Aki régóta olvassa Müller prózáját, azonnal tiltakozik. Érdekes adalék, hogy a díjeső előtt megosztott volt a kritika is. 2009 augusztusában sorra jelentek meg a német recenziók, és olyan véleményeket lehetett olvasni, mint hogy ez a regény másodkézből kapott lágerélmény, ami nem vethető össze Primo Levi vagy Kertész Imre műveivel. Erőltetett költői fogások és 19. századi hasonlatok hálózzák be, a képzelet dimenziója felülírja a közvetlen tapasztalatot, hamis mű, egyéni kreáció, olyan, "mintha valaki egy számmal nagyobb ruhát hordana" - írta az ügyeletes provokatőr, Iris Radisch a Die Zeitben.
Maradjunk annyiban: a Lélegzethinta műalkotás, legalábbis mindent magán hord, hogy azzá váljon olvasójának. "Mindenemet magammal hordtam. De nem volt az enyém" - szól a regénykezdet, mely a főhős elemi idegenségéről számol be. Herta Müller legújabb prózája is idegen, vagyis azonnal szembesít a világ idegenségével; kifacsart, élces beszéd a fülnek. Szerintem éppen ezért nagyszerű prózaköltészet. Korábbi elbeszéléseihez hasonlóan (különösen két legfontosabb kötetéhez - A róka volt a vadász és a magyarul még ki nem adott Der König verneigt sich und tötet - mérten) szövegét itt is egyéni költőiség fűszerezi; nem túl simulékony, sőt: fokozott irritációnak teszi ki a konvencionális beszédet. Nála nyelv és történet mindig úgy van összhangban egymással, hogy együttes hatásuk elég kellemetlen legyen. Herta Müller senkiéhez sem hasonlítható képekben és szóösszetételekben alkotja meg tehát saját poétikáját, egy olyan német "dialektust", mely metaforikusan mindig ugyanazt, a perifériára szorult emberek kiszolgáltatottságát és egy kisebbség hazátlanságát beszéli el.
A Lélegzethinta monológ; Leo Auberg tizenhét éves szebeni fiú deportálásának története. 1945. január 15-én indul, és öt év tapasztalatát fogja át a szovjet munkatáborban. Szól a hazatérésről és a későbbi disszidálásról is. Egyik sem jó emlék. A főhősön keresztül felmutatja a német kisebbség háború utáni meghurcolását, a beavatást, a lágerboldogságot és a (soha meg nem történő) felszabadulást. A Lélegzethinta így klasszikus lágerregénnyé íródik. Valószínűleg éppen ez a nagyszabású, egyetemesített írói vállalása, a sok évtizednyi hallgatásból fakadó szorongó kitörés okozta, hogy a korábbi művekhez képest más mércét rótt ki a szerzőre az irodalmi élet. Az írónő persze van annyira sebzett és szuverén, hogy egyenlő távol maradjon díjazóitól és bírálóitól. Ám vajon tud-e ez a határszéli sváb, szász és cipszer dialektus és az egyetemes lágerélmény úgy ötvöződni, hogy az olvasó újra átélje a szorongást? Tud-e olyat, amit a korábbi lágerregények még nem mondtak el az ilyen emberi szenvedésről?
