A baj talán ott kezdődik, hogy a koncepció alapjaiban elhibázott. A szerző, aki a közgyűjtemények megváltozott szerepéről és a magyar műgyűjteményekről könyveket írt és cikkek sorát publikálta, igen jól fölismerte, hogy a múzeumok és a magánszféra közötti viszony kritikai elemzése Magyarországon alig merül föl. Ezt a hiányt szeretné pótolni Ébli könyve a fülszöveg szerint, csakhogy az az elméleti igény, amely szükséges volna az ilyen elemzéshez, teljességgel elérhetetlen a kutatásnak azon a szintjén, amely itt megvalósult. Ébli Gábor hangyaszorgalommal végtelen számú interjút készített magángyűjtőkkel, vállalati gyűjtőkkel vagy csak kép- és tárgytulajdonosokkal, a nagyon gyakran érdekes beszélgetéseket és a belőlük írt cikkeket különböző lapokban megjelentette, majd ebből az alkalomból egybeszerkesztette, és ellátta őket összekötő szövegekkel. Ezek az összekötő szövegek, amelyek olykor csak néhány mondatban teremtik meg a folytonosságot, nem elegendők ahhoz, hogy pótolják azt a hiányt, amely az interjúk elmaradt feldolgozása miatt keletkezik az emberben, az ígéretes fejezetcímek pedig tovább fokozzák azt az érzést, hogy nem azt kaptuk, amit vártunk. A történeti bevezetőnek szánt Klasszikus minták továbbélése a magyar gyűjtéstörténetben című fejezet az Iparművészeti Múzeum kiállítási katalógusába írt három oldalban intézi el a magyarországi műgyűjtés, "e nemes hagyomány" tradícióit és töréspontjait. Ha valóban van bennünk kortársi kritikai reflex, nem írhatjuk le ezt a szókapcsolatot anélkül, hogy a gyűjtésnek a társadalmi feltételeit és körülményeit ne vizsgálnánk, és ne tennénk egyértelművé a gyűjtés két alapvető formája, a magán- és a közcélú közötti lényegi különbséget: a múzeumi forma demokratikus, a magángyűjtemény meg nem. Látszólag apróság, de valójában árulkodóan leplezi le a szerző anakronisztikus viszonyát a tárgyához, és mélységeiben nagyon is kritikátlan szimbolikus vonzódását a polgári alom XIX. századi férfi (!) gyűjtőjéhez, akit összességében úgy képzelhetünk el a könyv alapján, mint ahogy az egyik gyűjtőt írják le a barátai: "Joviális, nagydarab férfi volt, őszülő pengebajusszal, olyan régimódi földbirtokos kinézettel, huncutul csillogó szemekkel".
Ébli persze tudja, hogy a "régi Magyarország" "polgári értékei" és az újkapitalisták helyzeti fölénye megérdemli a bírálatot, ezért váltogatja az attitűdjét, de az összekötő szövegekből kihallható enyhe rosszallás és kritikus hang erőtlen a főszövegek zsurnálstílusával szemben, mintha a túlzottan lojális, prefeminista, sokszor felületes kérdező és a máskor reflexív, tapasztalt művészettörténész nem is ugyanaz a személy lenne.
A fejezetcímek szerint Ébli Gábor pontosan tudta, mit is kellett volna megírnia a kortárs művészet nemzetközi lehetőségeitől a legújabb gyűjteményi típusokon keresztül (üzletemberek gyűjteményei, alapítványi intézményi keret) a múzeumi gyűjteménygyarapítás és mecenatúra összefüggéséig, de ez a múzeumi struktúraváltás szempontjából lényeges mechanizmus sem érdemelt többet, mint hat összefüggő oldalt a négyszázötvenből, eltekintve az elszórt, rövid pécsi, veszprémi, dunaújvárosi múzeumi helyzetértékelésektől. A kötet címében még egyenrangúként megjelenő múzeum a szövegben már csak a "másik oldal", amelynek kezdetleges pénzszerzési stratégiái vannak, és egyetlen igazán pozitív példája a Szépművészeti Múzeum. Hogy ők hogyan csinálják, azt a múzeum "szponzorfelelősével" készült riportszerű betétből tudjuk meg.
Ott van tehát az az imaginárius könyv a szerző fejében, amelynek a vázát nyers forrásszövegekkel töltötte ki, végtelen beszélgetésekkel Spengler Katalintól Simor Andráson keresztül Szigetvári Tiborig, hogy a vállalkozás nagyságát és átfogó jellegét érzékeltessem, és körülbelül a huszadik oldal után elveszítettük a fonalat. Az addig fölsorolt kétszáz névhez hiába keresünk eligazító névmutatót, nem készült ilyen, enélkül pedig esélye sincs a könyvnek arra, hogy forrásműként használható legyen, visszakereshetők legyenek művek, vagy egyazon művészkörön keresztül kapcsolni lehessen gyűjteményeket egymáshoz. Ezt a kiadónak kellett volna elvégeznie, a szöveggondozással együtt, amit olyan mértékben elmulasztottak, hogy Körner Éva biztosan letagadná, hogy valaha betette a lábát a Corvina kiadóba. Ha a szerző sokat dolgozik, és hajlamos a modorosságra, a szerkesztőnek kell gondoskodnia arról, hogy a kedvenc pongyolaságok, a "merítés" és az "ízesül" szavak ne szerepeljenek egy oldalon háromszor, hogy lábjegyzetben se maradjanak a komolytalanság gyanúját keltő mondatok, mint a fogorvos-gyűjtőről szólók: "Az emberi öröm és a szép művek társasága mellett más segítséget nyújtott a galéria és a gyűjtemény: a művészekhez fűződő kapcsolat finomította a doktornő orvos-esztétikai érzékét. Fogászati gyakorlatában egységben szemléli az arcot, a bőrt, az embert; esztétikai fogászatáról németül és angolul is írtak már."
A könyv érdemeit sem szeretném elhallgatni, nagyon is kerestem őket. Számtalan érdekességet meg lehet tudni a műgyűjtők élettörténetéből (Szalóky Károly például laktanyában szervezett kulturális programokat), különös, reflektálatlan ízlésükről (mégis furcsa, ha az Inter-Európa Bank volt vezérigazgatójának épp Bortnyik és a Bauhaus a kedvence), vagy arról, hogy hogyan reagál (tipikusan rosszul) a szűken vett közönség, a bank vagy a rendelő munkatársi közössége a gyűjtő legújabb kortársi szerzeményére (Szücs Attila négyméteres képe nem kerülhetett a tárgyaló falára).
De a kötet fő erénye a példás irodalomjegyzék, amely a főszövegek végén impozáns méretével sejteti, hogy Ébli Gábor milyen kiváló ismerője választott témájának. Kár, hogy ez a könyve nem sikerült.
Corvina, 2008, 444 oldal, 3990 Ft
