A Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia és a Professzorok Batthyány Köre két hete közleményben állt ki a kormány mellett. Körkérdésben fordultunk a közös nyilatkozatot közzétevő szervezetek tagjaihoz: vajon mit gondolnak erről ők? Megszólal Babarczy Eszter, Gerold László és Rakovszky Zsuzsa is.

Miután elolvastuk a közleményt, megkerestük a három szervezet 34 tagját – közülük hatan vállalkoztak a megszólalásra. A mentegetőzésekből és elutasításokból érdekes tájkép rajzolódott elénk. Valaki nem is tagja a szervezetnek, amelynek honlapján tagként szerepel; valaki tag volt, de kilépett, mégis ott a listán; valaki tényleg tag, de nem tud róla. Többen mélyen elítélik, botrányosnak tartják a nyilatkozatot, amit áttételesen a nevükben tettek. Valaki politikamentességre hivatkozva hárított, amikor megkérdeztük a saját szervezete által tett politikai nyilatkozatról. Mások szerényen azt javasolták, inkább a művészetükről készítsünk velük interjút.

Magyarországot veszélyeztető szándékok

A három szervezet állásfoglalása január 31. után gyorsan bejárta a sajtót. A nyilatkozatot a felháborodás szülte: „egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi »demokráciadeficitről«. Tapasztaljuk, hogy ezeket az álhíreket néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű, nyugaton nevet szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz.” A kormány szerintük nem csorbította a demokratikus alapjogokat, és továbbra is élvezi a többség bizalmát. Azonban „a magyar embereknek azt kell tapasztalniuk, hogy álhírek és hazugságok bevetésével, a demokrácia jelszavai mögé bújva éppen a legalapvetőbb demokratikus jogtól akarják népünket megfosztani: attól, hogy magunk ítélhessünk kormányaink teljesítményéről, eredményességéről a szavazóurnáknál”. A közlemény ezzel a mondattal zárul: „Reméljük, hogy a nyugati demokráciák tárgyilagos közvéleményén meg fognak törni a Magyarország szabadságát veszélyeztető szándékok.”

Három olyan szervezetről van szó, amely nemcsak jobboldaliságát demonstrálja évek óta, hanem pártszimpátiáját is. Mégis feltettük a kérdést: feladata-e egy közpénzekből működő művészeti vagy tudományos intézménynek – az MMA esetében közintézménynek – pártpolitikai kiáltványokat közzétennie? Ez a teljes tagság, a vezetőség vagy az elnök véleménye? És mit jelentenek pontosabban a közlemény igen súlyos vádjai?

A hallgatás földjén

Ami a Makovecz-akadémiát illeti: írtunk már bebetonozásukról az alkotmányba, és megemlékeztünk arról, milyen szerepet szán nekik Orbán a Jó győzelméhez szükséges harcban. Ők ma a hivatalos állami művészet. (Arra a kérdésünkre, hogy mennyi az a havi juttatás, amit minden „akadémikus” alanyi jogon kapni fog vagy tán már kap is, másfél hét alatt sem érkezett válasz.) Öt akadémikusnak küldtünk levelet. Bukta Imre, Fehér László, Keserü Katalin, Móser Zoltán és Tőzsér Árpád vagy nem válaszoltak, vagy nem kívántak nyilatkozni. Megszólalt viszont az Akadémia elnöke, a képünkön Orbán Viktor szoros közelségében látható Fekete György (bár őt nem kerestük meg): „Az állásfoglalás nem vitairat. A Magyar Narancs három kérdésére a válasz az állásfoglalásból pontosan kitűnik.”

