam” kifejezést akkoriban nem ismertük, működésének megértéséhez nem árt a művet újra levenni a polcról.
Ekkorra Pamuk – akinek már a 90-es évek óta számos emberi jogi gesztusa volt, és folyamatosan küzdött például a kurd kisebbség jogaiért – már közéleti szereplőként is komoly befolyással bír, és társadalmi felelősségvállalását még inkább aláhúzza, amikor 2006-ban első török íróként megkapja a Nobel-díjat. (A magyar olvasónak nem mellékes tény, hogy ez adja meg a lökést, hogy a szerzőt immár kizárólag törökből fordítsák: így juthatunk hozzá rendszeresen az eredeti megjelenéshez képest rövid időn belül Tasnádi Edit kiváló minőségű fordításaihoz.) Pamuk ekkoriban konfrontálódik leginkább a szekularizmustól elforduló, az iszlám nacionalizmus irányába hajló közélettel és kormánnyal: 2005-ben egy radikális bíró az igazságügyi minisztériumhoz folyamodik, hogy beperelhesse Orhan Pamukot „a törökség megsértése” miatt, amiért egy svájci lapnak nyilatkozik az örmény és kurd holokausztról. Akkoriban ez volt talán a legforróbb téma a török nemzeti büszkeség szempontjából. Mára legalább lehet kutatásokat folytatni és publikálni róla, de a társadalom komoly hányada ma sem ismeri el vagy relativizálja sok százezer örmény és kurd meggyilkolását. Akkor a nemzetközi nyomás hatására, és talán a vádemelés abszurditását is elismerve, a török igazságügyi minisztérium nem adta meg az engedélyt a per lefolytatására, így Pamuknak nem kellett bíróság elé állnia kijelentéséért – nem úgy, mint manapság számos írónak és újságírónak, akik kritizálni merészelték a kormányt vagy Erdoğan elnököt.
A Nobel-díj, akárcsak Kertész Imre esetében, megosztotta a társadalmat, számos kritika jelent meg a „nemzetietlen”, „törökellenes”, „hagyományellenes” Pamukról, aki ennek ellenére – vagy részben épp emiatt – hazájában az egyik legnépszerűbb szerző, egyre-másra jelennek meg műveinek új kiadásai. A mai napig „balról” is számos kritika éri: a nyugati liberális értelmiség kelet-európai üdvöskéjének nehezen lerázható szerepét kénytelenül vagy szándékosan vállaló Pamuk le- és megsajnálásának témáját még a magyar sajtóban is megénekelte egy érdemes filozófusunk. Az író természetesen származásának felemlegetését sem kerülhette el, amint azt sem, hogy beinduljon a „melyik török szerző érdemelné meg jobban a Nobel-díjat?” tippverseny; s annak firtatása is, mennyire tiszta Pamuk török nyelve. Ismerős, ugye?
Hüzün
Olykor hosszan elnyúló mondatai ellenére Pamuk nem komplikálja túl lexikailag a szövegeit, a törökre oly jellemző szólások és közmondások beiktatását sem viszi túlzásba, tájnyelvi elemeket sem igen találunk nála, s néha a végletekig ismétel egy szót vagy szófordulatot, más-más kontextusba helyezve. Prózájának nyelve megkönnyíti a fordítást s így segíti a nemzetközi ismertséget is, poétikai síkon pedig éppen azt a melankóliát és identitáskeresést fejezi ki, amely a szövegek centrális eleme. Pamuk egyik, ha nem a legfőbb szellemi atyja a mai török irodalom megalkotásában éppen egyszerű stílusával és ugyanakkor hihetetlenül információgazdag szövegeivel fáradozó Ahmet Hamdi Tanpınar. A modern török irodalom létrejöttében nagy szerepet játszott az igény, hogy közérthető, egyszerű és letisztult stílus jöjjön létre a túlburjánzó oszmán dívánirodalom ellenében (hogy e tekintetben még egy olvasásra érdemes török költő nevét is megemlítsük: Orhan Veli Kanık). Pamuk ehhez teszi hozzá a maga posztmodern, ironikus gesztusait, s vonzódását a szubjektív történelemértés iránt. A húszmilliós Isztambulban bárki, akivel találkoztam és ott született, azt mondja magáról, hogy ő az igazi isztambuli – talán ez is hozzáad a városnak és lakóinak ahhoz a fajta melankóliájához, amiről Pamuk beszél, és amire külön szavuk van, a hüzün.
Az utóbbi két kötetében Pamuk mintha tematikailag szakítana a saját társadalmi rétegével, és érdeklődése a város társadalmi szövetének szélesebb köre irányába tágulna: a Furcsaság a fejemben és a legutóbbi, 2016-os A piros hajú nő is főleg Isztambulban játszódik, de már nem felső középosztálybeli, hanem szegényebb sorsú főhősökkel, ami a környezet- és városszociológiai leírások horizontját is izgalmas irányokba tágítja. Ő maga legutóbbi kötetének bemutatóján így fogalmazta meg írói hitvallását: „Azért írok, mert belülről fakad. Azért írok, mert nem bírok normális munkát végezni, mint mások. Azért írok, hogy olyan könyveket is írjanak, amilyeneket én írok, hogy aztán elolvashassam őket. Azért írok, mert mindannyiótokra, mindenkire haragszom. Azért írok, mert szeretek egy szobában egész nap ülni és írni. Azért írok, hogy ezt a valósággal kapcsolatba tudjam hozni. Azért írok, hogy az egész világ megtudja, hogy én, mások, mi mindannyian, hogyan éltünk Isztambulban és Törökországban. Azért írok, mert szeretem a papír, a toll, a tinta szagát. Azért írok, mert mindennél jobban hiszek az irodalomban és a regényművészetben. Azért írok, mert szeretem, ha olvasnak. Azért írok, hogy befejezzem végre azt a novellát, azt a szöveget, azt az oldalt, amit egyszer elkezdtem. Azért írok, mert mindenki ezt várja tőlem. Azért írok, mert gyermeki módon hiszek a könyvtárak halhatatlanságában és abban, ahogy a könyvek egy polcon állnak. Azért írok, mert ez a világ és a mindenség elképzelhetetlenül szép és csodálatra méltó. Azért írok, mert élvezem az életnek és ennek az összes szépségnek és gazdagságnak a papírra vetését. Nem azért írok, hogy történeteket meséljek, hanem azért, hogy történeteket találjak ki. Azért írok, »hogy megszabaduljak attól az érzéstől, hogy mindig van egy hely, ahova el kellene menni, és mintha valami álomban volnék, sosem érek oda«. Azért írok, mert valahogy sosem tudok boldog lenni. Azaz: azért írok, hogy boldog legyek.”
