Magyar Narancs: Azt mondta, a Királyi hálószobákat Raymond Chandler ihlette. Ha így van, ki a regény Philip Marlowe-ja?
Bret Easton Ellis: A nyilvánvaló válasz, hogy a regény főszereplője, Clay az. Kár, hogy ez így nem igaz. Chandler világa, a negyvenes-ötvenes évek boldog békeidőknek tűnnek abból a beteg miliőből nézve, amiben Clay mozog. Elsőre könnyűnek tűnik lekoppintani Chandlert, pedig szinte lehetetlen vállalkozás. Ezért van az, hogy az ember egy idő után rákényszerül, hogy a saját feje után menjen. Engem Chandler maga sokkal jobban érdekelt, mint a detektívje. Meg aztán annyi Marlowe, ahány feldolgozás, ott van például Robert Altman filmje, A hosszú búcsú - Altman Marlowe-jában alig lehet ráismerni Chandler Marlowe-jára. De mit is akarok ezzel mondani? Talán azt, hogy mégiscsak Claynek kell elvinnie a balhét. Egy Chandler ihlette regényben így vagy úgy, de mégiscsak a narrátornak kell a Marlowe figurának lennie. Vagy mégsem. Túl korán van az ilyen fejtegetésekhez. Marlowe-t nem darálja be a környezete, nem korrumpálható, vagy ha igen, az a regényidőn kívül történt, mielőtt még megismertük. A saját morális kódja szerint jár el, míg Clay ennél jóval gyengébb anyagból van. De félek, ha folytatom, még valami esszé sülne ki a dologból. Kezdem úgy érezni magam, mint a Miss America szépségkirálynő-választás indulója, akitől a színpadon megkérdezik, hogy mondja, kedves, mi a véleménye az afrikai éhezőkről. Maga az első ember, akihez ma reggel szóltam. Épp csak kikászálódtam az ágyból, és mi az első kérdés, ami fogad? Hogy ki a Királyi hálószobák Marlowe-ja! Fogalmam sincs, volt-e értelme a válaszomnak.
| ||
MN: Minden rendben a válasszal. De azért lenne még néhány kérdésem. A Twitter-bejegyzéseiről például azt mondta, hogy összeolvasva simán kiadnak egy regényt.
BEE: Az a kép alakult ki rólam, hogy megrögzött twitterező vagyok, noha ez egyáltalán nincs így, szerintem nem viszem túlzásba a dolgot. Néha valóban az az érzésem, hogy a Twitter-fiókom tartalma akár az új könyvem is lehetne, az elmúlt három-négy évből ez az egyetlen összefüggő írásművem, amit fel tudok mutatni. Jó, írtam forgatókönyveket, készítettem regényjegyzeteket, de ha ránézek a Twitter-fiókomra, erre a temérdek bejegyzésre, mely mind arról szól, hogy ezen a délutánon vagy azon a reggelen épp mit csináltam, hogy miről mi volt a véleményem, szóval ez az egész tényleg nagyon úgy fest, mint valami memoár.
MN: Ha kiadná, milyen címet adna a Twitter-memoárjának?
BEE: Amerikai psycho? Végül is nem rossz cím. Ha őszinte akarok lenni, akkor azért mégis az van, hogy egy kicsit rákattantam a Twitterre. Hiába mondom magamnak, hogy nem, ma nem akarok, azért csak bepötyögöm azt a 140 karaktert. Attól tartok, ma sem fogom tudni megállni. Azt hiszem, az idei kedvenc mozifilmjeimet fogom kitwittelni (a kérdéses tweet valóban megszületett - KG).
MN: Mik lennének ezek?
BEE: Elég lehangoló, ami ma filmművészet gyanánt zajlik. Hol vagyunk akár csak a tíz évvel ezelőtti színvonaltól! Az ideiek közül Richard Linklater filmje, a Before Midnight és Noah Baumbachtól a Frances Ha jött be. És nagyon bírtam a Halálos iramban 6-ot.
MN: És a legnagyobb idei csalódása?
BEE: A nagy Gatsby. Falra másztam tőle.