Fotó: MTI

A Professzorok Batthyány Körénél még ennyi szerencsével sem jártunk. A „polgári értékrendet magáénak valló, ezen értékrend érvényesítéséért tenni akaró” egyetemi tanárok és kutatók társadalmi szervezetének tagjai közül hét, valóban kiváló kutatónak küldtünk levelet, akik közül senki nem tartotta fontosnak, hogy megszólaljon, vagy akár a hallgatása okairól tájékoztasson. Pedig szívesen hallottuk volna Granasztói György, Tulassay Zsolt, Kulcsár Szabó Ernő, É. Kiss Katalin, Szathmáry Eörs, Zlinszky János (elnökségi tag) és R. Várkonyi Ágnes véleményét.

Az irodalmárok élete nem tűnik egyhangúnak: betegség, fenyegető leadási határidők és hosszas külföldi utazások nehezítették a válaszolást. Többen arra hivatkoztak, hogy ők nem szeretnének politizálni. Olyan is volt, aki bizalmasan megosztotta velünk: csak azért maradt az Írószövetség tagja (emlékezhetünk: Döbrentei Kornél 2004-es nyilvános zsidózása után több száz író hagyta el a szövetséget), hogy így segítsen közelíteni egymáshoz „a két oldalt”. Azért is különös a rengeteg mellébeszélés, mert nem a szövetség több száz fős, senki által nem ismert dilettáns fantomtagságát, hanem jelentős, vagy legalábbis ismert munkát végző írókat, irodalomtörténészeket és kultúraszervezőket kérdeztünk. Aczél Géza, Géher István, Hankiss Elemér, Orbán János Dénes, Papp Tibor és Szörényi László nem reagált; Bereményi Géza, Elek Tibor, Györffy Miklós, Lackfi János, Szondi György, Tarján Tamás, Térey János és Turczi István kimentette magát. Varga Lajos Márton annak ellenére szerepel a taglistán, hogy 2006-ban jelezte kilépési szándékát, Fehér Béla pedig állítása szerint egyik írószervezetnek sem tagja. A lapunkban is rendszeresen recenzeált szerző, a Magyar Nemzet tárcaírója azonban ettől függetlenül kérte, közöljük véleményét. „Elborzadva figyelem – írja – a magyar értelmiség megosztottságát, idiotizmusig menő elfogultságát, hogy folyamatosan két igazság szökken szárba. Az értelmiség felelősségét semmi nem menti. Maradjunk annyiban, hogy bűn az antiszemitizmus, de bűn nácikat és nácizmust vizionálni ott, ahol ilyen nincs.”

Olvastam olyan cikkeket is

Szerencsére voltak, akik vállalták véleményüket. Szentmártoni János elnök – aki korábban megígérte, hogy a Narancsnak többet nem nyilatkozik – levelében felhívta rá a figyelmet, hogy a nyilatkozatot a szervezetek elnökségei, nem az egész tagság tette. Fázsy Anikó, a Nagyvilág főszerkesztője rövid levelében tudatta, a közleménnyel egyetért: „Aki azt állítja, hogy Magyarországon diktatúra van és sérültek a demokratikus jogok, az megítélésem szerint nem mond igazat.” Rakovszky Zsuzsa, a jelentős költő és regényíró is elfogadhatónak tartja az állásfoglalást, hiszen amíg létezik általános választójog, szólás- és gyülekezési szabadság, addig tényleg nem csorbultak az alkotmányos alapjogok. A kérdésünkben felsorolt intézkedések – magánnyugdíjak államosítása, visszamenőleges törvénykezés, az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése és a többi – szerinte rendkívül súlyos helyzetben születtek, amelyet nem ez a kormány idézett elő, és amelyből csak ilyen áldozatok árán lehet kilábalni, már ha ki lehet egyáltalán.