Herta Müller "munkája" hangsúlyozottan tesz eleget az elvárásoknak; szándékos irodalmi és politikai gesztus. Szerzője évekig dolgozott dokumentumokból, beszélt elhurcoltakkal. Oskar Pastiorral, szebeni költőbarátjával és egykori internálttal közösen látogattak el 2004-ben több ukrajnai kényszermunkatáborba, a gorlovkai meddőhányót, a regény feltételezett helyszínét is ekkor keresték fel. Müller Pastior halála után egyedül írta meg a könyvet, felhasználva közös jegyzeteiket, ami négy füzetet tett ki. Ezek nagyjából a lágerélet mindennapi részleteit tartalmazták. Száraz tényeket. Olyasmit, mint személyes holmik, ruhadarabok, munkaszerszámok, lapát; borotválkozás, éhezés, testi szerelem, öngyilkosságok; a tábori bolondok, a kápó, a földikutyák, a bánya sötétje; varrt képeslapok, cement, mész, néhány rubel, krumplihéj; házasságtörések, csecsemők, szénné égett bárányok, megfulladt emberek, vagonok bűze, közös vécézések, lelövetés. Ezekből találja fel a szerző a "lélegzethintát", az "éhségangyalt", a "meszesasszonyokat", a "bádogcsókot". Vagy Leo homoszexuális partnereinek fedőnevét: a fecskét, a fenyőt, a fület, a cérnát, nyulat és gyöngyöt.
Éppen ezeken a tárgyakon (szavakon) és a hozzájuk kapcsolódó, finoman szerkesztett történeteken (epizódokon) keresztül nő parabolává a regényben a köznapi tapasztalat. A mindennapi szó szűrőjén át merül fel a történelmi távlat és a hamis morál: az ártatlanok büntetése. Leo rendre nem ismeri fel vagy nem akarja felismerni ezeket a helyzeteket. A naiv részletek felől közelít (legyen az egy zsebkendő, cső, levarrt fénykép vagy krumpli héja), nem ideologizál, és sosem von le messzemenő következtetést. Csak leírja, ami körülvette, és ami történt vele. Senkit sem ítél el, senkit sem büntet, de a történtek hatására nem is tud szeretni igazán. A regény narrációja egyedi módon dolgozza fel a szovjet táborok hétköznapjainak kellékeit: olvasás közben úgy érezzük, a diktatúra intim életünk tárgyain keresztül feszít keresztre minket.
Hatvanöt évvel a háború után vagyunk - az egyesített Németország különösen figyel a kelet-európai irodalomra, megkülönböztetetten olyan írókra, akik a hetvenes és a nyolcvanas években disszidáltak a szocializmusból, de még pontosan tudósítanak róla. Leo Auberg a büntetés letöltése után a nemzetiszocialista Romániába érkezik haza. Otthona, Hermannstadt a totális otthontalanság élményét hozza. Ezen a ponton Leo sorsa metaforikus értelemben keresztezheti Köves Gyuri hazatérését, hiszen ő akkor indul el, amikor a másik megérkezik. Mégis óriási a különbség, a Sorstalanság hőse éppen az "ellenkező oldalon áll". Zsidósága a körülmények hozadéka - ahogy Leo is bizonyos, különös, nem köznapi viszonyok között lett fasiszta hazaáruló.
*
Nádori Lídia, a kötet fordítója alapos tolmács; ezúttal az átültetéshez a szószerintiséget választotta, nem Herta Müller sűrű, ám valóban nehezen visszaadható poétikájának adott hangot. Érteni vélem a fordító módszerét, mégis benne maradhatott munkájában néhány sutaság. Sokszor meghagyta a német szórendet, ami némileg idegenül hat ("Önmagam tolvaja voltam, a szavak váratlanul értek, és találva éreztem magam tőlük."), továbbá germanizmusként bújnak a szövegbe az állandó vonatkozó és mutató névmások ("Hetente találkoztam azzal, amelyik kétszer annyi idős volt, mint én. Román volt. Házas."). Feltűnt, hogy a német városok, falvak is mindenütt magyar néven szerepelnek (Hermannstadt Nagyszeben, Sucholol Sukhodol, Bakowa Backóvár lett és így tovább). Így az eredeti regényben hangsúlyos erdélyi-szász lokális világ félreérthetően válik magyarrá. Végül külön kiemelném Dragomán György ajánlását: olyan feszes, hogy néhány mondatával szinte észrevétlenül minden fontos információt elmond az "ismeretlen" szerzőről.
Fordította: Nádori Lídia. Cartaphilus, 2010, 336 oldal, 2900 Ft