MN: Ha felkérnék, írna Twitter-kritikákat?
BEE: Miért is ne! Az enyémet annyian kritizálták már, hogy az már önmagában egy műfaj. A Twitterrel ugyanaz a helyzet, mint a könyvekkel: a nagy részük pocsék.
MN: A Holdparkot úgy jellemezte, mint egy felerészt Stephen King-, felerészt Philip Roth-regényt, aminek csak a Roth-felét kedvelték az olvasók. Viccbe illő, de Roth neve mostanában mindig előjön, ha amerikai írókollégáival beszélgetünk.
BEE: Nem véletlenül, hiszen őt tartják a legnagyobb élő amerikai regényírónak. Hogy ő lenne az? Végül is együtt tudok élni a gondolattal. A Holdparkot vallomásos regénynek szántam, a gyónáshoz hasonlatosnak. És ezt, a gyónás-technikát Rothtól kölcsönöztem. Roth bátor író, abban az értelemben, hogy sosem igazította a véleményét a korszellemhez, a többségi véleményhez. Sosem cenzúrázta magát, vállalta a népszerűtlenséget, ha a nőkről, a szexről vagy a politikáról alkotott véleményéről volt szó. Azt hiszem, ezt hívják írói szabadságnak. A politikai korrektség elutasítása imponál a generációmba tartozó íróknak. Mert valljuk be, sok óvatoskodó író tartozik ide. Óvatosnak lenni annyit tesz, mint folyton-folyvást azon görcsölni, nehogy a tyúkszemére lépjek valakiknek. Még a jobbak közül is sokan így vannak vele. Mindenáron meg akarnak felelni az irodalmi játékszabályoknak. Amerikában nagy hagyományai vannak az udvarias regénynek. Sok az udvarias regény és az udvarias regényíró.
MN: Említene néhányat?
BEE: Többtucatnyi van belőlük. Ott van például Anne Tyler. Olyan írókra gondolok, akik, amikor odáig jutnak a szövegben, hogy igazi, sötét mélységekbe ereszkedhetnének alá, inkább a jól nevelt, irodalmias utat választják. Tonnaszámra fogyasztom a kortárs amerikai irodalmat, s viszszatérő élményem ez. Vágjon csak hozzám neveket nyugodtan, majd megmondom, ki az udvarias, és ki nem.
MN: Vegyük az irodalmi nagymenőket...
BEE: Na, álljon meg a menet! Mi az, hogy nagymenők? Ön szerint léteznek ma az amerikai irodalomnak nagymenői? Én már abban sem vagyok biztos, hogy léteznek ilyenek. Mégis, kik ők?
MN: Mondanék néhány nevet...
BEE: Mondja csak!
MN: Jonathan Franzen?
BEE: Nem, ő aztán nem udvarias. Generációm legjobb írójáról beszélünk. Bár néhány évvel azért idősebb nálam. Ennek a generációnak a legjobb regényét ő írta. És a második legjobbat is.
MN: Don DeLillo?
BEE: Udvarias. A fontolva haladó író iskolapéldája. Nagy író, igazi stílusművész. De én az udvariasak térfelére tenném.
MN: Michael Chabon?
BEE: Udvarias.
MN: Jonathan Lethem?
BEE: Szintén udvarias. De írt mindkettő olyat is, amit kifejezetten élveztem. Az, hogy valaki udvarias, még nem kizáró ok. Ettől még lehet valaki nagyon jó író, ezt szeretném hangsúlyozni.
MN: Még egy utolsó Philip Roth-kérdés: mi a legkedvesebb regényjelenete tőle?
BEE: A Sabbath színházában sok ilyen van. Amikor Sabbath az egykori szeretője sírjánál maszturbál, az ilyen például. Vagy egy másik híres világirodalmi önkielégítés: A Portnoy-kórban a nyers májjal. Vagy amikor a Shylock-hadműveletben Philip Roth öszszetalálkozik Philip Rothtal. De sok jó dolog van az Amerikai pasztorálban is, noha szerintem ez Roth legtúlértékeltebb könyve.
MN: És Bret Easton Ellistől mi a kedvenc jelenete?