Szintén mindenkitől megkérdeztük, mit gondolnak a közlemény azon állításáról, hogy néhány „baloldali és neoliberális” hangoztat álhíreket külföldön, és „uszít” a hazája ellen. Ők is úgy gondolják-e, hogy a magyar kormányt ért számos IMF-es, washingtoni, uniós és több mértékadó nyugati heti- vagy napilapban megfogalmazott kritika rágalom, és hogy ezek a lapok és szervezetek képtelenek az önálló, független véleményalkotásra? Rakovszky szerint: „Az IMF-nek nyilván megvannak a maga szempontjai, amelyek nem feltétlenül azonosak az érintett országok polgárainak szempontjaival.” A nyugati sajtó pedig szerinte aligha tájékozódott alaposan, széles merítéssel itt, az országban. „Egyébként az utóbbi időben olvastam már olyan cikkeket is, amelyek pártját fogják a magyar kormánynak.”

Gerold László, az Újvidéki Egyetem nyugalmazott professzora szerint nem a kiállással van a baj, hanem annak tartalmával; tehát hogy nem szakmai, de még csak nem is általános nemzetpolitikai kérdésben szólalt meg az Írószövetség (mint '56-ban), hanem pártpolitikát támogató nyilatkozatot tett. Gerold szerint az Írószövetségnek elítélnie kellene a szakmai szervezetek ilyen lépéseit, nem kezdeményeznie. „Az Írószövetség egyértelművé teszi egyetlen párthoz való kötődését, s közvetve azt is, hogy miközben a demokrácia megsértését rója fel a nyugatnak és uszítással vádol »nyugaton nevet szerzett« magyar értelmiségieket, maga is demokráciaellenes gesztust tesz.” Rámutat: amikor a közlemény rágalmazónak és uszítónak nevezi az általa baloldalinak címkézett gondolkodókat, „épp azt a jogot vonja meg tőlük, amelyek nevében a nyilvánossághoz fordul: a szabad véleményformálást jelentő demokratikus megnyilatkozás jogát”.

Erre vártunk nyolc éven át

Babarczy Eszter szerint Magyarországon dübörög a kultúrkampf. „Ki helyezkedésből, ki félelemből, ki őszinte meggyőződésből áll ki, amivel nincs bajom – csak ne egy szervezet nevében tenné. A hirtelen kormánypárti tüntetés- és nyilatkozathullámot nyilván az tette szükségessé, hogy a kormánynak már kínos lett a belső kritika külső visszhangja. Orbán nem az a típus, akit a belső kritika önmagában izgatna – csak a külső visszhang az, amitől lépéskényszer állt elő.” Hogy elveszik-e tőlünk a szabad választás jogát? „Őszintén remélem, hogy ettől nem fognak minket megfosztani. A demokratikus intézményeket ugyebár az alkotmány és a sarkalatos törvények szabályozzák, tehát ilyesmire legfeljebb a kormány lenne képes, és az egyes bírálók szerint a legjobb ütemben halad is efelé.” Babarczy jelenkori párhuzamokat is talált. „Kormánypárti tüntetést – amelyet egy kormánypárti milliárdos szervez –, kormánypárti hivatalos nyilatkozatokat, az ellenzéki hangok hazaárulásnak minősítését leginkább Észak-Koreától szoktuk meg eddig, bár mostanában Putyin is próbálkozik vele. Amúgy meg tipikusan sztálinista eszköz, amivel nem azt akarom mondani, hogy a kormány sztálinista, hanem azt, hogy fogalma sincs róla, mi lesz kínos.”

Péntek Imre, a Pannon Tükör főszerkesztője ugyanakkor nem érti, miért lenne visszatetsző ez a kiállás. „Ha eddig nem volt szokásban, az nem jelenti – nem jelentheti –, hogy ennek a gesztusnak nincs helye, jogosultsága, indokoltsága. Mi teszi szükségessé? A külső kényszer és a belső késztetés. A belső meggyőződés. Van ilyen.” Figyelmeztet rá, hogy a nyilatkozat is utal „néhány botlásra”. „Nos, igen, ezek ellenére az alapvető irányt jónak tartom, tartjuk (erre vártunk nyolc éven át) – s bízunk abban, ezek korrigálhatók, s a jövőben sikeres és eredményes lesz a kormány tevékenysége.”