BEE: Nem bírom a könyveimet. Nem szeretem egyiket sem. Kész rémálom újraolvasni őket. Nem is szoktam ilyet tenni, de a Holdpark előtt mégis átfutottam rajtuk, hogy egy kicsit jobban megismerjem ezt a Bret Easton Ellis nevezetű írót. Lehangoló volt. Annyi mindent újraírtam volna. De ha egy dolgot kéne kiemelnem, amivel úgy-ahogy elégedett vagyok, akkor az Az informátorok egyik novellája, a Kinn, a parton. Négy-öt oldal az egész. Ez a kedvencem az összes írásom közül. De hogy miért, arról fogalmam sincs, nem tudnám megmagyarázni.
MN: Los Angelesben él, ahová New Yorkból költözött át. Mi irritálja jobban: a keleti parti irodalmi élet vagy a nyugati parti filmbiznisz?
BEE: Nézze, abban a korban vagyok, amikor már minden irritál. Nem igazán voltam tagja annak a klubnak, amit irodalmi életnek szokás nevezni, de azért volt némi rálátásom. És azt láttam, hogy a könyvbiznisz hanyatlásával az irodalmi élet is hanyatlásnak indult. Úgyhogy igazán könnyű szívvel mondhattam búcsút neki, annál is inkább, mert sosem éreztem magam a belső körökhöz tartozónak. Mára stabilizálódott némileg a helyzet, s szerintem az irodalom mint iparág, a túlélők között lesz. Eddig még mindig mindent túlélt. A filmipar viszont halott. Az egyik végén ott vannak a függetlenek, ők a csináld magad mozgalom, a másik vége meg a hollywoodi stúdióelit, egy szűk kis kör, mely szűkebb, mint valaha. De középen se közösség, se semmi. Mindent összevetve, ami filmkészítés címszó alatt itt Los Angelesben folyik, az sokkal irritálóbb, mint ami irodalom címen zajlott New Yorkban.
MN: A The Canyons című filmje (rendező: Paul Schrader, forgatókönyv: Ellis - KG) közösségi finanszírozással készült, a Kickstarteren különféle szolgáltatásokat ajánlottak különböző összegekért. 3000 dollárért például bárki befizethette magát egy önnel közös konditermi edzésre. Végül hányan fizették ki az edzést?
BEE: Ketten fizették ki a 3000 dollárt. Mostanában esedékes, hogy behajtsák rajtam az edzést. Nem lesz megterhelő, nem kell félni. A személyi edzőm fogja vezetni, nem szoktuk túlzásba vinni. A Kickstarter remek dolog, a crowdsourcing jót tesz a filmfinanszírozásnak, de macerás a pénzgyűjtésnek ez a módja, elég is volt egyszer. Azt ígértük például, hogy őszinte véleményt mondunk a befizetők filmjeiről; kitwitteljük, mit gondolunk. Persze mindenki megsértődött, ha az írtuk, pocsék a filmje. Ez sokszor kínos volt.
MN: A The Canyons férfi főszerepét James Deen alakítja. Miért pont egy pornószínészre esett a választás?
BEE: Nagyra tartom James Deen munkásságát. Drámai erő pulzál a klipjeiben. És a nem pornó jelenetekben is remek. Ráadásul pont úgy fest, mint az a fickó, akire a The Canyons megírása közben gondoltam. Egy elkényeztetett, kőgazdag fickót kell eljátszani, aki pszichopata is. A meghallgatásra jelentkező színészek mind túljátszották, mintha Patrick Batemant alakítanák az Amerikai psychóból. Jamesnél viszont nem volt színészkedés.
MN: Nemrégiben sikerült magára haragítania a hollywoodi melegközösséget a tweetjeivel. Miért akadtak ki?
BEE: Az ügy hátteréről született az In the Reign of the Gay Magical Elves ("A meleg varázsmanók uralma") című, elég hosszú írásom. Annyira összetett az egész, hogy nehéz lenne röviden vázolni. A jelenség, amiről írtam, egyébként nem csak a melegekre jellemző, minden más kisebbségnél is megfigyelhető. Egyfajta konstruált valóságot, a lehető legkedvezőbb, legmosolygósabb képet tárják a nyilvánosság elé. Még ha a valóság egyáltalán nem is így fest. Erről írtam, és ezt nehezményezte a meleg közösség, ezért tiltottak ki a GLAAD (az LMBT közösség rágalmazása ellen küzdő szövetség - KG) díjátadójáról is.
MN: Most min dolgozik?
BEE: Jegyzetelgetek, hátha egyszer könyv lesz belőle. Néha elkap a hév, néha nem kap el. De haladok, legalábbis közelebb vagyok a célhoz, mint egy hónappal ezelőtt. És írtam egy tévésorozatot. Kilencórányi rész van meg papíron. Fiatalok romantikus drámája New Yorkban most, a válság idején. Ha szappanoperának hívják, azon sem sértődöm meg. És mivel én írtam, a baráti társaságban pszichopata is van. Tulajdonképpen ez az új regényem. Ma már amúgy se regényt ír, tévésorozatot vagy filmet készít az ember, hanem tartalmat gyárt. A tartalomszolgáltatás korát éljük.
MN: Tévésorozatban mi a kedvenc tartalma?
BEE: A Mad Men.
| És ami az interjúból kimaradt... MN: Kiknek a tweetjeit kedveli? BEE: Kevés az ilyen. Ott van például az a pasas, aki ételekről szokott írni itt nálunk az Egyesült Államokban. Jonathan Gold (a Los Angeles Times étteremkritikusa – a szerk.) a neve. Minden szava aranyat ér. Bírom nagyon a Vampire Weekend-es Ezra Koenig tweetjeit is, és Lena Dunham a Csajokból is jókat ír. Persze, egy csomó haveromat is követem, de őket a kutya sem ismeri. Ja, és persze James Deen, a pornószínész tweetjeinek is lelkes követője vagyok. MN: Talán nincs is még egy olyan regény a világirodalomban, melyben annyi a luxus-ruhamárka, mint az Amerikai psychóban. Még a zoknik is néven vannak nevezve. Ma mibe öltöztetné Patrick Batemant? BBE: Az igazat megvallva, lövésem sincsen. Azt sem tudom, mi dívik manapság a Wall Streeten. Egyáltalán, ugyanolyan fontos-e még, ki mit visel, mint a régi szép időkben? Ezen is el lehetne filózni. De ha őszinte akarok lenni, nem csak most nem tudom, mi a bankármódi, a regény megírásakor sem tudtam. Magazinokból néztem ki az aznapi divatot. Az Amerikai psycho öltözködési szempontból meglehetősen problémás szöveg. Problémás, mert épeszű ember sosem hordott olyan ruhakombinációkat, mint amilyeneket én hordtam össze a hitelesség nevében. Csak valami bohóc parádézott volna azokban a cipő-gatya-ing-zakó kombinációkban, amikkel tele a regény. MN: Két mozifilm forgatókönyvén is dolgozott: egy cápás és egy Duran Duran-filmen. Ezekkel mi történt? BEE: Szegény cápás film nem is annyira cápás; egyetlenegy cápatámadás van benne, igaz, az azért elég brutális, de könyörgöm, ez csak egy jelent a sok közül! Ha sikerül elvonatkoztatni a cápától, ami egy időben nekem sem ment, én is bőszen cápáztam, ha megkérdeztek, szóval, ha a nagy egészet nézzük, akkor ez egy thriller. Egy bosszútörténet floridai fiatalokkal egy jacht fedélzetén. Paul Schrader rendezte volna. Mivel nem lett belőle semmi, mert, ahogy az lenni szokott, az utolsó pillanatban összeomlott a költségvetés, Paul és én elhatároztuk, hogy fillérekből összehozunk valamit. Ebből lett aztán a The Canyons. Ez az ügy pozitív olvasata. MN: És a Duran Duran-opusz? BEE: A tagok erősködtek, hogy írjak róluk filmet, de semmi drámait nem találtam a Duran Duran történetében. És ha nincs dráma, akkor nincs film se. |
